Lalika mindennap megnézte arcának
hajlatait. Már hat éves volt és még sehol semi. S szakáll, se bajusz, se más. Most
az egyik barátja elmesélte neki, hogy borotválás nélkül nem is nő az embernek
szakálla, ezért a már önmagát minden szempontból felnőttnek tekintő Lalika,
emberi jogaira hivatkozva, szüleitől rendelt magának egy borotvát és
természetesen pengéket. Megkapta.
Az első időszakban csak napi egy
alkalommal húzta le, majd a sikertelenségen – ha lehet így fogalmazni –
felbuzdulva, már kétszer. Végül az egész fejét behabozta, és hajával is
megpróbálkozott, ami ugyan nem sikerült, de a szemöldök végeit ügyesen leborotválta.
Ezek után a lépcsőház szépe, az öt
éves Julika, még mindig egy lépcsőfokon üldögélve csodálta a világot, és
keresztülnézett rajta. Az ilyesmit férfiember nehezen viseli.
Már óránként borotválkozott, aztán
fél óránként, arcába kapott hébe-hóba, mert nagyon szerette volna szakállát cibálni,
de nem tehette.
Micsoda jogvesztés, sérelem, s minő
megaláztatás szakáll nélkül élni egy meglett, korosodó férfinak! Lalika sírt,
magába roskadt, habot fújt a fürdőszobába, belehempergőzött és zokogott, mert ugyan
tucatnyi jogvédő szervezethez fordult már, de egyik sem segített a cél
elérésében. Mindegyik tíz esztendei türelmi időt kért. Hát lehet így visszaélni
a szerelemmel?
Julika hozzánő a lépcsőfokhoz és még
átnézni is elfelejt majd felette annyi idő után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése