Általában a munkájához tartozott az okosság, mintha bizonyítványa megszerzésekor, ahhoz tíz annyit csatoltak volna mint az átlagos, széles látókörű embernek. Tudta ezt, azt is, hogy hivatalból okosnak tekintik, és úgy érezte, ez nem is lehet másként. A foglalkozásokat leszámítva magának való életet élt egy igen meg nem vetendő, jól körbekerített rezidencián.
Ritkán lehetett látni, az udvarára is nagy néha ment ki, bár makkegészséges volt. Talán éjszaka kóricált. Ki tudja... Időnként hetekre eltűnt okosodás fejlesztés közgyűlésekre, ahol feltehetően még mázsáltak neki abból, ami másnak nincs és nem is lehet. Olyan ez mint a borzongás, legjobban a borz tudja milyen. Más is utánozhatja, de az nem lesz igazi, békebeli, fekete-fehér csíkozott, hideglelés jellegű, csak olyan földhözragadt - mint egy szerencsétlen kis gyopár -, amire bárki képes.
Az okosítók több turnusban folytak, bár vétek lenne azt mondani, hogy gebedtre dolgozta magát. Csak csendben heverészett, üldögélt a rácsos vaskerítés takarta behemót házban. Árnyéka néha látszott,amint hátratett kezekkel, tudását tudálékosan felértékelve, elkomorodottan, fejét leszegve, töprengő körvonalakkal, vagy hátracsapott megvilágosult árnyjátékként jött, ment.
Az emberek tartottak tőle, ha mégis véletlenül hivatali idején kívül az udvaron tartózkodott, alig mertek köszönni. Hogy lehet egy ilyen magas bölcseletű okosnak, akinek a nagylábujj körme is magasabban van mint az átlagos szerencsétlenek sértés nélkül köszönni?
Olyan ez a helyzet, hogy az illendőség azt diktálja, “csak akkor szólj, ha kérdez”. Köszönni mégis kell! Torkokba szorult gombóccal szöszmögtek valamit, vagy épp túlharsogták a csendet, hogy biztosan meghallja. A nagyon felokosított, fejének milliméternyi biccentésével jelezte, hogy hallja ám a zaklató köszönéspróbálkozást. A gyerekek, akiknek fontos lett volna, hogy szeressék, még sokkal jobban féltek tőle...
Sár volt, mint az év háromszázhatvanöt napjának nagyobbik felében. Tóni egyik kőről a másikra billegett hazafelé bandukolva, már célegyenesbe fordult kőhajításnyira lakóházától, amikor meglátta, hogy az okos egyik kezében aktatáskával, éppen kulcsolja a kaput. A fiú abban a különlegesen semleges helyzetben élt, hogy tőszomszédok voltak. Ők az út egyik oldalán, amaz a másikon lakott, de előfordult, hogy egy évig sem látta, ezért nyugodtan megengedett magának mindent. Még csak nem is rettegett, mint mindenki más, őt ugyanis a frász kerülgette, ha néha, néha meglátta a mogorván létezőt.
Azon a szakaszon véget értek a kövek és kénytelen volt egy igen latyakos szakaszon az út túlsó oldalára navigálni, mert olyan volt az mint egy kisebb felkavart vizű iszapos folyó. Az utca saját oldalán nem mehetett tovább, mert pár száz méterrel mögötte elfogyott a járda és lábszárközépig sárdagasztásra kényszerült volna.
Reménykedett, mikor a járdára ért, de amint a felé közeledő felokosított mozgását meglátta, kiolvasta belőle, hogy neki jár a járda. Középen ment a talán három arasznyi széles járdán, és mikor már az épp a foci öt és felesen belülre került, Tóni lépéskényszert érzett. Még megpróbált oldalra húzódni, de a komor, sötét tekintetű kalapos, frissen vasalt öltönyével, ki tudja mivel teli aktatáskájával kezében - mintha nem is látta volna - lépdelt.
A gyerek valami köszönésfélét kierőltetett magából, oldalra lépett előbb csak az egyik, majd mindkét lábával bokáig sárba. Amaz fejét semerre ki nem mozdítva a nyílegyenesből, fél ajak nyíláson át hallhatóan visszaköszönt, majd ment tovább.
Ugyebár, aki nem látta az óceánt, nézze meg az eget, és aki nem látta az eget, akár az óceánt is, fogalmat alkothat a másikról. Ám akinek hivatalból mérték az eszet, tudja hogy aki járdán megy, ugyanoda jut, mint aki sárba. Úgyis: “Nézd meg a járdát, ha nem láttál sáros utcát, mert az egyenletes úton a pépszerű sár ugyanolyan egyenes, mint a szűkre méretezett járda."
A járda szót is ki lehet elemezni, persze ha elég okos az ember, mert az ugyan jár valakinek. Neki feltétlenül! Vannak akik a járással próbálják összekötni, mint Tóni, aki latyakkal teli cipőben tette meg udvarukig az utolsó tizenöt métert. Akkor kezdődött a korábban említett hozzáállás különbség, mert míg a többi gyerek félt tőle, attól a naptól kezdve ő frászt kapott, ha meglátta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése