Naplemente

– Apu, menjünk még egyet biciklivel tekeregni, úgy, mint tegnap délután!

– Késő van fiam, néha a bicikliknek is pihenni kell, mint az embereknek. Mi alszunk, ők a fáskamrában pihegnek egy kicsit, mint a lovak az istállóban.

– Jaj, de jó apu, akkor nekünk is vannak lovaink!

– Nem, kisfiam, ezek drótszamarak.

– Az is nagyon jó, fater!

– Hol hallottad ezt a szót?

– Samu a múltkor, mikor három héten át meséket mesélt, felszabdalta az egészet ezzel a szóval. Különben nagyon érdekes volt, csak alig érthető, nem tudtuk, hogy mit akar a fáskamrával.

– Igazán felcsigáztad a kíváncsiságomat, miket mesélt és milyen fáskamráról? Talán éppen erről a miénkről, a szamarasról?

– Á, nem, akkor még nem is tudtam, hogy a biciklik drótszamarak. Jobb lenne egy igazi, nagyon szeretem azokat az állatokat, amelyek iáznak. Tudod? Mindenféle háborús dolgokat mesélt – nagyon szeretem a háborúsdit, mindig azt játszunk –, de időnként bedobta a fáskamra szót. Igaz, ő nem így mondta, hanem úgy, hogy faterem, és akkor néztük, néztük, közben egymást bámultuk. Ott lent, az udvar alján a fűben ültünk. Tudod, a többiek egy csomó időn át nem merték megkérdezni, mi az, én voltam.

– Mi voltál, fiam, a bátor?

– Ha te mondod, apa, akkor biztos. Szóval én kérdeztem meg, mi ez az egész, amit mesél az apja háborús kalandjáról. Teljesen érthetetlen! Akkora szemeket meresztett, tudod, milyen nagy szemei vannak a Samukának. „De hát már elmondtam szinte az egész bevetési naplóját, esténként mindig ezeket meséli újra meg újra. Már megtanultam, kívülről tudom”, mondta. „Kicsoda, Samuka?”, kérdeztem én. „Hát ki más, a faterem, most mondom.” Még mindig nem értettem, mi van a fáskamrával. Ez volt a baj, de nem értette. Olyan szuper történeteket mesélt, hogy a legjobb háborús filmekben sem láttam, csak hasonlókat a moziban, de mindig azt mondta, hogy folyton előre haladtak. Akkor újra meg újra felépítettek egy fáskamrát? Samuka teljesen ledöbbent, egy picit eltátotta a száját, nagyon nehezen jött rá, hogy a fateremről van szó, és akkor legyintett egy nagyot, ja, az az apu. Mármint az ő apja, tudod, az apu. A többiek csak akkor szóltak, hogy ők sem értettek egy kukkot az egészből, épp a fáskamra, faterem vagy micsoda miatt. Nagyon elszomorodott Samuka, és mi még jobban, mert bár nagyon szép volt az idő, de nem akartuk még egy órán át ugyanazt végighallgatni. Nem spórolt sem a mi mehetnékünkön, sem a saját mondanivalóján, mindent az utolsó szóig elmondott még egyszer, most már apuval. Így érthető volt, meg érdekes is, de jobban szerettünk volna indiánosdit, vagy háborúsdit játszani. Csak a fáskamráról jutott eszembe, meg te is kérdezted, honnan tudom a fater szót. Most akkor a szamarakat hagyjuk a fenébe, ne is járjanak, úgyis drótból vannak, induljunk neki itt fent, a Sajt-kaszálón át a tetőre, ahol a nagy Kajszinos van, és te is mesélsz majd a saját kalandjaidról, azokat jobban szeretem. Érdekesebb helyeken is voltál, soha nem értem meg, hogy jártál Amerikában.

– Nem jártam, kisfiam, csak amerikai fogságban voltam.

– Hát ez az, apu, amit én az életben nem fogok megérteni. Akárhányszor kérdezem, hogy milyen Amerika, azt válaszolod, nem tudod, mert nem jártál ott, közben meg amerikai fogságban voltál.

– Igen, de Németországban…

– Így már tényleg nem értem, ezt elmondtad már nagyon sokszor…

– Nem baj, fiam, majd néhány év múlva megérted. Na, gyere, már lassan alkonyodik, átmegyünk azon a kaszálón, rám is rám fér egy jó séta, jobban tudunk aludni.

– Aludni végképp nem szeretek, alvás közben nem lehet játszani. El is döntöttem, hogy holnap négy órakor kelek, annyian mondják, hogy négykor kelnek. Akkor este tizenegyig, tudod mit, tovább is fent maradok, nagyon sok időm lesz játszani a szomszéd Janikával. Ha netán Rózsi néni Norbi unokája kijönne, vagy Juliska néni Mikije, nekik is nagyon örülnék. Valamiért mégis Janival szeretek legjobban játszani, talán mert ő mindig itt van, a másik kettő sajnos egy idő után hazamegy, nem tudom pontosan hová. Mikor már jól összemelegedtünk, teljesen egy húron pendülünk és a padlásra sem félnek feljönni, egyszer csak eltűnnek.

Apu megfogta Kisöreg kezét, aki még a kapun belül is rákérdezett néhány dologra, hogy az az orgonabokor szokott-e orgonálni, és a kellemetlen szagú kőrisbogarak a Körösről jönnek-e, majd baktatva elindultak. Mindig Kisöreg csuklóját fogta, hogy ne tudjon, ha kell, ha nem, elrohanni, bár azon a tájon gépjárműnek árnyéka sem volt, de főleg, hogy amikor valaki közeledik, két-három szorító mozdulattal jelezze, hogy köszönni illenék.

Kisöregnek ez már kellemetlen volt, mert magától is tudta ő, hiszen azon túl, hogy a világon minden, de lehet, hogy annál is több érdekelte, nagyjából az ötödik életévében egészen kiműveltnek érezte magát a kisgyermekkorból.

Átmentek a kaszálón, aztán egy ösvény vezetett enyhén felfelé. Balra lucernás, jobbra krumpliföld és néhány, valamikor arra élt jelesség sírboltja törte meg a táj egyhangúságát. Magunk közt megjegyzem, egyáltalán nem volt egyhangú ott semmi ezek nélkül sem, de talán így érdekesebb volt.

Egymás mellett szilvafák sorakoztak, és egy meredek, lépcsőszerűen alakított ösvényről felléptek a szekérútra, kint a határban, ahol a szekerek tavasszal vetnivalót, nyáron és ősszel terményt szállítottak. Ezután nekiindultak a domboldal meredekebb részének. Két oldalon, ameddig a szem ellát, szépen megmunkált szőlők tőkeözöne sorakozott egymás mellett élésben, rendesen kacsoltan, jól feltöltötten és láthatóan bő termésadásra készen.

Az út közepén, a Kajszinos alatt, Kisöreg észrevette, hogy a nap sokkal lejjebb van, mint induláskor.

– Apu, nézd, a Nap már egy araszra sincs a dombtetőtől! Figyeld, szinte látom, ahogyan ereszkedik! Reggel még sosem figyeltem meg, hogy mi történik, amikor felkel, talán mert nem engeditek, hogy elég korán keljek, de most igen furcsállom, már egy félarasznyira sincs. Most álljunk itt meg!

Apu mosolygott, várta a kérdéseket, figyelte a csodálkozást, és nézték, amint a nap előbb megérinti aljával a hegyet, aztán még felnőtt embernek is hihetetlen gyorsasággal – hiszen a felnőtt sem nézi állandóan a naplementét – feleződött, negyedeződött, majd tűnt el.

– Most mi lett a Nappal? Elnyelte a hegy, ugye? Hol fog felkelni?

– Éppen mögöttünk, fiam.

– De hát előttünk tért nyugovóra, azt hiszem, aludni ment, nem? Akkor hogy létezik az, hogy épp mögöttünk fog felkelni? Ezt nagyon nem értem, pedig már majdnem mindent tökéletesen látok.

– Akad még tanulnivalód, fiam.

– Jó, tőled bármikor. Mondd szépen, mi történt a Nappal, és hová lett? Kicsit aggaszt, de az éjszakák után – tudod, ki nem állhatom őket, mert nem lehet játszani –, sohasem sötétre ébredek. Van, amikor esik az eső, és olyan nyirkosan borongós, sőt néha zuhog, alig lehet látni, de akkor is jobban, mint a pislákoló esti petróleumlámpa fényénél. Nappal azért mindig világos van, amikor nincs teli felhőkkel az ég, még a szemem is káprázik, ha belenézek a Napba.

 – Szoktál belenézni?

– Szoktam, apu. Sokszor versenyzünk, hogy ki meddig bírja.

– Ilyen játékba ne menj bele, mert nagyon káros a szemnek!

– Á, annyi mindenre mondjátok, hogy káros!

– Légy szíves, hunyd le a szemed, és meséld el, mit látsz. Várj, maradj még behunyt szemmel, megfordítalak. Most meséld, de ne csalj!

– Semmit, apu…

– Ugye, nem szeretnél mindig semmit látni?

– Rosszul mondtam, nem semmit látok, hanem sötétet. Olyan, mintha éjszaka lenne, csak nagyon borongós, holdvilágmentes, amikor a szobában semmit nem lehet látni.

– Akkor ne nézz többet szabad szemmel a Napba!

– Megdumáltál, fater, ha a szememnek ilyen mértékben árthat, akkor többet, csak nagyon ritkán pislantok fel egy-egy másodpercre, vagy kicsit többre, de nem fogok többet versenyezni. Különben észrevettem, hogy az utcában vezetik a villanyt, akkor már nem lesz többet éjszaka, és nem is kell aludni.

– Igen, a jövő héten bent lesz a lakásban, elég nehéz nem észrevenni, jó mély gödröket ástak.

– Szuper, fater! Most már csak azt mondd meg, ha már így eltértünk a dologtól, mi van ezzel a Nappal tulajdonképpen.

– Tudod, fiam, mi egy nagy golyón vagyunk, ami úgy forog a maga tengelye körül, mint a kis pörgettyűd, és még előre is halad. Közben, körben megkerüli a napot. Egy egész esztendeig utazunk így a Földön, jegy nélkül, rettenetes nagy sebességgel, hogy visszaérjünk nagyjából ugyanoda, ahonnan indultunk. Ám Földünk, a tengelye körül – ami jóval nagyobb, mint a te pörgettyűd – egy teljes nap alatt fordul meg. Ezért hát nem a Nap kel és megy le, hanem a Föld fordul úgy, hogy egyszer világos van, egyszer sötét.

– Hú, fater, rám hoztad a frászt! Mi lesz, ha kibillen alólam ez… a nem is hiszem el, hogy kerek labda?

– Ne foglalkozz ilyenekkel! Most már azért is felmegyünk a Kajszinosig.

Kiléptek és az egyre szürkébb kora estében felmentek a tetőre, ahonnan átnéztek a túlsó sík oldalra.

– Félsz még?

– Veled sosem, fater!

– De rászoktál erre a szóra, fáskamrává fokozol le – kacsintott Kisöregre.

– Dehogyis, Apu, csak tetszik a szó. Úgy látom – már nagyon sokszor voltam idefent –, mind a két irányba jó messzire el lehet látni. Tehát a föld nem is olyan pici, hogy leessünk róla, és ha nem mondtad volna, magamtól sosem jövök rá, hogy pörgettyűn lakunk. Nem fog emiatt odébb csúszni a ház, az udvar, vagy esetleg a fák?

– Nagyon remélem, hogy nem. Arra ment le a Nap, látod?

– Tudom, az előbb itt voltam, nem?

– Hátrafelé forgunk.

– Hú, a mindenit!

– Na, gyere, fordulj meg, nézz vissza!

– Látom!

– Most előre forgunk.

– Á, attól függ tehát, hogy merre állunk.

– Igen, abba az irányba forgunk egészen addig, míg a Föld megint olyan pozícióba kerül, hogy a Nap éppen felénk kezdjen sütni.

– Ez baromira érdekes, de mi van azokkal, akik a túlsó oldalon laknak. Hát azok úgy esnek le, mint a pinty!

– Nem, fiam, mert azokhoz képest mi is a túloldalon vagyunk.

– Jó, jó, de mi fent, ők meg lent…

– Gyere, sétáljunk haza! Szerintem kell még néhány év, hogy ezt pontosan megértsd, de ez a mai naplementenéző éppen elég alapot fog biztosítani.

– Kösz, fater, most már tényleg hazavágyom. Sötét is lett, ha nem lennél itt, nagyon félnék, meg olyan nyűgös is lettem, vagy mi, aludni szeretnék. Aludni sosem! Aludni rossz.

– Ha te mondod. Na, gyere, Kisöreg, sétáljunk vissza!