A társmarsallok országa

A szabályzat is megváltozott, korong formájú pacák fedték egyenruháját, de a kimenő az kimenő. Valahonnan szerzett egy nagy üveg whiskyt, zsebre vágta és elindult a város felé, amit olyan sokszor látott, és mégis a lehető legfurcsábban hatott rá. Talán, mint egy ütött-kopott konzervdoboz, amiből rozsdás szögek állnak ki. Kihalt volt, a csaknem közlekedés nélküli, hatsávos egy szál úton szürke, még szürkébb, megint szürke, sötétkék, lila és barna sáv díszelgett, hogy az évtizedenként arra kocsikázók könnyen rátaláljanak a nekik tetszőre.

Végigsasszézott rajta, úgy tűnt, mintha fedett lenne ez a nagyvárosi egy utca. Ilyen város volt ez, mind a két oldalon panelekkel, itt-ott flanelekkel. Meg-meghúzta a kimenőjére járót, ám az unalom arra késztette, hogy sok nagyon komoly kortyos tankolás után, nyomja meg magán a „vissza” gombot. A laktanyában mégis érdekesebb, mint egy elnémult, csend uralta, lakatlan városban…

Ám ekkor az út kellős közepén összefutott – a furcsa, de egyenruha nélküli – Tamburával. Tambura ugyanolyan kövér volt, mint negyven évvel korábban, még mindig fatörzs átmérőjű derékkal, és a katona magában nem tudta, mit kezdjen egy ilyen hosszan tartó kimenővel.

– Szevasz, bajtárs pajtás! Úgy emlékszem, az elmúlt hetekben, hónapokban, években, évtizedekben nem igazán találkoztunk. Én közben szorgalmasan teljesítem a szolgálatot. Hová tűntél?

– Szabadságon vagyok. Aztán tudod, hogy van, soha nem lehet tudni, hogy az elkövetkezendő néhány évszázadban mikor szakítják meg. Gyere, megmutatom, hol lakom! Ez egy egész metropolisz, nyolcan lakunk benne, hasonlít a szibériai elhagyott városokra, ahol ott laksz, ahol akarsz, csak éppen megfagysz. Na, látod, nálunk a fagyás így nyár közepén kizárt. Télire van takarónk, több is! Sokkal felszereltebben élek, mióta szabadságon vagyok, mint szolgálatom első felében.

– Nagy újság, haver, melyikben laksz és hányadikon?

– Korábban volt egy kisebb röpgyűlés, tudniillik mindannyian a Sehol cégnél, semmit dolgozunk. Maga a város egyutcás gigász, nyolcan vagyunk, de hidd el, jobb, mint a körleten belül. Minden épület minden szobájába ledobtunk egy szalmazsákot, egyik-másikban igazi matrac is van ám, és egy darab pokrócot – olyan jó pókháló vastagságút, amihez te is szokva vagy –, de a házakat nem osztottuk ki egymásnak. Odamegyünk, ahol éppen ránk esteledik, vagy ahová egy soklábú elefánt bekerget.

Gyere, megmutatom, hol lakom, különben ez adja a hatalmas lehetőséget a téli hőgutához, mert ha olyan kedvem van, a szomszédos szobákból begyűjtöm az összes matrac-szalmazsákot és a málló pokrócokat. Nem fogod elhinni, lehet akármilyen hideg, lucskos verítékesen ébredek. Sokszor olyan vagyok, mint… De ezt nem mondom el, tudom, nem szereted a háromnyakú zsiráfokat. Nyomd az ablakra a praclidat, itt mindig, mindenkitől ujjlenyomatot veszünk. Így az eltávozáskor az én tenyerem vonalai takarják a tiédet. Nagyobb kezem van!

– Gyönyörű ez a folyosó…

– Mind egyforma.

– Mennyi egyforma ajtó…

– Igen, kérlek szépen, ez munkásszálló volt. A másik is, és az összes többi, azért ilyen egyszerű a dolgunk.

– Hát, énnekem azt hiszem mennem kéne, mert pár percem van, és Lofi őrmester felhabzsol, ha nem érkezem időben. Mondd, van piskótád?

– Hogyne, kérlek! Rengeteg piskóta hever itt zsákokban.

– Nagyon megkönnyebbültem, másképp nem juthattam volna vissza. Az új szabályzat szerint, piskótatáblákkal kell kikövezni a visszautat. De nem olyanokra van szükségem, mint egy sakktábla! Ezek legyenek egyszínűek.

A fatörzs benyomását keltő, hosszú ideig adogatta kimenősünknek a bemenőre szükséges táblákat.

Talán hármat, lehet négyet is, aztán egy visszanyúláskor amaz a semmibe markolt. Hátranézett, és hű cimborája, hű, de eltűnt… Alighanem megunta ezt a robotot, és visszament a metropolisba, de ez csak azért volt, mert ő lokálpatrióta. Lehetséges, hogy néhány éven belül majd találkozik valamelyik lakótársával is.

A katona derékszíjához csatolta a zsákokat, és a szabályzat előírta piskótaburkolatot rakosgatta maga előtt, amikor a tizenhét centiméter átlagszélességű ösvény kellős közepén motorbúgást hallott.

Átfutott rajta a jövendősiratás, mert felismerte a marsall terepjáróját. Száguldott, csak kemény fékcsikorgással tudott az általa rakott, tökéletes piskóta autópályán úgy megállni, hogy el ne üsse. Egy magasra emelt ujjmozdulattal felinvitálta.

– Rendfokozata, közlegény?

– Al-marsall vagyok, Marsall úr…

– Nem kellene önnek a körletet vikszolni, vakarni, pucolni? Esetleg dezertőr? Mutassa a kimenőcéduláját! Jaj és megint, jaj! Még itt, a terepjárón lefolytatjuk a fegyelmi tárgyalást! Kénytelen leszek Pierre táborszernagyra rácsörögni, akit megkérek, hogy feszítsen bakancsának fűzőjén. Sürgősen értesítse előbb Hangos ezredest, majd Dandy hadnagyot. Ez utóbbit kérje meg illedelmesen, hogy szerelje össze a guillotine-t. Mi a rendfokozata, közlegény?

– Al-marsall vagyok, mint mondtam, marsall úr.

– Félig-meddig úgy érzem, nem bukott a dolog, de nálunk nincs kivételezés, ha én késnék, magamat is báli ruhába öltöztetném, szokványos guillotine alá küldésem előtt. Talán észrevette, mi már egy felpörgetett világban élünk. Hány éves, közlegény-al-marsall?

– Hatvanöt. Szabad az ön életkorát megkérdeznem, marsall úr?

– Nyolcvankilenc.

– Láthatnám a kimenőjét?

– Na de, kérem, nekem nincs főnököm!

– Az előbb, még magára is érvényesnek érezte a kimenőszabdalás vádpontjának minden büntetőjogi következményét…

– Végül is, az elnök úr nyolc perccel ezelőttig engedélyezett kilépnem. Jaj, jaj és megint, jaj!

– Marsall úr, szóljon ugyanazoknak, akiknek érdekemben tette, hogy kettő egymás melletti guillotine-t ácsoljanak, eszkábáljanak, meg ilyenek.

– Ronda dolog, al-marsall! Igaz, az asszony már régóta mondogatja, hogy fogynom kellene, azt, hogy rövidülnöm nem… De most csak így tudom megoldani. Mi az utolsó kívánsága?

– Kettő lenne. Egyik a szokványos. Minden semmiségért nyakazásra ítélt azt eszik utoljára, amit akar. A másik szorosan összefügg ezzel. Tulajdonképpen az volna az igazi utolsó kívánságom – hiszen az első az alanyi jogon jár –, hogy maga is ugyanazt kérje, mint én. Én ugyanis guillotineburgert szeretnék vacsorázni. Elmondom a receptjét. „Végy két tábla piskótát, tedd közé azt a guillotine-t, amivel le akarnak fejezni, és ha törik a fogad, ha szakad a pengetartó kötél, mindenképpen edd meg”.

– Köszönöm, kolléga, jó ötletet adott. Bár nem hallottam még olyan országról, ahol két marsall lenne, de most előléptetem! Így én is comarsall, maga is comarsall lesz. Ez a comarsallok országa! Továbbá, jutalmul kilátásba helyezem hetven év múlva történő leszerelését. Maga engem, én magát. Áll az alku?

– Én nem nézem meg az összes táskát, kedves comarsall, de a markába csapok!