Tárgyalás és megtárgyalás

— Bonifác, mutassa a mai ügyet! — ásította el magát az ügyvéd.

— Parancs, főnök és hapták!

— Igen, igen. Négy és fél évre lehet talán kihozni. Nézzük csak, mi a neve? Vasadi Kálmán, ugyanannyi idős, mint én. Egy pillanat, utána olvasok. Született Tömlöcfalván, iskoláit végezte Rácsmögöttiben. Érdekes, vajon ezen nevek miatt lett belőlem ügyvéd? Mert ez az alak itt, az én volt, drága, vagy nem is annyira drága osztálytársam. Most mit csináljak? Bonifác, maga menjen szépen a sarokba. Vakaróznom kell egy kicsit.

— Főnök, van egy jó tippem viszketegség ellen...

— Nekem is. Duguljon el, és függessze fel a hallását. Tavalyelőtt, talán augusztusban belebámultam az asszony telefonüzeneteibe. Azelőtt soha nem tettem ilyet. Ez az alak, mint egy vadpofájú mókus odavigyorogta bájvágyait, az asszony meg azt válaszolta neki, hogy mennyire szereti a csábos — négykerekű biciklihez hasonló, pupák férjével teljesen ellentétes — gyurmacsót. Az asszonynak mindig volt stílusa, és nagyon jól bánik a szavakkal is. Gyurmacsó! Ez jó! Itt egy kép róla, de ez inkább egy girhes aligátorra emlékeztet, mint macsóra, esetleg egy búskomor, fület hegyező macskabagolyra. Nem tudom, van-e ilyen állat, de a kép nekem azt sugallja.

Bonifác, maga hogy látja?

— Nem látok, főnök!

— Átmenetileg teheti!

— Macskabagoly, határozottan macskabagoly!

— Hízelgő! Lássuk a medvét! Igen, a drágalátos hősszerelmes jó nagy összeget lopott. Most mit csináljak? — mélázott magában. — Úgy vélem, az első logikus gondolat az volna, hogy elfogultságra hivatkozok és dobom az ügyet, de hát ügyvéd vagyok, védeni kell ezeket a szegény fikuszokat. Így szoktam nevezni őket, mert bevonulás után olyanok, mint akik több évi növényi állapotba kerülnek. Nekem kötelességem az ilyen elcsatangolt, fekete színű birkákat is megvédeni. Nagyon jó ez az elméleti munkagyakorlat, mert bizony fogalmam sincs, mit fogok csinálni.

— Nyer, főnök!

— Bonifác, magának fel van függesztve a hallás!

— Ja, persze!

— Lássuk csak, a névegyezésen túl mi van még, mert valami nagyon szúrja a szememet, olyan ez, mint a Colombo filmekben. Van itt még valami, van itt még valami, de valahogy nem jut az eszembe. Cella utca 94, szóval itt lakik a kedves volt iskolatárs, a tizenötös lakásban. Aztán hat óra huszonhárom perckor, a tizennégyesből egy öl pénzzel vándorolt ki a körfolyosóra, ezt három szemtanú bizonyította, akiknek mosolygósan előre köszönt. „Kézcsókom Balambér néni, szép jó napot Guszti bátyám, neked is Lajoska.” Vajon egy kicsit is normális ez az ember? — tépelődött gondterheltnek álcázott mosollyal. — Mindezek után bevonult saját lakásába és elkezdte számolni a pénzt. A kiérkező rendőröket, akiket természetszerűen mind a három tanú értesített, azonnal le akarta állítani. „Hagyják már ezt a kis semmiséget!” Igaz, hogy négy millió forintról volt szó, ami nála semmiség… A mindenit, de jól áll anyagilag, tizenhat ingatlan, négy kisebb vállalat és kétszázezer eurós bankszámlája mellett, pont erre volt szüksége! Mégis bérházban él, úgy látszik, ott érzi jól magát. Ha vállalnám a védelmet, azonnal elmeszakértői véleményt kérnék, szerintem nem lehet normális. De még mindig van valami, ami zavar — felugrott a rökönyödöttségtől. — Hoppá, a múltkori felmentett védencem ugyanebben a házban, ugyanezen a címen ügyködött. Tudom, hogy ő volt a gyilkos a tizenhatos lakásban. Elég ronda dolog, de nekem akkor is védenem kellett, ami túl jól sikerült. Reméltem, hogy néhány évet csak-csak üldögél, erre egy bamba ügyész és egy vajszívű bíró felmentették. Az időpont pedig… Megbuggyanok, egy, azaz egy percnyi különbség! Vállaljam, vagy ne? Ha vállalom, nem tudok ellenállni, itt olyan magasan száll a labda, amit hatökör lennék le nem ütni. Ez a Don Juan vagy Rómeó, ki tudja ki, amellett, hogy szenilis, talán még Alzheimer kóros is. Mint mondottam, azt a badarságot is elkövette, hogy szédületes szerelmi vallomást írt annak idején a feleségemnek. Talán ismert annyira, hogy nem szokásom senki magánlevelezését, még a nejemét sem átolvasni. Az az egy volt a kivétel. Irénnek megbocsátottam, minő balgaság, hiszen a hozzájárulása nélkül nem történhetett volna meg a számomra igencsak kínos eset, de ez a hálátlan volt barát most a markomban van. Az is furcsa itt, hogy húsz perc alatt kell döntenem. A bírák ritkán adnak ilyen szűkös határidőt…— Bonifác, utána rögtön kezdődik a tárgyalás?

— Azt hiszem, főnök…

— Tíz perc már eltelt, nem ártana végiggondolnom. Vállalom, vagy nem? Ez életem talán legsúlyosabb esete lehet, és bizony az eskü kötelez, csorbát nem ejthetek rajta, különben repít a kamara. Azt hiszem jobban jártam volna, ha ma be sem jövök, hanem fölfüggesztem magam a kamrámban, valamelyik sonka mellé.

— Kicsordul a nyálam!

— Bonifác, már mondtam, hogy magának fel van lógatva a hallása!

Íróasztalán, a bal kezével kávéja után nyúlt, beleszürcsölt, Bonifác megremegett, amért neki koffeinmentesen kellett a sarokban üldögélni. Elméletileg nem is látott, de nagyot nyelt.

Az ügyvéd a ceruzáját mindig jobb kezében tartotta, kivéve, ha írt. Azt gondolta, jobb benyomást kelt az ügyfélre. Most lerakta, nagyon hézagosan átfutott néhány aktát, és ilyen férc gondolatokkal ráförmedt bojtárjára.

— Indulunk a csatába.

— Nyerni kell főnök, nyerni!

— Maga most a titoktartás nevű, elsőrendű tantárgyból gyenge közepesre vizsgázott. Soha senkinek nem mondhatja el, amit itt magamban motyogtam, megértette?

— Már hogyne érteném, főnök, hogyne érteném. Ilyen macskabaglyok — bocsánat, ezt a szót soha nem is hallottam — nem téríthetik személyemet valamilyen belátásra.

Úgy gondolta, jobb így mondani, mint „rosszra” vagy „jóra”. Fogalma sem volt, mit akar a főnöke hallani. Az ügyvéd körbenézett, kakukkos órája bim-bam-olt a falon, a telefonja is megcsörrent. Bakonyi bíró úr személyesen jelezte, ideje elindulni a tárgyalóterem irányába. Még karmolászott egy keveset a TSZ-ből, felszámolása után guberált asztalán, hátratolta székét, majd odaszólt a bojtárnak.

— Bonifác, sorolja fel, mit lát, ha körbenéz!

Bonifác összezavarodott.

— Magát, önt, a falakat, sok mindent, ügyeket, a beszélő madarat…

— Ez nem olyan kakukkos óra, nem ugrál ki belőle semmi. Jó üzletet csináltam, amikor pár fillérért kiürítettem a bezáró TSZ elnök irodáját. Fel akarták aprítani, pedig a helyi gróf valamikori tulajdona volt minden. Megérte nem?

— Meg bizony!

— Ezért mondtam, amit mondtam az előbb, mert káprázott a szemem a gyönyörűségtől. Lehet, hogy nem is lesz maga olyan rossz ügyvéd. Az a húsz-harminc tanév gyorsan eltelik. Jöjjön, induljunk! Bonifác, adja át magát a méltóságteljes vonulásnak, jöjjön emelt fővel, közvetlen utánam! Meneteljünk a folyosókon végig. Jut eszembe, rögtön a tárgyalás után iszkoljon a Kanapé utca 56/B-be, a kapualj alatt balra csengessen be, ott talál egy jókora termet.

— Főnök, már vagy ötször túléltem. Tele van sebhelyes arcú, rekedt hangú emberekkel, akik a Zsinórost körbeveszik.

— Ki az a Zsinóros?

— Hát ki lenne, Repkényi Ede, a felmentett.

— Így nevezik a kedves barátai?

— Nem tudom mennyire barátok, mert állandóan úgy éreztem, mindegyik meg akarja ölni a másikat, de kérdésére válaszolva, igen, így hívják.

— Meghökkentő, mert a bűncselekmény elkövetése zsinórral történt... No mindegy, sajnos senkit nem lehet kétszer perbe fogni ugyanazért a bűncselekményért, végképp nem a saját ügyvédje feljelentése alapján. Menjen és mondja meg neki, hogy szükségem lenne a vallomására, melynek értelmében Vasadi Kálmán azon a délutánon egy öl pénzt bevitt a lakásába. Bár, ha nem látta, ne mondjon ilyet… Csak annyit kérek, hogy jöjjön, beszéljünk át egy dolgot, ami a kölcsönös bizalmat erősítheti.

— Értem főnök, megérkeztünk, ez már a tárgyaló.

— Lépjünk be. Merevítse meg az arcát!

Az ajtót megnyitották, beléptek, és elfoglalták az ügyvédeknek fenntartott helyet. Már vezették is Vasadi Kálmánt, a nagyon rég látott barátot, akiről el kell ismerni, hogy aktív idejükben igen közeli kapcsolatot ápolt az ügyvéddel. Ha ez az SMS nem lett volna, talán már az első tárgyalási napon megpróbálta volna kihúzni a csávából. Így még mindig legalább három fele húzta a lelkiismerete. Az egyik a Zsinóros, a másik az eskü, a harmadik a sértett férfi.

A bíró beléptekor felálltak, majd leültek, aztán ügyvédünk elmélyedt arccal lapozgatta az aktákat. Közben felolvasták a tényállást és a bíró megkérdezte.

— Ügyész úr, ügyvéd úr, megértették az elhangzottakat?

Ekkor Vasadi felugrott és elkezdett kiabálni. A biztonsági emberek visszarántották székére, és a bojtár fülébe súgta, ha nem szeretne ebéd és vacsora nélkül, kékeszöld foltokkal üldögélni cellájában, akkor most hallgasson. Amaz vette a lapot, csak csendben súgta, hogy a bojtár hallja.

— Nekem senki nem mondta, hogy lehet ügyvédem!

Ezen még a keveset próbált bojtár is elcsodálkozott, mert ahhoz már eleget látott, hogy ettől némileg meghökkenjen.

A bíró pár perc múlva az óráját kezdte nézegetni. Gyomra nagyot kordúlt, azután elhallgatott. A bennfentesek tudták, hogy lassan szünetet rendel el, mert vagy nem reggelizett, vagy nem eleget, vagy egyszerűen éhes. Ínyenc, és ott hátul, az irodában, valami egy jénai tálban külön rá vár.

Igazuk lett, a nyolcadik perc környékén csapott kettőt a kalapáccsal, és harminc perc szünetet rendelt el. Ekkor a kis csapat és a vádlott kivonultak, és egy erre a célra kialakított helyiségben elkezdték átbeszélni a stratégiát.

— Hát szervusz, Vasadi!

— Nahát, itt már mindenki letegezi az embert, van maga legalább őrmester?

— Századosi rendfokozattal tartalékoltak, de nem a büntetésvégrehajtástól.

— Nofene. Figyeljen, jóember, már hónapok óta arra várok, hogy egy hadnagy odalép hozzám, kiránt a zsebéből egy kis kártyát és felolvassa a jogaimat. „Jogában áll hallgatni. Bármi, amit mond, felhasználható ön ellen a bíróságon. Joga van egy ügyvéddel beszélni. Ha nem tud ügyvédet fogadni, az állam fog kijelölni egyet önnek. Megértette ezeket a jogokat, ahogy felolvastam őket?”

— Hát ez Amerikában van, nálunk nem így csinálják. Itt ez magától értetődik, különben a rendőrségi kivizsgálás alatt legalább százszor megkérdezték, nem akarsz-e ügyvédet, de nemmel válaszoltál.

— Hát persze, mert nem ez ennek a módja.

— Már mondta, hogy azt az amerikaiak csinálják, legközelebb Nagy Britanniában.

— Akkor énnekem lehetne rendes ügyvédem is?

— Én rendes, jogot végzett ügyvéd vagyok, a te volt osztálytársad, Pergamen Imre. Talán emlékszel rám.

— Krák, krák és köh, köh... Szépen csinálod, harag van?

— Ugyan cimbora, megyünk, begurítunk egy sört, ha kiszabadulsz, és fátylat borítunk az egészre.

— Milyen kiszabadulás? Már nem is tudom, mióta itt ülök!

— Na, ha a bent ülésedet nem is tudom miótának határozod meg, akkor még úgy nyolc-tíz nem is tudom miótányira számíthatsz, mert nagyon elszúrtad.

— De hát ez egy bagatell összeg, ha tudom, hogy szabad, én egy egész ügyvédcsoportot fogadtam volna, s gondolom, már rég kint lennék. Valóban kihoztam a pénzt Krampucsek néniéktől, amire nem volt semmi szükségem. Sokszor éreztem már, hogy meg kell mutatnom magamnak, képes vagyok erre, vagy arra. Na most azok a surmó rendőrök — meg ne hallják, mert rögtön agyonütnek — képzeld, nem vették észre, hogy öntesztelést végzek, de nem, öntelten, önhitten. Letartóztattak, kirángattak és elhurcoltak, pedig a pénz pontos megszámlálása és könyvelése után visszavittem volna a szomszéd néni asztalára.

— Figyelj, mutatok egy fényképet!

— Igen.

— Láttad már ezt az embert.

— Ó hogyne. Ott állt rögtön Lajcsika mögött és egy kis spárgát, zsinórt, vagy mit tudom én mit lóbált a kezében. Szembenéztünk, aztán odébbállt.

— Köszönöm az információt, megpróbálok hatékony védelmet biztosítani neked.

Visszamentek a terembe, de a bíró hamar megunta és elnapolta a tárgyalást. Vasadit visszavezették a vasrácsok mögé, az ügyvéd pedig már vízbe fojtotta lelkiismeret-furdalását és nekiindította bojtárját az ügynek.

A pasas akkor is, szokásához híven zsinórt pörgetett, illetve mutatóujjára tekergette, hogy a frásszal keveredett lapos guta kerülgette a bojtárt. Nagy nehezen elnyöszörögte neki, hogy saját jól megfontolt érdekében találkoznia kellene a volt ügyvédjével.

Mikor a bíróság, ügyvéd, ügyész, illetve bíró szavakat meghallotta, egymás után többször két kézzel kifeszítette a zsineget, aztán mégis meggondolta magát. Ilyenkor a bojtár nagyokat nyelt, de a végén elmehetett.

A megbeszélt időpontban, mi több, néhány perccel korábban megjelent, úgy látszik valamitől félt vagy idegesítette. Bekopogott az ügyvéd igen hangosan és határozottan „tessék”- et kiáltott. Bár semmi dolga nem volt, de belebújt az íróasztalán heverő aktái közé.

— Jó napot kívánok! Engem ideirányított egy bizonyos juhász egyén vagy mi, aki itt az ügyvéd mellett hűti a levest.

— Á, üdvözlöm!

— Mondja, mit akar! Bonifác, maga most átmenetileg megint érzékszervi sérülést szenved! Megértette?

— Hogyne, uram. Az a baj, hogy nem hallom mit mond.

— Na, jó. A bojtárom, nem hall, nem lát, nem tud semmit. Tudom, hogy maga volt a tettes!

— Na, oszt, felmentettek, nem?

— Ne is tagadja!

— Má’ minek, ha egyszer felmentettek?

— Magának igaza van, de mindig történhet kellemetlen dolog. Nyugalom, részemről semmiképpen sem, hiszen én húztam ki a csávából, de hogy még véletlenül se történhessen semmi baj, most maga segíthetne nekem. Látta ezt az embert itt?

— Öhö, szerencsémre egy nagy csomó pénzzel rohant kifelé velem szembe, utána jöttek is a rendőrök, én meg úgy elhúztam a csíkot… Jaj de szép is volt!

 Biztos, hogy nem ment be a szomszéd lakásba?

— Na, várjon ügyvéd úr, hát én ilyesmire nem mernék megesküdni, sőt kirángatta a kezemből a zsinórt is, oszt ki tudja micsinát vele. De várjon csak! Most jut az eszembe, előbb belökött a középső lakásba, én akkurátusan végigszámoltam — tudja, az ujjamat nyálazva —, aztán mikor hallottam, hogy jönnek a zsernyákok, kipattantam. Na, ő is pont akkor jött kifelé, visszalökdöstem a lakásába. Magamhoz vettem azt, ami az enyém, a jól átmelegedett zsinórt, és lesétáltam, miközben őkelmét rohamozták. Mostan ennyit tudok mondani. Ezt egyszer majd elmondom a bíróságon is, mert ez pontosan így történt.

Az ügyvéd figyelt. Tudta, hogy a másik hazudik, de olyan elképesztő meggyőzőerővel tette, hogy még ő is majdnem elhitte. Na, innen már nincs visszaút — gondolta, és odaszólt Bonifácnak.

— Ugrifüles, dugaszolja ki magát, rendezkedjen, és a következő tárgyalásra iktassa be az urat tanúnak! Bár itt külön védelmi tanúk nem léteznek, de ő lesz a mi koronatanunk, amivel felmentetem, vagy mégsem, az én volt drága barátomat.

A tárgyalás meglehetősen furcsán alakult. A zsinóros elnyerte a bíró szimpátiáját, mert egyből felismerte a lekváros derelyét.

— Jó napot, bíró úr! A bajuszáról ideérzem, hogy lekváros barátfülét méltóztatott falni a tárgyalás előtt.

— Maga igen rendes ember lehet, bár már találkoztunk errefelé, de ha felmentettem, akkor biztosan az. Aki ennyire jól ismeri az ínycsiklandó ételeket, az csak becsületes, jó ember lehet. Na, mondja, mit látott!

— Hát kérem, ez az ember odajött, adott egy csomó pénzt, kirántotta a spárgát a kezemből, berohant abba a lakásba, ahol aztán haláleset történt. Engemet betaszított a mellette levőbe. Átszámoltam, kijöttem, ő is kijött, visszaadtam, visszaengedtem saját lakába, és elmentem. Közben jött a közeg és kizúdították, vagy mit csináltak, ilyen bilincses módszerrel.

— Aha és megint aha... És most mi legyen? Mert itt, ha jól értem, a vádlott valóban nem bűnös, hiszen tényleg csak ki akarta próbálni veleszületett hencegő virtusát. Na, lássuk, el kell gondolkodnom. Ügyész és ügyvéd urak, írják meg a vád- és védőbeszédet! A következő tárgyaláson ítéletet hirdetek.

— A vén marha már megint elfelejtette a lényeget, azaz, hogy egy gyilkossági ügyre is fény derült.

Bonifác jegyzetelt.

— Mit csinál?

— Csak írok, írogatok, hogy a bíró urat vén marhának is lehet nevezni.

— Elmeháborodott! Azonnal törölje! Nem hallott semmit, nem látott semmit és főleg a stratégia kulcsfontosságú részét soha nem írja le, mert a szó elszáll, de az írás megmarad. Ezt talán még maga is hallotta.

— Igenis, elnézést kérek!

Bakonyi bíró úr lecsapta a tárgyalást, majd odaszólt.

— Ügyvéd úr, pár percre jöjjön be az irodámba, legyen szíves!

— Hogyne, mélyen tisztelt bíró úr! — Vajon mit akar, gondolta, és már nem volt olyan biztos abban, hogy a bíró egy szarvasmarha. Elindult. Picit remegtek a lábai, a talár ide-oda ingott rajta, talán még a zöld nyakkendője is meg-megremegett. Beérkeztek. Bakonyi már egy kuglófot falt.

— Foglaljon helyet! Megkínálhatom?

— Ö... ö...

— Nem kell szégyenkezni, én is szeretek enni.

Én meg utálom a kuglófot, gondolta az ügyvéd, de bájos mosollyal fogadta el az elébe tolt tányérkát, és megjátszott örömmel falta a kuglófot.

— Hát nézze fiam, jól dolgozott. Nemrég jöttem rá, hogy maguk ismerik egymást a vádlottal, de ez még nem kizáró ok. Mit szeretne? Egy kis cellában naponta kékes lilára verve éldegélni néhány évet — mert ugye mégis csak jogot végzett és az náluk nem számít, hogy ügyvéd —, aztán elmenni egy építkezési vállalkozóhoz maltert keverni, vagy esetleg a kamara tiszteletbeli elnöke lenni?

Az ügyvéd nyelt egy nagyot, cselt sejtett, próbált nem válaszolni, de látta, hogy muszáj.

— Az utóbbit választanám.

— Akkor segítsen, és én is segítek magának. Ez az alak, bár sovány, de jó evő. A szívem szakad bele, de mégiscsak gyilkos. Felmentettem, hát most magát mentem fel, ha hozzásegít a rács mögé juttatásához. Majd kihozom az ügyét úgy, hogy ilyen körmönfont eleganciával még nem találkoztam soha, s a védelem királyává koronázom.

— Bíró úr kérem, javasolnám az Al Capone-i megoldást. Az ítélet felolvasása előtt szóljon néhány provokatív szót ehhez az illetőhöz, aki erre majd megfelelőképpen válaszol. A bíróság, önmaga, és majd meglátjuk még kicsoda sértéséért hivatalból fel is jelentheti.

 — Ügyvéd úr, lovagoljon vissza a maga seregébe, hamarosan újra találkozunk.

Ez a találkozás meg is történt. Megint felálltak, hogy leülhessenek, és a bíró elkezdte felolvasni az ítéletet, majd egy adott pillanatban, teljesen szokatlanul, a szóban és — a biztonság kedvéért — idézés formájában is odainvitált Zsinóros felé fordult.

— Magának görbe a szája, nem kellene valahol kiegyenesíttetni? És ne tátogjon kérem, ez itt a bíróság! Amúgy nagyon szép a kockafrizurája, majdcsak eszünk valamit.

— Á, idefigyelj, kisapám! Öregfiú, a pici lovadat és az egész lovardát hengergesd a kalapácsod alá, mert énvelem így nem beszél egy ilyen kisasztalnál üldögélő nyalánk nyál. Meg az a piros nyakkendős is olyan, mint egy buzdancs. Nem tudott volna rendeset, mondjuk kéket vagy feketét rakni, esetleg kenderből a nyaka köré? És ha itt valami nem úgy sikerülne, ahogy számoltam, a zöld nyakkendősnek én magam szorítom szét a nyakkendőviselő testrészét.

— Őrmester!

Az őrmester lépett, kattant a bilincs, pedig a zsinóros nagy igyekezettel szerette volna leütni.

— Na kérem, bíróság, bíró, ügyész, ügyvéd sértegetése és hatósági közeg fizikai támadásának kísérlete miatt vádat emelek maga ellen. Talán úgy másfél év múlva meg is kezdjük a tárgyalást. Vigyék innen ezt az embert, hogy végigmondhassam az ítéletet. Vasadi Kálmánt bűncselekmény hiányában felmentem, a tárgyalást berekesztem és felkérem az ügyvéd urat, hogy jelenjen meg az irodámban.

Mit akarhat ez már megint, gondolta, de ment.

— Figyeljen ide ügyvédkém! Maga sem gondolhatja komolyan, hogy valaha tiszteletbeli elnököt csinálok egy ilyen erkölcs- és szószegőből. Egyezünk meg döntetlenben, senki nem emlékszik semmire.

— Természetesen, bíró úr, megyek és jelentem is a sajtónak a történteket, melynek értelmében egy gyilkosságot, téves ítélet következtében csak ilyen fura módon lehetett rendezni. A gyilkos végre ülhet.

— Mit akar ezzel?

— Tudja, mikor valami bekerül a sajtóba, azt készpénznek veszik, ráadásul nem is hazudok, meg aztán ön is a becsületességre intett engem. Tehát senki ne hazudjon.

 — Jaj, drága barátom! Csak nem képzelte, hogy az előbbi viccelődésem túlmegy megszokott ételérzékeny humoromon? Na, kérem, legyen minden az eredeti megállapodás értelmében. Ha valaki, akkor maga biztosan megérdemli azt a nyavalyás címet, meg mit tudom én. Itt van, egye meg! Azt is és a másikat is, és még hét kuglófot.

Az ügyvéd megette, nyelt, úgy gondolta még mindig jobb, mintha béka lett volna a lenyelni valója, hiszen rendkívül jól jött ki az ügyből.