Hó-ember

Az éjszakai robajok, és meg nem rendelt tűzijátékfények átmenetileg visszább húzódtak. Mindent megettek, de a nagy evést is meg lehet unni, és a didergést követő, már-már belső hőség, egy éjszaka Etelkát az utcára kergette. Szívébe, lelkébe markolt férje elvesztésének tudatosulása, rohant a csikorgóan fagyos havon a falu alsó fertálya felé.

Megállt, magához ölelt egy hófehér fagyköpenyű fát, szorította és végre zokogott, ahogy a lelke diktálta. Nem fogott vissza semmit, most az egyszer tényleg végiggondolta, milyen lehet egyáltalán túlélni a napokat a kegyetlen hidegben, szinte éjjel-nappal a szabadban.

Ölelte a fát, mintha Albertjét ölelné, és simogatta a jeget elesett fiáért is. A fa hirtelen kettétörött, ő hátralépett, mint akit elvarázsoltak. Nézte, benne rekedt a „jaj”, szólni nem bírt, még pislogni sem. Nem tudhatta, hogy a fagy beállta előtt valaki átfűrészelte, tüzelőnek szánta magának, de amint rajtakapták, egy csoport hirtelen alakított büntető a saját udvarán végzett vele.

Dermedtségéből hátralépve felszabadult a sikoly, és a kor fásultságára jellemzően, senki nem hallotta meg. Aludtak vagy nem hallották, vagy talán nem is akarták… talán inkább nem merték. Nem bánták már, kivel mi lesz, csak ki-ki saját tyúkmicsodását mentse. Egy faluszéli putrilakó mégis kimerészkedett, és a már szinte öntudatlan, földön heverő Etelkát, hónaljból megragadva állította talpra.

— Nagyságos asszony, csókolom a kezét, ebben a kutyaölő hidegben még én sem mernék a hóban aludni, pedig sok mindenhez szoktam. Csókolom a kezeit, ha megengedi, hazasegítem. Úgy emlékszem, az árokásásnál is volt szerencsém, csókolom a kezét. Nem olyan nagy szerencse, de mégis, mintha észrevettem volna. Ne remegjen, attól senkinek sem lesz jobb! Bőgje ki magát, ahogy szokta az asszonynép, biztosan megvan rá az oka. Instálom alássan, én majd segítek, csak jöjjön utánam! Bár nem hagyom magam mögött! Ha meg nem sértem, nagyon roggyant állapotában méltóztatik lenni, karon fogom és segítem.

Havazott. Szinte térdig süppedve, mint egy akadálypályán kínlódták vissza magukat. Az elgyengült Etelka, egy pillanatig azon gondolkodott, hogyan tudott ebben a rettenetben idáig futni. A kapu előtt megköszönte.

— Magát hogy hívják?

— Kanalas Aladárnak, csókolom a kezét, de ha nem akar bajt hozni rám, inkább ne szóljon senkinek semmit, mondja azt, hogy egyedül jött haza. Menjen szépen be, én magamtól is hazatalálok.

Etelka megállt, nézte egy darabig a távolodó alak hosszan elnyúló árnyékát a holdfényt visszaverő havon, aztán lányára, fiaira gondolt. Nem mutathat rossz példát. Letörölte könnyeit, belépett. Mindenki aludt, lábujjhegyen surrant, visszaheveredett, és szundított reggelig egy keveset, bár gondolatai alig-alig hagyták.

— Mancikám, Borcsa, ha törik, ha szakad, be kell mennünk Rábahídvégre. Bár nem teszem az életeteket kockára, megyek magam, el kell intéznem valahogy Albertem hazaszállítását. Tudod, kislányom, a Rulikowski temetőbe is, ahogy belépünk, baloldalon ott van az első világháborús hősök parcellája, mindig virággal gondozottan, szépen. Nem hiszem, hogy mind ott esett volna el, valahogy őket is hazaszállították. Meg akarom neki adni a végtisztességet!

A szomszédból kért maguk mellé kísérőt. Megindultak, és a falu határában Manci meglátott egy hóembert.

— Jé, a gyerekek kimerészkedtek! Keressünk köveket, söprű nincs, de valami ággal kezet is csinálhatnánk neki. Ott egy rohamsisak, ha jól látom a hó alatt. Ő lesz a hős, hó SS-katona.

— Kislányom, ki ne mondd még egyszer ezt a két betűt!

— De anyám, ők az utolsó csepp vérükig harcolnak érettünk, meg minden…

— Az lehet, hogy meg minden, gyermekem, de ebben a szennyes, mocsokba taszított, borzasztó világban, kevés náluk kegyetlenebb csoporttal találkoztam. Ezek, a karszalagosak nagyon hasonlatosak hozzájuk.

Mancinak tátva maradt a szája, aztán megnyomta egy picit a hóembert, és az eldőlt. Kilátszott egy korábban őket hazaparancsoló, bor és pálinkavirágos ki tudja mi, aki még akkor, ott elterült. Egyenruhaféle volt rajta, de csak úgy félbe szerbe, talán a karszalag lehetett a nyomatékosító.

Manci visított, Borcsa kínjában nevetőgörcsöt kapott, Etelka nyugodtan nézte a történteket. A dombtetőn egy terepjárót pillantott meg. Összenézett Márton nevű kísérőjükkel, és külön eszmecsere nélkül megértették, azonnal cselekedni kell.

Lábra állították a szétfagyott, önjelölt önkényurat, körbedöngölték hóval, gyorsan ráborították a rohamsisakot, nekitámasztottak két, három vesszőt és vártak.

Nagyon gyors iramú gestapós jármű volt. Ketten leugrottak, hogy megtudják, miért visít, már-már hisztérikusan az a lány, és miért kiabálja „ember, ember, ember, hó van, ember, hó, a hóban ember”.

— Hóembert készítettünk, jelentem alázatosan — mondta mosolyogva Etelka, akár egy jól kiképzett katona —, és a kislányom nagyon örül. Épp most formáljuk a fontos részeit, kezeit, orrát, szemeit.

— Schaft!

Visszaugrottak a kocsira, és tovább hajtottak. Amikor elegendő távolságra kerültek, Etelka abbahagyta Manci simogatását, vállon ragadva kiáltotta az arcába.

— Háború van, lányom, mocskos, szemét háború! Ha azok most rájönnek, hogy itt egy ember van — bár fütyülnek rá, hogy hányan haltak meg eddig, és fognak még meghalni —, lekaszaboltak volna. Kis idő múlva, belőlünk is ilyen vicces hóembert csinálhatott volna valaki!

Manci nem tudott megnyugodni, Borcsa valahogy abbahagyta a rázkódó nevetést, szorította magához a kényszerűségben barátnőjévé lett lányt, és sugdosta a fülébe.

— Csak csendesen, ne hallja senki sem, csak csendesen, csak csendesen, ahogy egy jó kislány viselkedik.