Fafejjel

A rönk körbevette magát egy dióhéjba zárt fakocsonyával, majd már biztonságban nyomta meg maga mellett a kilövés gombját. Nem is gondolta, hogy az a jól termő, füstös zsiradék ennyire komolytalan, és nem akadályozza meg kirepülését.

Még nem készült fel a lövedékkiválásra, ezért is vágott hiába mogorva képet az előtte álló, négy élű szekercére. Bár nem tudott beszélni, egy riadt marcipános, elhűlt „help”-kiáltás mégis elhagyta a fatorkát. Az ütközés után négybe válva zuhant a töltelékkupacba.

„Amíg fáskamrába nem raknak, én, akarom mondani, mi vagyunk a környék díszei! A mikor, teljesen kiszámíthatatlan, napokig vagy hetekig is eltarthat. Szétkopott gumiabroncsnak álcázzuk magunkat.” Az éterben kommunikálás tökélye fa agyból fa agyba szállt, észre sem vették, hogy már gyújtóssá aprítva rakták őket – szép reményükkel együtt – a hasábformájú fák siralomházába.

A fáskamra még sokáig látszat-biztonságérzetben ringatta őket. Azt sem vették észre, mikor a kosár egészen más, de mégis nagyon hasonló lengése egy igen kellemesen meleg hely közelébe öntötte őket. Majd nyílt az öntöttvas-szájzáró, és egy nyikorgással adták egymás tudomására, hogy a fülük is bebőrözött. Mehet az öntet! Ment a további tuskók halmaza, s bár ekkora tisztességre nem számítottak, de hamu lettek.