Dömefi úr azt mesélte, hogy
arrafelé, ahol ő lakik, volt egy igen érdekes ember. Az utcán, egy régi slágert
zümmögött magában, ami „a tilosban, a tilosban, te is jársz néha titokban”,
vagy valami hasonló refrénnel végződött. Széles jókedvében megállított egy vele
szembejövőt.
Az már-már visszakérdezett.
– Miért, maga tényleg ilyeneket
csinál?
– Hogyne, persze! Mindenhol ki
van írva, hogy fűre lépni tilos, de én gyermekkoromban mást sem csináltam, csak
rohangáltam a parkban. Azt hiszem, a más fájáról cseresznyét, almát, szőlőt
csenni is talán tilos, de megtettem. Sőt, a piacon végigkóstoltam az összes naspolyaárus
termékét. Talán egy kilónyit megettem, egy barátommal csináltuk, olyan jót
potyáztunk, hogy csuda! Tudja, uram, maga is járt a tilosban, persze csak úgy
titokban, hogy más ne tudja!
– Ennél nagyobb tiltásos dolgot
nem csinált?
– Dehogynem kérem, az volt az
igazán durva dolog. Rossz társaságba keveredtem. A folyó fölött, ahol a gát van,
és alatta jó méretésnél méretesebb sziklák nyújtják ki nyakukat a habokból, van
egy vezeték. Meleg vizet, vagy nem is tudom, mit engednek át rajta egyik
oldalról a másikra. Nekem világ életemben tériszonyom volt, meg is sajnáltam
azt a szerencsétlent…
– Milyen szerencsétlent?
– Ah, talán tizennyolc sem
voltam. Emelet magasan van a cső, ismeri, nem?
– Nagyon jól ismerem a környéket.
– Én hason csúszva sem tudnék átmenni,
mert a bokám és a csuklóm is szétremegne, de a társaság – avval a túllőtt
kedvvel – úgy döntött, most megmutatja, mi a virtus. Orroltak valakire, nem
tudhatom, miért. Én akkor cseppentem közibük, nem akartam renitens lenni… Hamar
ki is léptem, mert végig libabőrözött a hátam. A szerencsétlent felpakolták a
cső tetejére és megparancsolták neki, hogy békaügetésben keljen át a folyó
fölött. Oda sem mertem nézni, de képzelje, megcsinálta! A túlparton leugrott,
megfordult, kinyújtotta a nyelvét, és valami olyasmit kiáltott vissza, hogy „megisszátok
ti még ennek a levét”. Sosem láttam többet. Mondja, maga miféle tilosban
mászkált, mondjuk, ha már így kiadtam magam?
– Kérem szépen, én teljesen
legálisan mászkálok a tilosban, ugyanis parkőr voltam, tehát nyakon csíphettem
volna önt. Sőt, életem egy szakaszán gyümölcsösökben, szőlőben a kerülő
teendőit végeztem, másképpen mondva csősz voltam. A piacokon is felügyeltem a
rendet, az olyanokat csipkedtem fülön, akik csak úgy potyáznak. De van egy
rosszabb hírem! Valamikor, fiatalkoromban, egy csürhe, csak azért, mert nem
voltam hajlandó beállni közéjük, átbékaügettetett a folyó felett, ott, ahol
mondja, éppen úgy.
– Jaj, uram, ugye nem haragszik
túlságosan? Olyan rettenetesen sok idő eltelt már…
– Elfelejtettem bemutatkozni. A
fel nem göngyölített ügyek elévüléstelenítő bizottságának elnöke vagyok, s
egyben elsőfokú ítélet-végrehajtó.
A hencegő pasasunk, ott helyben
összecsinálta magát. Lábat csókolt annak az elévülés-hatástalanítónak, akinek
legalább humora volt. Bizonyos dolgok törvény szerint úgyis elévülnek,
akármilyen bizottság babrálná őket.
Az átlépte, mint annak idején a
folyó tetején szökdécselő békaugrálással a vizet – mondjuk átkelt a rettegve
vacogó pasas egyik oldaláról a másikra –, és visszanézett. „Most már csak a
többieket kell megtalálnom, rajtad behajtottam a behajtani valót. Alaposan tűnj
el a szemem elől, ha jót akarsz magadnak. Annyit mászkálsz a tilosban, amennyit
akarsz, titkon, vagy nagydobra verve, de lehetőleg ne tudjak rólad többet!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése