Mindnyájan ismertük a brutális
lovagevőt, a hétfejű sárkányt, aki folyamatos önátszerveződéssel három, kettő,
majd egyfejűvé cserélte le fejtúlburjánzását. No de, hogyan is történhetett
maga a folyamat? Talán naiv elgondolás, de hacsak nem vedlik állandóan, akkor
nem változik valami ennyit.
Bár a vedlés amolyan
külső fiatalítást eredményez, narancsbőrtelen kígyó, vagy a vízi élőlények közül
rák lesz belőlük, és ismét eltáncolják, szorgalmasan hátrafelé totyogva, a
megfiatalodottak rükverc Kállai-kettősét.
A sárkányok esetében
másképpen történhetett. Vagy begurultak, ráadásul mind egyszerre, és saját
fejeiknek estek, vagy – talán ez a valószínűbb lehetőség – éhínség tört ki
Sárkányhonban, elfogytak a királyfik; ezek a csupa szív, derűt borúval keverő,
jóságos élőlények mind felfalatozták őket.
Külsejük épp olyan
taszító, mint hét tojásgránáté. Nos, minden bizonnyal rákényszerültek, az egyik
védtelen fej kisorsolása után azt meguzsonnázni, majd az ötödiket, negyediket
is, de háromnál megálltak. Úgy gondolták, egyrészt megilleti őket ez a
tisztesség, másfelől sárkányéknál nem egészséges – higgyék el, a dohányzásnál
is egészségtelenebb – a fejetlenség. Pedig ekkor még szó sem volt, csak a nagy
fogyatkozó pocakról. Szinte mindenhol bordák lyuggatták horpaszukat, tehát a
harmadik fej is étek lett. Aztán beütött az a korszak, mikor már ez az egyre
eltájoltabb, szerencsétlen lény kénytelen volt utolsó előtti fejét is megenni.
A szakma értői még
elvitatkoznak azon, hogy nem önveszekedés okozta-e ezt az egészet, de a
dinoszauruszok sem saját magukat pusztították ki, sőt az első kipusztított
cetfaj sem önmagát likvidálta. Vajon hogyan történt mindez sárkányéknál?
Egyáltalán mi tette lehetővé, hogy leküzdjék az önfenntartás fenntartását, és
fenntartás nélkül habzsolják önnön fejüket, mígnem beállt a Süsü-lét. Ő már
dalolt és mindenkit „ó, mily kedves királylánynak” nézett, mert a rózsabimbóság
elvette a józan eszét.
Végül vagy letépte
egyetlen saját fejét, de ez ma már tudományosan cáfolható tény, vagy – és most
kapaszkodjanak meg, mert a valóság szörnyű lenyomatát ismertetem meg magukkal –
Süsü, a kövér nem-észkombájn, jószívű sárkány, egy óvatlan pillanatban
nyakastól megette rózsabimbónak vélt fejét… Így jutottunk el a hétfejű
sárkánytól, a ma élő Süsü-utód, nem létező nullafejű sárkányig, akinek persze
fejen kívül más alkatrésze sincs.
Ne gondolják, hogy ez a
feltétlen megnyugvás igazi gerjesztője, hiszen jobb lenne még az
összesűrűsödött kisagyúságban is, ha az a dundi, daloló önevő nem tűnik el. A
sárkányiság egyrészt nyakát-fejét vesztve, másrészt vajon mi más részeit még…
A végső következtetés
tehát az, hogy a leggonoszabb szemfényvesztő éppen a jóságosnak tűnő Süsü volt.
6 megjegyzés:
Felnyitottad kedves Peti a szemünket egy régóta ismert igazsággal komoly gondolataiddal szellemesen és szórakoztatóan. Élvezettel olvastalak...)))
Köszönöm szavaidat, Kedves Laci! :)
Önmegsemmisítő mechanizmusból fakad az új élet. Nekem rokonszenves ez a Süsü...
Süsü nekem is rokonszenves, kedves Süsü...
Köszönöm! :)
Jó fej ez a Süsü. Szerettem a meséit! Sőt, szeretem.
Én is szerettem, és persze nem ette meg bimbónak vélt fejét... :)
Köszönöm! :)
Megjegyzés küldése