Beilleszkedve

A közvilágítástól csupa fény minden, és onnan fentről egyre szaporábban csak jégvirágok szirmai nyílnak. A hó vakító fényárt zúdít a túlzottan kivilágított városbelsőre. Jégcsapok egyenetlen hosszúsággal lógnak alá. Egy dermedt madár pottyan mellé, de nem vonja el a figyelmét az opálszínű, egyre fényesebb fehérség csodálatától.

Melege van. A magvakat is a hó melegíti, különben a méter mélyre lefagyott föld szétpattantaná őket. A kőépület melletti havas padkán ezzel a nyugodt gondolattal marad átforrósodott hátával. Verítéktől kiizzadtan, hanyatt fekve csodálta az egyre villogósabbá váló jegesedést.

Nem tud mit kezdeni forró belsejével, lassan kigömbölyödik benne a hátsó tudat, mely szerint az emberek helytelen hideg idege okozhatja azt a vasrácsos fázó érzetet, amire még emlékszik. Pedig a tél forró! Már-már kibírhatatlanul süt.

Meg szeretett volna fordulni, de belül valami azt diktálta, hogy maradjon úgy, ahogy van. A hóval fedett kőlapon enyhén látómezejébe furakodott még a csupa felfelé vezető, párhuzamos vasrudakból kovácsolt ajtó.

Valahol nagyon szeretik ezt az időjárást, talán még nála – aki ha tehetné, levenne magáról mindent a felforrósodott télvilágában – is jobban. De nem mozdult, csak nézte, de inkább látta, amint a felhők alatt a hózuhogást egy hóleány magasabb fokozatra állítja. Így a szakadt, repedezettnek látszó, sokat kiszolgált vászontakaró bádoggá szilárdult, ásító mosollyal, lassan a puha fehérség bájával befedve.

Valaki a lábán matat, zoknit húz rá, mert az ilyen majd mínusz húszfokos téli hőségben minden szabadtéri alvások egyedüli szükséglete a zokni. Úgy már biztonságos! Az illetőnek van ízlése. „Havas tájban fehér zoknis szendergő”, adhatná címül képének a festő. Igen, szép fehér pamutzoknival a lábán, mérgelődve, amiért kizökkentették az egészen furcsa, micisapkás sün formájú szitakötő látványából. De magában legyint egyet, és úgy tűnik, hogy tovább nézi azt, amiben korábban gyönyörködött.

Így, reggel, a járókelők szenvtelen örömére, a mínusz tizenhat fokban nem egy zokni nélküli, a tájból stílusában kilógó márványon heverőt, hanem egy kopogós, szép fehér, a környezetbe jól beilleszkedő havasat találnak. Rá sem hederítve jönnek-mennek mellette nagy sietséggel, mert az élet nem hagy szusszanásnyi pihenésre sem időt.