Lányregény

— Lányok, mit mondott a plébános úr?

— Holnapután, a reggeli misére tudta jegyezni apánkat.

Manci először sírta ki magát, ahogy kimondta ezeket, bár már napok óta tudta, hogy édesapja hősi halott. Nagyon tisztelte a hősöket, de jobban szerette volna, ha nem családjából kerülnek ki. Így már nem tekinthető olyan magasra emelőnek a puccos egyenruhák viselete, a toprongyszerű szerencsétlenekkel szemben.

Elgondolkodott, és bevillant néhány olyan apróság, amire korábban nem figyelt — vagy nem akart — egy nevesincs vasútállomáson, ahol többször le- és visszacsatolták vagonjukat. Most világosan beugrottak a kieső részletek. Az egyik átszállásnál, ami a legrosszabb vonatozás közben, rengeteg utas várakozott, főleg menekültek és katonák. Órák múlva állt be a szerelvény, nagyon messze az állomástól.

Kaptak egy kényelmes kocsit, odacipekedtek a poggyásszal, és nagy örvendezéssel elhelyezkedtek. Végre egy igazi másodosztály, amilyent megfizettek — szinte szokatlanul jó helyet kaptak! Útitársuk lett volna egy menekült asszony, két kisgyermekével, valamint két német tiszt.

Alig ültek le, jött a hír, hogy azt a kocsit lekapcsolják, ki kell üríteni. Amikor mindent leraktak, szólt egy vasutas, hogy szálljanak vissza, az egész vonatot indítják. Újra felrakták az előbbi helyre az összes holmit. A biztonság kedvéért az egyik tiszt elment megérdeklődni, biztosan marad-e a kocsi. Neki azt mondták, lemarad, a másiknak, hogy megy az egész.

Minden vasutast megkérdeztek, de egy sem tudta az igazat. A magasabb rangú tiszt megjegyezte, rendes körülmények között mindenkit falhoz kellene állítani az ilyen összevisszaság miatt. Az állomás egész személyzetét.

— Nagyon gut! — válaszolta csendesen, a fegyelmezettségtől elandalult Manci.

— Kérem, járjanak utána, mi lesz ezzel a kocsival! Bitte! — szólt rimánkodóan a kimerült Etelka.

Az alacsonyabb rendfokozatú pisztolytáskáján dobolt, s elöljárójára nézett, aki csak szemmel intette a nemet. Így lecsúsztatta kezét a térdére, és ott dobolt tovább.

Ekkor egyértelműsödött benne, hogy nem a fegyverét akarta takarítani, pedig a szomszédnak el sem hitte otthon, hogy a németek is szoktak nőket gyalázni. Azok úriemberek, fényes a csizmájuk, egyenes a tartásuk…

De hová is járkált Márta, a házilány az utóbbi hetekben, és miért? Ráadásul úgy gyalázták, hogy önként adta, huszad magával, varróiskolának álcázott helyen. Kapott egy kupica pálinkát, egy tál meleg ételt, aminél otthon jobb ellátásban részesül, és talán meglebbentették előtte valamilyen jövőbeli, hatalmasra-törés árnyképét. Érdekes, pedig ez a Márta gyűlölte a németeket. Az oroszokat már sehová sem tudják sorolni. Hirtelen nagyon sokan kezdtek el emlékezni azok közül, akik a tizennégyes borzadályban aktív statiszták voltak, ha kellett, katonanóta-dalolással is.

— Gyere Borcsa, nézzük át a fényképeket, és felolvasok néhány levelet neked, aztán jól beebédelünk és vacsorázunk. Mártát is meghívjuk, mostanában ők is hívnak minket. Ekkora idillt az életben nem tudtam elképzelni. Az öreg, mielőtt levágta a disznókat, feletette velük az összes sütőtököt! Azért is!

— Én jövök szívesen, de beszéljünk már valami kellemesebbről és vidámabbról, itt mindenki úgy el van fancsalodva, mintha elérkezett volna a világ vége…

— Sokaknak érkezett, és fog a személyes vég, talán ezért, barátnőm. Te sem tudsz semmit Budapestről!? Azt mondják, szétlőtték… Érdekes, te soha nem levelezel… Én belepusztulnék, ha nem írhatnék. Ha nem fog a posta üzemelni, csak úgy magamnak megírom a leveleket, ha újra beindul, majd felteszem őket. Tényleg, te otthon mivel töltötted az idődet?

— Rengeteg mindennel, csillagom, legkevésbé levélírással.

Manci nagyon nagyot nézett, el sem tudta képzelni az életét enélkül.

— Akkor mégis mit csinálsz naphosszat, levélírás, beszélgetés és fényképnézegetésen kívül?

— Nagyon szeretem a vasárnapi korzózást, illetve sosem tudnék ráunni a ligetre.

— A ligetet én is szeretem, hűs fáival olyan szép és megnyugtató, hogy most is ideérzem a hársak illatát.

— Mancikám, nem ugyanabban a városban élünk, sőt életem nagyobb felét vidéken töltöttem. Ennek ellenére, ha tehetem, bizony szerzek egy napernyőt, és a barátnőmmel lesétálunk a kis ligetecskénkbe, mindig akad valamilyen katona. Engem nem érdekel az egyenruha sem.

— Akkor miért foglalkozol velük?

— Rosszul értettél, drágám. Az egyenruha nagyon érdekel! Az nem foglalkoztat különösképpen, hogy fekete, barna, vagy ez a furcsa, mostani. Arra célzok, hogy mocskosak szegények… Láttam néhány napja egy fejkendős katonát is, meg kell adni, őt inkább szántam. Nem az ilyenek, a nyalkák a kedvenceim, akik, ha elmegyünk mellettük, felpattannak, ruganyosan vágják össze bokáikat, mi meg pörgetjük ernyőinket. „Kézcsókom, kisasszonykák! — dörmögik, alig tudok kuncogás nélkül meglenni, úgy bizsergetnek, hogy a talpam is parázslik a cipőmben. Aztán volt egy lány, akit előbb irigyeltem, később sajnáltam, végül megint irigyeltem. Tudniillik, a szerelme nem csak bokát csattogtatott, hajlongott és kezet csókolt, hanem…

— Hanem mi? — mordult valami nagyon erkölcstelenre gondolva magában Manci.

— Hanem az, amire gondolsz, kedveském. Azt mesélte, csodálatosabb dolgot lány el sem tud képzelni.

— Ne beszélj már ostobaságokat, kérlek szépen, drága Boriskám! Amire te gondolsz, ha tényleg egyezik az enyémmel, az egy szükségszerű kötelesség, önszántából csak ledér nő csinálja!

— Ez a barátnőm pedig nem volt ledér. Elmesélte, szinte az ájulásba kergette a gyönyörűség, amit átélt. Aztán elkerülhetetlenül állapotos maradt, és a szerelme elfelejtette szívével is szeretni.

— Ezt mondom, Borcsa, az ember a szívével szeret, nem mással!

— Sok minden mással is lehet szeretni testileg. Különben való igaz, ha a szívünk nem lángol, akkor mindaz a testiség, amit epekedő barátnőm átélt, vagy semmit nem ér, vagy pótlék. Esetleg az ember lánya igyekszik megtartani szerelmét. Nos, szegény Jolikát nagyon megpofozta a kedves édesapja, aztán átment Galambos bácsiékhoz. Nem tudom, mit mondhatott nekik, de kifelé jövet már szinte hason csúszva kérte az a pernahajder liliomtipró, szerelme kezét.

— Látod, te is pernahajdernek és liliomtiprónak nevezed azt, aki nem is szerette. Tehát nem lehetett a szerelme!

— Senkibe nem látunk bele, kicsikém. Talán igazad van…

— Engem is vár valaki, Mázsoni Benedeknek hívják. Egyszer megfogta a kezemet, azt hittem elájulok. Rám nézett, bele egyenesen a szemembe, és megkérdezte. „Valami baj van, kedveském?” Én akkor alig bírtam hazamenni, még anyámnak sem meséltem el, senki nem tudja ezt a hatalmas titkomat! Meg is őrzöm, míg vissza nem érünk, mert ha életben van, bizonyosan vár reám.

— Arany bogaram, miből gondolod ezt, ígért valamit, házasságot? Netán megkérte a kezedet?

— Ígért, igen.

— És mit mondott?

— Egy árva szót sem.

— Akkor? Végképp nem értelek…

— De hát most mondtam az előbb! Azt a nézést, ami a szeméből szikrázott, csak az igaz szerelem sugározhatta! Még a lábujjhegyemet is szinte szétperzselte. Ezért vagyok benne bizonyos, hogy szavakkal bár nem, de sokkal többel kötött magához.

Borbála vett egy mélységes levegőt, úgy tett mintha sóhajtana, pedig előbb nevetni, aztán jajgatni akart. Erőt vett magán, és azokra a folyton szaporodó katonasírokra gondolt, amelyeket talán sosem találnak meg, ezért ráhagyta.

— Mondd, kedveském, miért nem beszéltél erről soha?

— Én minden erőmmel megpróbáltam ellenállni ennek a fájdalmasan bűnös gondolatnak, az egész belső erőmet átirányítottam a hazára, a becsületre… Most itt porlad előttem mindaz, amiben hittem, reméltem, bíztam. Már nem bírom elviselni, nem is érdekel hogyan alakul, csak egyszer jussak vissza az én szerelmemhez, akit még indulásunk előtt vezényeltek a keleti frontra, de majdcsak hazasegíti az Isten, meglásd.

Borcsa, nyakába borult és vele sírt. Zokogtak, mind a ketten önmagukat siratták, és a rondán körvonalazódott, háborúhoz szokott életüket.

— Szinte vénlányok lettünk ebben a bezárt világban.

— Most én mondom neked, Boris, ne siránkozz! Ha békeidő van, század ennyi katonával sem találkozol!