Szőr Bundafej

Fapipa úr attól félt, hogy otthon a felesége kérdőre vonja, pedig csak Szőr Bundafej nevű kutyáját sétáltatta. Meglátott egy ősrégi mozit, azt sem értette, hogyan került oda. Bementek, és megnéztek egy filmet.

Jegyet nem kellett vásárolniuk, a kékköpenyes takarítónő előre köszönt, óriási elemlámpával helyükre vezette őket a szinte üres nézőtéren. A kutyára mosolygott, és megjegyezte.

— Nem szeretném, hogy valakinek a bokájába harapjon, adok neki egy kispárnát.

A kutya udvariasan hallgatott, majd, mikor a hölgy visszaérkezett, ropogósan bokán harapta. Az megsimogatta buksiját.

— Aranyos vagy, Bütyök!

Az eb ezernyi apró darabra szedte a kispárnát, és elhelyezkedett gazdája ölében.

Aztán a kijáratnál, elhagyva a tömeget, elindultak hazafelé. Az összes néző más irányba indult, ők pedig elcsodálkoztak, milyen szép, szinte tízméternyi széles, sövény övezte lett a járda, teli méteres törzsű fákkal.

Így a Lombok, a létező, de nem túl erős közvilágítást kellemes homállyá szelídítették. Este tíz óra körül járt az idő. Miközben ebe ide-oda rohangált egyik kaputól a másikig, azon is elcsodálkozott, hogy az egész utca úgy néz ki, mintha nem önmaga lenne. Emberszabású, blokktalan, panel nélküli, valódi lett.

— Bundafej, miért haraptál a takarítónő lábába?

— Azért, mert egy távoli rokonunkat láncra verte. A szívem is belefájdul...

— Jó, mondjad… — Itt Fapipa úr megdermedt. — Te kutya, mióta tudsz beszélni?

— Kölyökkorom óta, de csak ritkán élek a lehetőséggel, életemben most először. Egyébként az Ubulfejet abbahagyhatnád, nem szeretem hallgatni.

— Értve!

— Elmondom. Szegény, úgy érezte, nagyon szereti a gazdája. Mint te engem! Mit is kezdene nélküle, gondoskodik róla, majdnem minden második-harmadik sötétség után, miután a sárga világos pöttyöket és a nagy kék etetőtálat nézegette, gyönyörködött bennük. Még énekelt is neki, mert enni kapott. Szerinte vigyázott rá. Neki adta azt a gyönyörű, zárt hátsóudvart, ahol kicsit unalmas, mert nem látott ki, de biztonságban volt. A gaza óvta és védte. Úgy szerette, hogy még lánccal is odakötötte. Tény, hogy ezt nem értette pontosan, de a gazda nagyon okos! Mit is enne, mit is inna nélküle? Talán előző nap is kapott vizet, de nem biztos... Amikor a nagy fényű forrósító leváltja a sárga etetőtálat az égen, jó lenne egy kicsit több víz, mert néha nem tudta miért, de ilyenkor is látta a sötétet és a sárga világító pöttyöket. Sőt minden más színű karikát és pöttyöt is. Csodaszép volt! Csak olyan furcsán érezte magát, de a gazda szereti, és bármikor megvédi bármitől! Amellett okos és ügyes. Kinek van ilyen háza, mint neki? A saját holmiját adta, hogy ágya lehessen. Érezte a szagát. Szegénynek rossz lehet abban a túlméretezett házban… Még soha nem volt bent, el sem tudta képzelni, honnan vesz annyi rongyot, hogy neki is legyen ágya. Lám, neki ezt biztosítja. Szokott bekiabálni, meg énekelni is estefelé, olyankor is, mikor már nagyon éhes volt. Ő is mindig nagy szeretettel visszakiáltott. A baj, hogy a rokonom nem értett emberül. Azt mondta: „Menj már arrébb, te rohadt dög, a beledet taposom ki, ha itt ugatsz éjjel, nappal. A héten már kaptál enni, nesze ezt oszd be négy-öt napra. Ja, itt egy kis víz is.” Bár értette volna a “becézgetését”. Könnyűnek érezte magát és mindenfelé rengeteg színű katicabogár vagy más lebegett körülötte. Kicsit szomjas volt... meg éhes... Nagyon!! Mi baj lehet a gazdával? Érezte, hogy otthon van, mégsem „tud odamenni”. Mit csináljon? Biztosan bajban van, ő meg nem bír lábra állni, hogy szétszakítsa a láncot, és a segítségére siessen. „Nagyon szeret engem a gazda és én is nagyon szeretem őt. Mi van velem? Nem érzem a szagokat, nem hallok rendesen, minden forog...”

‘Ó, a fene egye, hát nem idedöglött ez a törpetoportyán. Már büdösödik, franc a pofáját. Nem elég, hogy zabáltattam, most vermeljem el. Szerezhetek másik dögöt helyette, hogy a hátsó udvarban, hosszú láncon a farakások között, a tolvajokat megvédjen. Ez már a harmadik az idén...

— Jól van, Bundafej, elbőgöm magam! Emlékszel még arra az éjszakára?

— Melyikre?

— Amikor te, azaz Szőr Bundafej kutyisztikusan viselkedett. Hogyan is tehettél volna másként? Úgy véltem, talán nem is érted magad, csak érzed. Hátsó lábaidon álltál, kifeszültél teljes testedben, és valamit vártál, mert folyamatosan simogattam a fejed. Érzékelted, hogy ugyan szeretlek, mert a fejsimogatásnál kellemesebb érzés csak a szívből jövő rámosolygás, de jelen van némi hanyagolás is, olyan „lapogatom a fejed, és akkor nyugton maradsz” módra. Neked nem ez kellett, hanem az a másik, sokkal erősebb, amiért az összes kutyát otthagynád, biztosan kapnál érte legalább három fülvakarást. De gyönyörű is az, mikor az oldaladat vakarják, lapogatják, és néha, mert rossz fát teszel a tűzre — ez ilyen emberi szöveg, azt hittem, nem tudod mit jelent —, kapsz egy játékos pofont, menten szétharapdálnád a felhőket. Félórája álldogáltál hátsó lábaidon, és úgy, de úgy emelted a fejed, hogy öröm volt nézni. Tátott szájjal, félig kinyújtott nyelvvel lihegtél. Emlékeztél, hogy amikor odanyalsz — mert az a legszívadóbb kutyadolog —, mindig pofán csapnak. Önmagad láncra verve, próbáltad visszatartani ezt az indíttatást, azért, hogy lenézzek rád, elmosolyodjak, és két — az se baj, ha egy — szót szóljak hozzád. Utána még az is lehet, hogy megkockáztatsz egy szeretet-nyelvnyújtást. A kutya nem tudja magát ellenőrizni ebben, úgy vélem, csak ha nagyon erősek a céljai, mint akkor. És megkaptad! Megvakartam a füled mögött, éppen ott, ahol legjobban esik. Kicsit orrcimpáid szétfeszítve, amolyan kutyavicsorgást mímeltem. Nagyon jól értetted, szétvetett a boldogság. Alig vártad az estét, amit fűben hempergőzve, a csillagokat szétszimatolva töltöttél, és minden cimbora öröm üdvrivalgását fogadva, nagyra tárt szemekkel a Holdat mustráltad, majd beleharaptál. Persze csak az illúzióba, de olyan jól esett az íze, hogy eldöntötted, végigénekled azt az éjszakát. Egy ilyen örömteli nap után a legkevesebb, ha szerenádot adsz. Olyankor mindig kijövünk, mogorván, de jó hangosan beszélünk hozzád. Nekitámaszkodtál a körtefának, és azon az éjszakán végig a hátsólábon-állást gyakoroltad, mert nagyon megerőltető volt az a félóra. Két-három alkalommal majdnem mellső lábaidra kényszerültél pottyanni. Ilyen nem következhet be még egyszer! Reggel igen nagy csodálkozást váltottál ki, addigra önkiképzett eb lettél, aki bicegve ugyan, de már támaszkodás nélkül is meg tudott tenni hátsó lábain néhány lépést.

— Ezt most miért mondtad el?

— Csak! Beeee! Egyébként honnan tudod, hogy mit és hol csinált ez a takarítónő?

— Kutya vagyok.

— Ja, igen. Evvel mindenre válaszoltál.

— Nem váradi?

— Nem.

— Bár ez a mozi itt a hátunk mögött, azt hiszem el is tűnt.

— Rosszabbat is tudok róla, ez egy gyilkosság társkitervezője.

— A mindenit!!!

— „Lakodalom van a mi utcánkba, ide hallik zengő muzsikája...” Ezt nyikorogta a rezes banda. A trombitás hatalmas hangszere teljes teste köré tekeredett, csak azt nem értették, hogyan fog kimászni belőle valaha is...  A násznép, a menyasszonnyal és vőlegénnyel a templomba tartózkodott, esküvő esetének fennállása miatt. A férfiak, nem kis mértékben ittasság-közeli állapotú csapata, a zenekarral kornyikált a templom előtt. Időnként egy-egy ember kijött csendre inteni őket, mert úgy nem lehet rendesen esküdni. Visszavettek egy cseppet a zűrzavarból, majd újra kezdték. Megjelent egy alak, bűnbánóképű, végtelenül szomorú ükapámmal, egy póráznak nem nevezhető dróton, maga mellett. Azt mondta, megy, „oszt levágja a fejét”! Móresre kell tanítania, mert megevett egy csirkét! Egy „jóakaró” érdeklődött: „Te Lajos, hogy akarod ennek a kutyának a fejét levágni, hát szerteszéjjel harap?” Azt felelte, elviszi a dögkútig, hozzáköti egy fához, jó szorosan, és ott pusztul! Majd vigyáz ő magamra, csak ne féltsék! Ükapám csak állt, a szerencsétlen, érezte, hogy nagy bűnt követett el és iszonyatos büntetést fog kapni, amit kutyafejjel jogosnak is vélt, mert az ő gazdája is mindig és mindenben helyesen döntött. Leszegett fejjel vinnyogott, mint egy síró gyermek, pedig pár órával előbb, még minden betolakodónak nekiesett volna, akkor csak állt bűnbánóan. Minden férfi zsebében volt egy flaska, így aztán Dezső jól teleitta magát borral. Ez esetében, legalább egy decit jelentett, nyolc-tíz üvegből külön, külön. Közben az esküvés megtörtént, már majdnem jöttek is kifelé a templomból, mikor megjelent a derékig véres Dezső bá. „Olyan vót, mint egy hülye kis kölyök”, hencegte, vinnyogott magában, meg bámult a bamba szemeivel, oszt hagyta, hogy odakössem a fához. Mikor felemeltem a baltát, csak bámult, mint egy dilis. Ilyen zaklatottság után megérdemlek még egy korty bort, nemde?

— Ki volt ez a Dezső?

— A nő ura!

— Borzasztó! Képzeld, Bundafej, a város tele volt ilyen és ehhez hasonló mozikkal. Megpróbálom neked elmagyarázni. Az Ifjúsági mozi semmiben sem hasonlított a többihez. Olyan gyönyörű plakátegyüttest, mint ami ott volt, ritkán lát az ember, az összes létező mozi műsorával, és képzeld, nem este nyolctól vetítettek, hanem naponta hat előadásban! Édesapám az órájára nézett, és uccu el a hármas gimnázium előtt, csak futott és rohant, ritkán láttam olyannak a fatert. Benn apám elkezdte olvasni, a hihetetlenül jó film szövegének feliratát. Fura mozi volt, borzasztó nagy vetítővászonnal, pedig otthon, a kultúrházban is széles vászon volt, ám úgy látszik, a szélesnél is van szélesebb. A nézők nem beszéltek, én nem tudtam eldönteni, itt mindenki megkukult, senkit nem érdekelt a film? Otthon olyan jókat kiabálunk. Közben kiderült, hogy a mozi neve Arta, azaz művészet… Később hét egymásután következő napon, megnéztem a Piszkos tizenkettőt, aztán az utolsóról kijövet, egy limonádéra átléptem a Japortba. Mire megittam, lebontották a mozit! Ritka keservesen esett, mert ugyan az indiános film terme sokkal kicsinosítottabb volt, de nekem mégis, a „piszkos tizenkettes” Ifjúsági tetszett akkor a legjobban. Kertet alakítottak ki a helyébe, de sosem mentem közelébe sem. Bár szépen virágzott, gyönyörű söröző asztalok, székek és málhába rakott sörösládák borultak virágba. Jól termett, mert sörkert volt, de én bojkottáltam. Valahányszor ránéztem, mindig az Ifjúsági mozi jutott az eszembe. Első „önálló” mozizásom, az Oradea — értelemszerűen Nagyvárad — moziban esett meg, amikor unokahúgomékkal rárobogtam a Love Story-ra. Mai napig szívesen nézem… Talán négyszer-ötször is láttam. A Piszkos tizenkettőt — a hetes számú bemelegítés után — még kétszázszor. Már nem tudom követni, hogyan vándoroltatódtam át a Transilvania mozgóképszínházba, egy csapat katona közé, ejtőernyősökről szóló propagandafilmet nézni. A Crisana és Patria mozikat nem szerettem, nagyon egy kaptafára épültek, olyanok voltak, mint a hirtelen nőtt panelek. A Május 1 moziba, ami rossz hírénél sokkal jobb állapotban volt, talán el is lehetett volna néha menni, de juszt sem! Az egyedüli, ősiben honoló Ősi moziba nem volt érdemes betévedni.   

— Érdekes…

— Meg szép is volt!

Ekkor a mozi utolsó látogatója, vagy valamelyik udvarból kigördülő kocsi indult el feléjük. Mert érdekes, a házak kapui előtt nem volt egyetlen kijárat sem, a kimondottan keskeny és gyér közlekedésű, csendes utca irányába.

A kocsi elől félrehúzódtak, hadd menjen szegény, gondolták. Fapipa úr akkor vette észre azt a gödröt, amit emlékezete szerint még szilárd járdakéreg fedett másodpercekkel korábban. A kocsi fékezett, mégis óvatlanul, csúszva pottyantak bele a lágy cementbe. Elkezdtek süllyedni, mégsem nyitott ajtót senki. Meg voltak győződve, hogy néhány centiméter süppedés után szilárd talapzatot érnek a kerekek.

Fapipa úr és a kutya is nézték az emberek nyugodt tekintetét, ami csak akkor változott meg, mikor már az arcuk is épphogy látszott. Aztán a kocsit elnyelte a beton.

Fapipa úr pillanatnyi tanácstalanság után a gödörbe vetette magát, segíteni akart, de csak süllyedt és süllyedt. Már nyakig ért neki a beton, de még a kocsi tetejét sem érték a lábai. A kutya megijedt vagy csak okosabb volt gazdájánál, a sohasem használt pórázát bedobta, Fapipa úr már csak fogaival tudott belekapaszkodni.

Szőr Bundafej nekifeszült, de mert a lehetetlent nem ismerte, természetesen kihúzta.

— Ez így nem megy. Apropó, ezeknek fogy az oxigénjük, meg segítség is kellene. Mint látom, egyedül nem tudok mit tenni. Jó a beton ezen fajtája, a telefon hullámait is kettészakítják, így se ki, se be nem tudnak értekezni. Figyelj, Bundafej, rohand végig az utca összes házát, tépd ki az ablakokon bevezetett kábeltévé zsinórokat, közben ugass, ahogy csak bírsz!

A kutya bólintott, nekilódult, tette a dolgát. Ám egy kivételével az összes házban visszadugták a csatlakoztatóba a kihúzott vezetéket. Kinyúltak az ablakon, felhúzták a lógó kábelt, aztán leengedték a redőnyt. Az a bizonyos kivétel kicsapta a kiskaput, hozott egy lapátot, hogy agyonüsse Szőr Bundafejet, ám ő nem hagyta magát. Elrohant, közben a lapátos kergette, így vezette oda gazdájához.

A pasas odaért, majdnem beleesett a gödörbe, ahogyan félreugrott.

— Mi ez itt?

— Láthatja. Az előbb belezuhant egy kocsi az összes utasával és elnyelte a beton. Ki kéne őket szabadítani! Én már lemásztam, de ha ez a kutya nincs, ez a drága — már nem mert kutyamód beszélni vele és róla —, most én is valahol ott hevernék, ki tudja milyen mélyen a beton alatt.

— Szerintem, ki kellene húzni őket, úgy tudom elég kevés levegő van egy olyan kocsi belsejében, bár ennyi idő alatt lehetetlen, hogy elfogyott volna. Rohanok a létrámért.

Mindent úgy tett, mintha egy macska forró parázson futkosna. Hangtalanul visszajött, az ablakon senki nem nézett ki.

Bundafej megjegyezte.

— Itt marhák laknak.

Ekkor egy hölgy kinyúlt, palacsintasütővel jól fejbe csapta, visszarántotta és leengedte a redőnyt. Így már ő sem látott, és nem is hallott semmit.

— Valamit kérdeztél az előbb, válaszolnék. Igen!

A lapátos ember ekkor érkezett meg cókmókjával, mindent hallott. Szemében némi rosszallás látszott.

— Nem mindenki marha. Rosszul mondtad, kiskutyám!

A lapátos embert nem foglalkoztatta a kutya beszédképessége, a palacsintasütős hölgyet sem, aki az éjfélhez közeli időpontban valószínűsíthetően sütögetett. Érdekes… A két férfi leengedte a létrát, amit elnyelt a még meg nem kötött beton.

— Ekkora mélységre nem számítottam.

— Megvallom, én sem.

A lapátos ügyködött.

— Nagyapám nehézbúvár volt a szennyvizeseknél, valahol a pincében meg van a teljes felszerelése. Pár másodperc és jövök.

Ez az ember tényleg tudott sietni. Magába sem csípett, rohant és felöltözve érkezett. Pedig az a szerelés, a maga ólom-tappancsaival írtóra nehéz tud ám lenni, ő meg ugrándozott benne.

— Ide, a fejem tetejére akasszátok fel a láncot, és eresszetek!

— Hol a lánc?

— Hol lenne? A hátamon!

— Ja, ez a rettentő nagy vasizé? Nem bírom levenni.

— Majd ketten a kutyával.

— Szerencséd, hogy kutyába vettél! — morogta Szőr Bundafej, aztán leszerelték a hátnehezéket. Egy kampóval a megfelelő helyre akasztották, aztán húsz méter mélyre eresztették a pasast, de nem ment tovább. Annyi lánc volt összesen, ő meg még így sem érte el a kocsi tetejét.

— Most mi a túrót tegyünk, Bundafej?

— Szerintem húzzuk fel. Úgy emlékszem, nem volt levegőtartálya, de abba a felszerelésbe beleszorult annyi, amennyi neki kell.

— Köszi, utána meglátjuk.

Húzták, ameddig csak bírták, aztán a fejéről letekerték a sisakot. Vett egy nagy levegőt, és belevisított az éjszakába.

— Idióták! Azt hittem megfulladok! Nem vacakolok tovább ilyen kétbalkezesekkel, egyszer majdcsak betömik ezt a gödröt. Rondítja a szép üres utat. Bár mindig ilyen lenne, nappal is! Pedig itt még ilyenkor sem szokott csend lenni. Nyüzsögnek, ordítoznak.

A lapátos kapta a holmiját, és úgy tűnt el, mint szürke szamár a ködben. Bevágta a bejárati kiskaput, majd egy másik fémes kongású ajtót, ami a pincelejáró volt. Úgy döntött, aznap odalenn alszik. A nagypapa búvárruháját úgyis meg kellett fürdetni.

Fapipa úrnak csak ekkor jutott eszébe, hogy talán ki kellene hívni a rendőrséget és az egyéb  illetékeseket. Bundafej még egyszer bevakkantott a serpenyős asszonyság ablakán, aki ettől kidobta a telefonját. Mire a rendőrséget hívták, már ő is megjelent. Kikapta Fapipa úr kezéből és belekiáltott, a túlsó oldalról meg vissza.

— Tehát oda hívnak rendőrt?

— Igen, itt mocskos disznók vannak!

A diszpécser, leellenőrizve a hívást indította az első arra kószáló rendőrt, aki pár pillanat múlva belerohant Fapipa úrba.

— Hékás, maga mit művel itt?

— Kérem szépen, abba a gödörbe, ott maga mögött, úgy két-három órája személyzetével beleesett egy kocsi, ki kellene menteni őket.

— Mit beszél, milyen gödörbe?

A zsaru ráment a felületre, ugrándozott.

— Ember, ezt ma itt egy négydimenziós rajzolóművész készítette. Már csak segítségnyújtás elmulasztásáért is, fel a kezekkel! Mert bármit látott volna, nem illik engem iderángatni órákkal az esemény után.

Fapipa úr meglepődött. Megfordult, tarkójára rakta a kezeit. Filmekben látta... A rendőr odament, mind a kettőt lehúzta, és Fapipa urat megbilincselte. Na de volt ott egy kutya is, aki igencsak rosszallta a bánásmódot. Torkaszakadtából ugatott, elhátrált.

A rendőr, hogy jobb tüzelési pozíciót vehessen fel tett néhány lépést hátra. A kutyát négy lövéssel sem tudta eltalálni, de a Fapipának mennie kell. Ő sem értette, miért lett ilyen lövöldözős azon az estén, de a jelentésben majd rendezi.

Bundafej hátrált, oldalra lépett, és lenézett a mélybe. A rendőr bezuhant, és elnyelte a beton. Majd a járda ismét rajzokkal teli szépséggé lett.

Fapipa úr felnyögött, széttárta karjait, ezzel Fapipánét akaratlanul pofonvágta.

— Mi van veled, Töhötöm? Fél órája nyögdécselsz, kiabálsz. Hol segítséget kérsz, hol ugatsz.

— Reggel van?

— Az.

— Fel kéne kelni. Bundafej mit csinál?

— Kicsoda?

— Szőr Bundafej!

— Tapsimanóról beszélsz? Bár már ezt a Bundás nevet is elmondtad néhányszor. Szerintem az őrhelyén tölti szolgálatát, mint mindig. Figyelj! Ugat.

— Beszélt, kutyául! Észrevette, hogy felébredtünk. Amúgy valóban elég rondát álmodtam. Nyisd ki az ablakot!

— Jé, ide egy nagy gödröt rajzolt, valami mai művész...

— Neee!