Alejandra

Alejandrát hajnalban ébresztgették, nem hiteles egy kipihent kolduslány. Nyolctagú családjából már mindenki munkanélküli volt, az ivóvíz szolgáltatást is leállították előző nap. Az éhséghez hozzászoktak, de víz nélkül szomjan haltak volna.

Egy gyorsvasút melletti szegénynegyed egyik viskójában laktak. Juanito föltette nővére szemére a fekete szemüveget, kezébe nyomta a fehér botot, és elindult vele arra a térre, ami a környék és a város belsőbb határán feküdt. A park nap égette, tarlószerű füvére lerakott egy sámlit, nővére pedig rátelepedett.

Reggel hatkor megint nyolc koldus üldögélt arrafelé, főleg gyerekek, némelyikük előre-hátra hintáztatta magát, egy negyven körüli férfi csuklóból rázta kezét. Mindegyikről áradt a keserűség. Sapkák, dobozok hevertek előttük, az adományoknak. Juanito, Alejandra elé egy fehér damaszttal bélelt kosárkát rakott.

Előtte egy kerek, növényzet nélküli virágágyás. Még látott körvonalakat, és épp egy olyan ház legfelső emeletét volt kénytelen reggeltől estig nézni, minden nap, amelyiket ki nem állhatott.

Taszította a látvány, de nem tehetett semmit, ott kellett ülnie. Egyszer, amikor még dolgozott – nem emlékszik miért -, de járt abban a házban. A legfelső emeleten csupán cipődoboznyi ablakok voltak, az egész lépcsőház sötét, és a lakást, ahova ment, belül feketére festették. Ilyet még nem látott soha. A háta is borsózott, de nem mutathatta ki, hogy egy keveset lát.

Szerette a galambokat, jól látta a körvonalakat. Néha olyan jó lett volna megsimogatni őket, de amint megmozdult, máris odébb repültek.

Juanito egyszerre őrizte és segítette. Ha a vásárló negyedből kifelé jövet az emberek többet dobtak kosarába, feltűnés mentesen kiemelte a pénzt. Ezt naponta többször megtette. Előzetesen sokat morfondíroztak azon, Alejandrának hol lenne a legjobb tanyázni. Rájöttek, hogy van egy olyan hely, ahová mindenfelől járnak pénzes emberek, még piac is volt a közelben.

Öccsei, nem kaptak volna elegendő könyöradományt. A húga bátortalan az ilyesmire. Maradt ő, és az a hely, ami boldoggá és megelégedetté tette, azzal a tudattal, hogy gondoskodik a családjáról.

Nem bánta, amiért alig hagyják aludni. A koszt és a folyamatos szerencsétlenségeket nehezen viselte, emellett a gyorsvasút is rettenetes, de az ember sokkal többet kibír, mint amennyit gondolna.

Már nem emlékezett arra sem, hogy mennyi ideje koldul, de egy picit sem szégyellte.

Míg össze nem omlott hazájában a gazdaság, az egész család dolgozott, aztán belesüllyedtek a nyomorba.

Egyébként Juanito élete nem volt veszélytelen. Arrafelé elég sok fegyveres járkált, akik szinte büntetlenül meggyilkolták az utcagyerekeket. A koldulás tiltott tevékenységnek számított, de a rendőrség besegített még a tolvajoknak is, érezték, hogy valamiből élni kell. Kizárólag szirénázó rendőrautókkal közlekedtek, hogy jó messziről hallani lehessen őket, s amíg elrobogtak, mindenki viselkedett.

Este hazabotorkáltak, a fiú nem zúgolódott, bár sem játékra sem tanulásra, sem egyébre nem maradt egyáltalán ideje, de éltek. A lány minden nap keresett annyit, amennyi a feltétlenül szükséges élelmiszerekre elegendő, többet nem nagyon, de ez sem kevés. Még vizet is vásárolhattak maguknak.

Senor Rodrigez borogatást helyezett Alejandra szemeire. A lány minden alkalommal felszisszent, de tudta, hogy tőle függ nyolc ember élete.

Alejandra napja akkor is ugyanúgy kezdődött, mint az összes többi.

 Alejandra napja akkor is ugyanúgy kezdődött, mint az összes többi. Elég nagy volt a forgalom. Juanito sokszor ürített és figyelt, mint szokott. Alejandrát eluralta egy különös boldogságérzet. Jobbra, balra nézett és valami, amit csak ő tudott, mosolyt csalt az arcára.

Figyelte a gerlék búgását, amikor koppant egy érme, tiszteletteljesen köszönetet mondott. Nagyon nézte a ronda épület felső emeletét, és ebből is valami többlet nyugalom telepedett a szívére.

Teltek az órák, az emberek néha rendkívül harsányan beszéltek, ez egy picit megijesztette, függetlenül attól, hogy a latin világban ez teljesen hétköznapi. Ez most egy kicsit más volt. Nem tudta eldönteni, hogy veszekednek vagy bő vérmérséklettel tárgyalják meg ügyeiket.

Aztán eljött az este is, Juanito karon fogta, és a szokásos útvonalon elindultak hazafelé. Amint betértek a kis nyomortanyába, az édesapja már kérte is, hogy dőljön végig a pamlagon, el kell végezni a napi borogatást. Ekkor Alejandra végtelen derűvel felelte édesapjának.

- Nem szükséges apám, az oldat megtette hatását, már egyáltalán nem látok!