Szenved
a tücsök, a zeneszó szétrázta már a fejét. Hátradől, befogja füleit, mikor már
az összes szemén, orrán, potrohon és a lábvédő szőrzeten is csak bömbölést
érzékel, nekimegy egy sokágú, markáns törzsű fának. Ki akarja dönteni, de még
ez sem sikerül neki.
A
feje egyre jobban fáj. Már porhanyós, akár a terep, amiben sétálgat. Szabályos,
égszínkék rozmár óriásfogaival harap rá, és hátrahemperedve, végre
benyeli a negyvenhatmillió tücsökátmérőjű fát.
Miközben
egy arra járó béka éppen vegetarianizmusra tér, tovább szenved. Nem eszi meg
sem ő, sem őt.
Mivé
lesz így? A föld is döng, és rezeg. Vagy talán kis, bebodorított celebbé vált?
A
nagy, tócsának látszó ég éj-kékjében, harmatos hajnalt repeszt kenyérvágó késével,
s előmerészkedik a Nap.
Valamelyest
kisebb lett a zaj, a tücsök kitömíti füleit. Kémlel. Az összes ciripelő
szaktárs elhallgatott végre. Vajon hogy bírják saját lármájukat? Bár egész
éjjel maga is zenélt, de ő már nem a régi…
Hátradől.
Az utcába behajt egy úthenger, végre csend van, nyugszik meg, miután
belepréselődik a talajba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése