Ugyan nem tudtak oroszul olvasni, de akárhány szovjet járőr állította meg őket, tekintetükből kiolvasták, hogy véresen komoly fenyegetés állhatott bennük.
Sokkal gyorsabban értek haza, mint számították. Nem is nélkülöztek, mert a ponyvás szekérszerűségük derekát megtömték jó erős étekkel.
Az otthon sok más településsel ellentétben, elég jól átvészelte a pusztítást, alig maradtak romok, sőt mire megérkeztek, el is kezdték a rendezést, viszont a házuk helyén bombatölcsért találtak. Ezért az átmeneti – magát ideiglenesen állomásozónak nevezett –, egy személyben vezérkar-parancsnokság-helyőrségvezető, egy „kényelmes” pincelakást utalt ki nekik.
Örültek, hogy kevés motyójukkal, fényképeik és a rokonoktól megőrzésre kapott holmijukkal, végre volt egy hely, ahová úgymond hazamehettek. Már csak a fiúk, Lajos, Gábor, Géza és Balázs kerüljenek elő épségben valahonnan…
Lajos haláláról a második napon értesültek. Napokig zokogtak, hol együtt, hol felváltva, de annyi halottat láttak már, és annyi szerencsétlent, hogy csakhamar kiapadtak könnyeik, már csupán abban reménykedtek, hogy a másik három épségben érkezik meg.
Géz haláláról néhány nappal később kapták az értesítést. Gáborról egy légnyomásos társa mesélt ezt-azt, aki jelen volt abban a keserűséges ütközetben, amiben odaveszett. Ő kicsit huzatosan, de túlélte.
Soha nem tudták végérvényesen tisztázni mi is történt, hiszen a szemtanú ítélőképessége, saját bevallása szerint is megkérdőjelezhető volt. Abban a patáliában még a bakancsait sem látta rendesen. Nem részletezte, hogy mit vélt látni, csupán azt, hogy legjobb tudomása szerint Gábor hősi halált halt.
Nyár közepén érkezett meg Balázs, húga ordított örömében. Anyja nem szólt, csak csendesen mosolygott, de olyan erővel ölelte magához egyetlen életben maradt fiát, mintha az összes, nemcsak családjában elesett, igenis hőst szorította volna át. Sokáig nem tudtak megszólalni. Aztán az asszony odalépett az asztalhoz, amelyen öt furcsa papírmasé harang helyezkedett el egymás mellett.
– Ezeket még apám csinálta a latin órákra… Soha nem értettem, miért éppen ilyen szemléltető eszközöket készített, de azokra alkotta…
– Megvan még a hegedű?
Egyikőjük sem szólt semmit. A két nő, az asztal mellett két oldalon megállt, az asszony elővett egy doboz gyufát és sorban elkezdte leemelni a papírmasé harangokat. Az első alatt fekete keretben férje fényképe volt és egy gyertya. Meggyújtotta. Leemelte a másodikat, ott legnagyobb fia mosolygott sötét keretes fényképről, az ő gyertyáját is meggyújtotta. Öccse harangját is leemelte, neki is meggyújtotta a gyertyát, majd a legkisebbét, de az utolsót úgy hagyta.
– Ugye, anyám, én vagyok a harang alatt?
– A te képed, fiam, de soha nem emelem fel róla! Most végre megtörténhet a nagy közös emlékező szentmise. Már beszéltem Koltár plébános úrral, elvállalta, hogy amint hazaérsz, tudatom vele, és másnap reggel celebrálja. Aztán soha el nem feledve őket, nekilátunk valami értelmesebb életnek, aminek részemről az alapja az, hogy többé nem kötelezem el magamat egyetlen politikai eszme mellett sem. Gyermekeim, teljes erőmből megteszek mindent, hogy lehetőleg ti se kerüljetek semmilyen agymosó befolyás alá. Nem szabad behódolni, de feleslegesen hősködni sem! Csak a mi családunk túl sok halottat adott ezekben az ordas években, és felbecsülni sem merem, még hányan nem fognak hazatérni…
Balázs leakasztotta oldalzsákját, kirakott néhány amerikai emléket, pár alumíniumból öntött, USA-feliratú kést, és ehhez hasonlókat. Közben szorgalmasan köhögött, mintha fizetnék, bár látható súlygyarapodással zárta fogságát. Később sokat mesélt a furcsa, látszólag nagyon szabad fogolyéletről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése