A hópumák is ugrottak

Már vénülőben volt a csorda vezérbikája, s mint az öregekkel általában, vele is előfordult, hogy magában beszélt. „Majd negyedszázaddal mögöttem tépem a szavanna füvét.”

A fiatalok nagyon jól hallanak, jobban, mint a sokat tapasztalt elöl menők, a jobb szélvédő elkurjantotta magát: „Százados úr, sej-haj, százados úr, ha felül a lovára…” A bal szélvédő válaszként visszadalolt: „Hej, élet, be gyöngyélet, ez aztán az élet, csak az jöjjön katonának, aki ilyet szeret...”

Gyorsan tisztázzuk a szélvédő fogalmát! Egy bivalycsordát nyugodtan tekinthetünk sajátságosan kitömörült, sok lábon járó járműnek, ennek ellenére a szónak alig van valami köze az automobilokhoz, vagy a szélhez. Ámbátor, ha egy deszkapalánk nem szélfútta oldalán álldogálunk, természetesen kellemesebben érezzük magunkat, mint a szeles felén. Mindezektől függetlenül, e nevet az oldalakat vigyázók és védők adták.

Visszatérve saját csordánkhoz, a vezérbika felkapta a fejét. Jelen esetben ez annyit jelent, hogy átmenetileg abbahagyta a legelést és a magában beszélést.

– Hékások, megbolondultatok?

– Na de, főnök, épp most világosított fel, hogy az egész társaság berukkolt. Mit is érne a katonaélet, ha legalább néhány száztizenhat éves barna kislány nem menetelne velünk? Bocsánat főnök, gőzöm sincs, miről beszélek, de miért is lenne…

– Nekem sincs, bal szélvédő!

– Vezér úr most mondta ugyebár, hogy bevonultunk. A század katonai kifejezés, tehát  a parancsnok negyedszázados rendfokozattal, mi pedig a negyedszázad nevű alegység tagjai vagyunk.

– Honnan veszed ezt a sok badarságot, te?

– Kérem tisztelettel, ezt valahol elmagyarázták nekem. A század szót nem lehet matematikai értelemben kezelni, tehát a 0.01, semmi esetre sem lehet egy század, sőt az időmérésben is használhatatlan. Olyan például nincs, hogy múltszázad, csak múlt évszázad! Tetszik érteni, főnök úr?

– Nem… Talán te sem igazán érted a katonaság fogalmát. Úgy tudom, védelemről, honról, meg ilyenekről szól. Barátaim, telepedjen mindenki le a fűre, elmesélek valamit, amit még szép emlékű ifjúkorom drága vezérbikájától hallottam. Ő nagyon tanult, emberi dolgokban is járatos lény volt. Soha nem értettem, hogyan került kapcsolatba velük, mert ha embert látunk, menekülőre kell fognunk, mint ezektől az elvadult macskáktól, ők ugyanis távolról lőnek le minket. Neki, a nagy példaképnek valahogyan mégis sikerült. Számtalan olyan fogalmat sajátított el, amit soha nem hallottam korábban, és azóta sem, megvallom a felét sem értettem. Némelyek értelmét megkérdeztem, másokat megpróbáltam lekövetkeztetni, több-kevesebb sikerrel. Hát figyeljetek! Volt egy bivaly, aki valóban bevonult, nem úgy, mint szavamat félreértve ti gondoltátok. Szakaszvezetői ranghoz jutott és már öreg katona volt, nem távol a leszereléstől, amikor egy közlegény lett a parancsnoka. Tudjátok, mi is szoktunk más csordákkal találkozni, olyankor egymásra bődülünk, s tovább dübörgetjük patáinkkal a szavanna porát. Az emberek is hasonlóan élnek, azzal a hatalmas különbséggel, hogy mi nem bántjuk egymást, csak minket falatoznak meg, de ők, az óriáscsordákon belül kisebb, pici, picuri, aprócska és már felfoghatatlanul csöppnyi csordácskákba szerveződnek. Fátyolos a szemem, mert láttam, amint édes jó anyámat oroszlánok… Beszélni sem bírok… bántották… Igen, megették szegényt. Ilyenkor szokott eszembe jutni, hogy vajon a fűnek is fáj a harapás? Az utolsó előtti pillanatig védtem, de amikor már biztosan zsákmány lett, ugyanúgy elfutottam, mint a többiek. Pedig a mamám nem ivott a gyűlölet poharából, igaz, így talán égi lett… No, visszatérek a katonánkhoz, aki nagyon kellemetlen helyzetbe került, mert sok jót feltételezett a felnőtt emberekről. Azt gondolta, nem tudnak hazudni, csalni, másokat kicsinálni, nem olyanok, mint a bivalygyerekek, akik még különféle csúsztatásokkal egymást áltatják. A közlegény megemlítette az ő, már halott édesanyját is. Nem tudom, hogyan ment el, azt hiszem, nem oroszlán vagy tigris, talán inkább az emberi hiénák martaléka lehetett szegényke. Katonánk zokon vette, hogy szelíd édesanyját leszőkézte. Szabályosan jelentett, mire a közlegény azt válaszolta:

„Na, mi van, haver? Jól szórakozom az érdeklődéseiden, de teszek rá! Bosszantó, mi? Jegyezd meg, a gyűlölet az égi szó szinonimája, a szelíd pedig a szőkéé.”

Bivalybarátaim, ne kérdezzétek, hogy pontosan mi, mit jelent, én is csak homályosan értem. Annyi biztosnak látszik, hogy a szőke lehet szelíd, de a sakál biztosan nem. A gyűlöletet nehezen tudom értelmezni bivalyfejemmel. A mi szőrzetünk majdnem egyforma, felőlem akár meg is szűnhetne a szelíd vagy szőke szó közül valamelyik. A kettőből legyen egy, és jelentse ugyanazt! De az emberek badar-gőgből szűrnek.

„Közlegény úr, jelentem, a maga gondolkodásában több irányban is hibák vannak. Kérek eligazítást!”

„Most harmincöt napra felfüggesztelek! Türelmi időt kapsz, ami neked türelmetlenséget fog okozni! Sajnállak, úgy, mint beosztottamat, leosztottat, kiosztottat, és mint elméletileg nálam rangosabbat is! Mint látod, a tisztség nem a rendfokozat függvénye! Kérlek szépen, én a felforgatók közösségének tagja vagyok… Dehogy kérlek, parancsolom, utasítalak!”

A közlegény nagyon fontos bivaly, akarom mondani ember lehetett… Tényleg, vajon hogyan került ilyen magas posztra? A raj a lehető legkisebb csorda, csupán pár emberből áll, de akkor is? Valahogy odakönyökölte magát?

„Parancsnok, nem emlékszem, hogy bármelyikünk rendfokozatáról szóltam volna, csupán a maga  hibáiról. Nem kérek sajnálatából, sőt felkérem, fordítsa önnön irányába!”

„Mi ez a túlbeszélés, hékás? Hány harmincöt napos türelmetlenségi időt akarsz még magadnak? Az én anyám…”

Látjátok, itt gabalyodott bele saját szövegébe, az ő anyja sem élt már, mégis majdnem azt mondta, hogy felkéri, nézze jól meg a szavanna kellős közepét. A zöldellő ananászt és kókuszdiót, amit a majmok néha idegörgetnek. Azoknak sincs jobb dolguk! Gondolatában is tévedett, mert valójában a még be nem mocskolódott tudatalattija egy kerthez hasonlította néhai édesanyját. Nem kérte ő semmiféle nézegetésre.

Ugyan kibuggyant két könnycsepp a szeméből, de nem az az ember volt, aki magától ment volna a szőke gyűlöletszelídségébe.

Az öreg katona korábban úgy döntött, hogy nem zavarja a közlegény köreit. Kénytelen volt megszegni elhatározását, mert úgy érezte, becsület is létezik. Még emlékezett azokra a napokra, amikor jelenlegi parancsnoka a kiképzés keservein esett át, de mindig, mindentől megszabadult, nem is lehetett azt igazi keservnek nevezni, inkább mások életét szomorította.

Először azt hitte, megbeszélt játék folyik az újoncok között, mikor szinte minden büntetését pillanatokon belül átirányította valaki másra. A szakaszvezető megdöbbent, amikor rá kellett jönnie, hogy tévedett. Szerényen még mindig azon töprengett, hogy egy olyan pici csordában, ahol mindenki mindenkit lát, bánthat-e valakit, vagy nem? Talán célszerűbb lenne, ha minden újonc saját hibái után róná le a szelíden kiszabott, szokásosan szőke büntetéseket. Nézzétek, fenn hét ágra süt a nap, csodálatos a mi világunk! De kapaszkodjatok meg, a közlegény olyan Holdnak nevezte a napfényt, ami őt lázba is hozza.

Annyira érdekesen mesélt az öreg, és úgy lebilincselte a csorda minden tagját, hogy hogy sem a szélvédők, sem a középen heverők nem figyeltek a támadókra. Teljesen megfeledkeztek arról, hogy egyáltalán léteznek hópumák valahol a magas hegyekben. Olyan messze vannak tőlük, hogy fölöslegesnek érezték velük foglalkozni.

Nem derül ki, hogyan, de egy nagy sereg hópuma olyan sebesen vágtatott le arra a sík területre, hogy a negyven fok körüli hőmérsékletben sem olvadt el rajtuk a hó. Minden bivalyra jutott egy, mire észbe kaptak, már nem maradt lehetőségük védekezésre.

Az a katona, valahonnan a világ másik végéről épp odagondolt; ha a sok jelentésből, amelyekkel jobb, emberibb belátásra próbálta bírni tapasztalatlan és méltatlan főnökét, kiír néhány névelőt, talán egy egész bivalycsorda menekült volna meg…