A
rönk körbevette magát egy dióhéjba zárt fakocsonyával, majd már biztonságban
nyomta meg maga mellett a kilövés gombját. Nem is gondolta, hogy az a jól
termő, füstös zsiradék ennyire komolytalan, és nem akadályozza meg kirepülését.
Még
nem készült fel a lövedékkiválásra, ezért is vágott hiába mogorva képet az
előtte álló, négy élű szekercére. Bár nem tudott beszélni, egy riadt
marcipános, elhűlt „help”-kiáltás mégis elhagyta a fatorkát. Az ütközés után
négybe válva zuhant a töltelékkupacba.
„Amíg
fáskamrába nem raknak, én, akarom mondani, mi vagyunk a környék díszei! A
mikor, teljesen kiszámíthatatlan, napokig vagy hetekig is eltarthat. Szétkopott
gumiabroncsnak álcázzuk magunkat.” Az éterben kommunikálás tökélye fa agyból fa
agyba szállt, észre sem vették, hogy már gyújtóssá aprítva rakták őket – szép
reményükkel együtt – a hasábformájú fák siralomházába.
A
fáskamra még sokáig látszat-biztonságérzetben ringatta őket. Azt sem vették
észre, mikor a kosár egészen más, de mégis nagyon hasonló lengése egy igen
kellemesen meleg hely közelébe öntötte őket. Majd nyílt az öntöttvas-szájzáró,
és egy nyikorgással adták egymás tudomására, hogy a fülük is bebőrözött. Mehet
az öntet! Ment a további tuskók halmaza, s bár ekkora tisztességre nem
számítottak, de hamu lettek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése