Jó szelet

Fogalma sem volt főúri származásáról, sőt az egész világ gomolygó titokba burkolózott előle, hiszen kevéssel azelőtt jött a világra. Egy ligeteket letaroló forgószél oldalából levált kisebb viharfelhő csipetnyi szelete szelte ki magából.

Ő valójában egy szelet szellőcske, sok-sok kortársával maga körül sodródik a tejszerűn összefüggő, egymásba gomolydult felhődunnák puha ágyán heverészve. Felfelé az éjszaka sötétjében csak füstszerű biztonságcsomagot látott összefolyni, lefelé semmit. Pörgött direkt neki készült felhőágyán, hiszen a világ másból nem is állhat ki. Rokonai, vagy testvérei között – nem tudta pontosan, ezt éppoly homály fedte, mint főnemesi származását – voltak bátrabbak, akik, mikor a hajnal első sugaraival alulról és oldalról egyaránt megcsiklandozta a felhők pocakját, elkószáltak. Már nem volt sötét, a derengőből lassan világos lett, és a bátor ifjú szellők, akik teli voltak a feltörekvés vágyával – mind szélvihar szeretett volna lenni – lesuhantak a mélybe, majd visszalibbentek, és közölték a leggyávább, és talán legfiatalabb, főnemes szellőcskével, hogy alul hatalmas mélység tátong, fölfelé a beláthatatlan vár.

Ha tehette volna, megnyomja az orrukat, ekkorát ugyanis nem lehet hazudni. Jól nevelt, épp úgy a semmiből valamivé lett rokonok ilyet nem engedhettek meg maguknak. Oldalra fordult, hemperdült egyet kedvenc dunnaszerű felhőmatracán, majd remegve tekeredett rá, mint orsóra a fonál. A nagy kiterjedésű felhő valamiért összement jó párna méretűre.

Fölfelé öröm volt nézni, az alul kúszó, kevéssel előbb még vastag felhők már szétszakadozott tincsek voltak, egyre foszlóbbak. Köztük felismerte az irdatlan és ijesztő mélységet. Reszketett, még jobban kapaszkodott saját, úgy érezte, neki létrejött felhőcskéjébe, ami már sem dunna, sem párna, de alig labdaméretű volt csupán. Mikor öklömnyire fogyott, a gyáva kis szellő – sosem értette meg, hogy mitől – lecsúszott róla, és elkezdett zuhanni a tátongó mélybe.

A többiek jobbra-balra cikáztak, készültek a nagyszabású, egyszer majd igazi viharrá teljesedő életre. Ő mozdulatlanul zuhant a neki rémségesnek tűnő Föld irányába.

Nem volt sem szíve, sem agya, gondolkodni is csak pici szellőként tudott, mégis szinte dobolt benne az, ami akár szív is lehetett volna, és a nemlétező idegrendszere is minden irányba rezonált. Lihegett a félelemtől egyre szaporábban, s már a föld közvetlen közelében vette észre, hogy jobbra-balra suhan. Nagy levegőt szívott, és tudatos fuvallattal váltotta fel a szapora légzést.

Hogy, hogy nem, bátortalansága röpke idő alatt szűnt meg, mikor rájött, hogy nem a mélység, a felhők sem, hanem ő a levegő ura.

Így aprócska szellőként megszívta egyre növekvő belsejét, és a benne eltelt nyugalom kiűzött minden félszet.

Már zúgva suhant a lágy libbenést felváltva, gyávasága messze tűnt, nem is emlékezett rá, és bátran zúgva hasította egyre nagyobbra dagadva az otthonául kapott levegőt. Vihar lett belőle, tombolt, elnyelte társait, és nemesi címéhez méltóan tarolt szerte szét.

Senkire sem haragudott, nyugodt belsővel tette a dolgát, és eközben megszámlálhatatlan apró szellő leszakadva róla került az önálló létezésbe, akik még nem tudhatták saját főnemesi származásukat. Egyesekből sosem lett igazi, rangjukhoz méltó szellőn túli, mások akaratlanul követték a nekik kijelölt utat.