Leónia

– Allegro, Barbaro!
– Ne sürgess, beosztott! Komoly munkát bíztak ránk! Hasalj és nézz!
Ragyogó napsütés világította be a völgyet, a légió alakzatban állt, s mert tisztában voltak számbeli fölényükkel, hatalmas pajzsaikat döngették a rövid kardokkal.
Hátborzongató, és bizony Barbaro, meg a ki- és alárendelt horgasina is jobban reszketett volna, ha nem hasalnak. A bozót mögül mindent tökéletesen láttak, még azt is, hogy a háttérben kéklő hegyek fölött, fátyolszerűen gomolyog a felhő. Tehát valószínűleg eső lesz, de ezt aznap nem mondta be a meteorológiai előrejelzés.
Egy erdőtincs – abból a szemszögből rossz – rejtekében, gerendából ácsolt házikó mutogatta magát az ellenségnek. Nem foglalkoztak vele, más parancsuk volt, s mert a római légiók felderítői általában tökéletes munkát végeztek, remek képük volt az ellenségről, mondhatni éles, polaroid.

– Szerinted sokan vannak?
Suttogta Barbaro, Albarbárnak.
– Igen.
– Ez jó, szerintem is. Mondd, te is huszonötre becsülöd őket?
– Igen.
– Én nyolcvanötre. Akkor megegyeztünk, valahol húsz és nyolcvanötezer között vannak. Rendben?
– Igen.
– Nem kellene a kiképzésen tanult hosszában, széltében és mélységben módszert használni a számbecslésre? Az a világ legjobbja.
– Igen.
– Mutasd a nagyujjadat! Jó nagy, csodálatos fekete repedezett körmöd van. Emeld fel és jobbról balra számold meg, hány köröm széles a lenti csődület!
– Igen.
Albarbár, villámgyors ujjmozgatással felmérte, hogy négyszáztizenhat.
– Négyszáztizenhat?
– Igen.
– Ez rossz... Most mutasd a körmöd feketéjét. Sajnos neked elég nagy van, de ez most tökéletes, használd mélységbemérőnek. Laposan tartsd az ujjadat, és saccold meg a mélységet!
– Kétszázhuszonhárom.
– Az mennyi? Egyáltalán létezik ilyen szám?
– Igen.
– Szeretem, hogy szószátyár vagy, de hogyan fogom én ezt zsebszámológép nélkül kiszámítani, még az okos telefonom sincs itt, sőt a legoktalanabbik sem... Talán papírral és ceruzával kellene, de még nem találták fel őket, és a mieink még az írásról sem hallottak soha. Jókora slamasztikába keveredtünk! Megpróbáljuk fejben?
– Igen.
– Akkor szorozd össze a két számot! Megtörtént?
– Igen.
– Oszd el negyvenhattal. Szólj, ha kész!
– Igen.
– Vágd ketté a számot! Ugye ezt nem tudtad megcsinálni? Lehetetlen, hogy erre is igent mondj! Csak nem?
– De, igen.
– Mennyi a végeredmény?
– Igen.
– Ezt megjegyeztem!
– Próbáljunk meg hátrafelé kúszni, egyébként képesek lenyilazni minket.
– Barbaro, én a felderítő bizottság felügyelője vagyok, Főbarbár dandártábornok!
– Micsoda?
– Ne foglalkozz vele, ezt is majd később találják fel. A lényeg az, hogy nagyon elszúrtad, mert nem használtad a tanultakat, tehát kénytelen vagyok átadni téged a palacsintasütőknek.
Barbaro – Allegro nélkül –, szép pianóban tőre után nyúlt, ám egy furcsa vasdarab jelent meg homlokánál.
– Ne mozdulj és ne kapkodj, mutatok valamit! Mostanában nagyon elszaporodtak errefelé az oroszlánok. Látod, mindenfelé hemzsegnek? Ott, a szélen, egy ellenséges katonát éppen négyen indultak leteríteni.
Arra irányította hangtompítós fegyverét és a bestiák négy puffanás után kifeküdtek. Barbaro lefagyott, elemet kellett benne cserélni, de utána rögtön triplafordulattal kezdett el beszélni.
– Tábornok úr, alázatosan jelentem, a fegyvere csúcsszuper! Honnan szerezte? Fel kellene szerelni egész szakállas seregünket, rongyaink alá bújtatnánk ezeket a tompa-puffantókat és végre biztonságban élhetnénk.
– Még nem nőttetek fel ehhez, beosztott. Van olyan is, amelyik sorozatban dobálja az ilyenek apró nyilakat. De tudod mit, a számszeríj talán megfelelne, akkor is győzhetnénk. A terepet jobban ismerjük, meg sem tudnának közelíteni. Mindenki kaphatna egyet-egyet, miután a palacsintasütő bizottság elvégzi rajtad a szükséges felgöngyölítést. Már nagyon várod?
– Hurrá, igen! Alapjában véve mi az a számszeríj?
– Á, még alapjában sem értenéd meg. Nyílvesszőket dobál, rendkívül hatékonyan. Célba talál, mint én, ezzel a – magam sem tudom, hogy nevezik – lövőszerszámmal. Valaki kitekerte a nevét szamosztrelijből, ami önműködően lövő, mint tudod. Tudod? Ugye nem!? Megjegyzem, nyílpuskának is nevezik. De ne kérdezd mi az a puska, mert nem tudom! Erről a fegyverről mindenkinek egy svájci illetőségű Vilmos jut az eszébe. Nem szerette az almákat és a fia fejéről lődözte őket, jó messziről. Svájc egy diszkréten behatárolt terület a térképen. Igen, tudom, hogy te sem tudod mi az a térkép...
– Akkor ez tényleg kiváló fegyver! Remélem a következő bunyóban már használhatom?
– Palacsinta lesz élet, s mint a szellő tovaszáll!
– Valahogyan mégiscsak el lehetne azt a palacsintaságot kerülni, nem?
– Nem tudom...
– Várj, mert a túlsó oldalon is oroszlánok garázdálkodnak. Úgy látom, odaát már észrevették a négyek természetellenes kipusztulását. Még összezavarom egy picit őket.
Puffantott néhányat, a támadó oroszlánok kifeküdtek. Barbaro még mindig a tőre után nyúlkált, de ennek az új főnöknek mindenfelől voltak szemei. Folyton a homlokára tapasztotta fegyverét.
– Induljunk, Barbaro! Allegro!
Tény, hogy valamivel több, mint száznyolcvan fokos szögben látott, de sajnos hátrafelé nem. Ekkor vetette rájuk magát az errefelé csordába tömörült oroszlánok közül néhány. Az egyik nagyon szomorúan fakadt könnyekre.
– Srácok vigyázzatok, kitörött a metszőfogam! Ezek kőkemények!
Majd a fegyver, amit lenyelt elsült, tett még néhány lépést, aztán legurult az oldalon.
A légió parancsnoka már rá sem hederített, tudomásul vette, hogy későbbi korok járványa tört ki az oroszlánok között. Elég, ha a nyelvével szájpadlásán cuppant egy durranásutánzót és maguktól összeesnek.
Így történt, hogy a szakállas sereg soha nem tudta meg, mire számíthat, kiküldött felderítőit veszteségnek könyvelte el. Ők maguk tizenkét percnyi csata után kihaltak és az a terület is római provinciává lett, a négylábú ragadozók lakhelye. Leóék teli tömték magukat a harcosokkal és bentlakókkal. Csupán egyetlen katona úszta meg a nagymacskatámadást, bár neki is nehezen sikerült. Rohant ahogy csak bírt, hárman követték. Az első oroszlán kétszáz, a második háromszáz kilométer után kifeküdt.
Nem maratoni futás volt ez, hanem igazi profi, többnapos. Rómában Caesar elé rogyott, lihegett. A ragadozó, ott, a palotában, két méterrel mögötte, a zsákmányejtést bliccelve dobta fel tappancsait.
– Beszélj, katona!
– Nem bírok, Caesar – lihegte.
– Állj lábra uralkodód előtt!
Megpróbált, de visszarogyott.
– Ott, azon a Leus Porvius vezette hadjáraton győztünk ugyan, de mindenkit megettek az oroszlánok, csak én menekültem meg hírhozónak, és ha magas tekintélyed engedi, azért is, hogy előléptess.
– Mit kell tudnom a területről?
– Azt, ó uram, hogy hiába dörrögtettünk, pufogtattunk, pisszegettünk a szánkkal, az oroszlánok mégsem buktak fel...
– Nya Caius! Tedd használhatatlanná ezt a gyávát!
– Nem szükséges, felség, már az örök vadászmezőkön jár.
– Miket beszélsz?
– Nem tudom… Egy másik kontinensről, provinciáról, vagy én sem tudom honnan jött ide ez a szó...
– Egy biztos, a helyet Leoniának nevezzük, s szép rajzban csatold birodalmunk térképéhez!