2014. november 5., szerda

Sokadfokon

Nem hintagalopp az élet, ismételgette az utcán gyakorta galoppírozó Elemér.  Előző nap felsértette tenyerét saját papírvágó késének elefántcsont nyelével. Akkor még nem gondolta, hogy szembefordul elveivel, ő ugyanis korábban tényleg soha nem sétagaloppozott. Ami elvtelen, az elvtelen! Előbb megpróbálta fertőtleníteni saját sérülését, majd látta, hogy nincs rá szükség. Vagdosta tovább a papírt, mígnem megérkezett Márti, ráosztott felesége.
– Elemér, most kaptam SMS-t a bíróságról. Téged golyó általi halálra ítéltek, mert tönkretettél egy régiségnek számító elefántcsont-darabot.
– Na de, mikor volt a tárgyalásom? Nem emlékszem semmi ehhez hasonlóra… Mondd, mióta ítélik halálra az embert ilyesmiért?
– Nem tudom, drágám, szerintem hagyjuk az egészet! Látom, felszántottad tenyered kérgét.
– Igen, a papírvagdosó munkaeszközömmel, mert nem vagyok hajlandó áttérni a számítógépes, nem tudom én, mire. Az iskolában nem azért tanítottak meg írni, olvasni, hogy billentyűket nyomkodjak. Fogalmam sincs, hol vannak a betűk, majdnem újra kellene tanulnom az ABC-t, de legalábbis a betűvetést.
– Tudod, az a baj, drága, hogy megfertőzted azt a szegény papírvágóeszközt.
– De hiszen ez egy élettelen tárgy!
– Ne nekem ágálj, a bíróságon kellett volna!
– Volt egyáltalán védőügyvédem?
– Olyan tárgyalást nem tudok elképzelni, ahol ne lenne, tehát igen. De mondtam már, hagyjuk a kicsinyeskedést, foglalkozzunk emberhez méltóan esetleg a papírvágással. Ha neked ez tölti ki az életed értelmét, akkor faragjad, fúrjad azt, amit úgysem te írtál, mert az összes újságot, reklámcédulát is, minden mást begyűjtesz, csakhogy vagdoshass.
– Oké, hagyjuk, felejtsük el, olyan oktalanság az egész! Különben majd lesz másod, harmad, negyed meg sokadfokú tárgyalás, aztán tisztázódik, hogy csak egy ocsmányságról van szó.
– Nem, nem, kicsim! Ez egy végleges, felsőfokú döntés. Holnap délelőtt tízkor lesz az ünnepélyes kivégzésed.
Elemér nyelt egy nagyot, de az ilyesmit nem lehet elhinni, ezért még sétáltak egy jót, megnéztek egy akciófilmet, aztán aludt ő is, mint akit anyja ringat.
Nyolckor ébredt, Márti költögette.
– Hékás! Gyere már, indulnunk kell!
– Hová, asszonyság?
– Jól gondold meg, miket beszélsz, összevissza van még két órád!
Elemér körülnézett. Pillantása a papírvágó késével találkozott, ami igen szemrehányóan vigyorgott rá.
– Hogy mik vannak! Ez a tárgy nagyon jól érzi magát.
– Elemér, csipkedd magad, lekésed a kivégzésedet! Sürgető SMS-t kaptam, hamarosan meg kell jelennünk a Seprű utca tizenháromban. A hátsó udvarban már elkezdték egymásra rakni a homokzsákokat.
– Nem értelek, az meg minek?
– Minek, minek? Mert nem szeretnék, ha megsérülne a fal!
Elemér nyelt. Jó nagy ádámcsutkája le-fel billegett. Törvényt tisztelő ember, az előírásokat végrehajtja, ezt így tanították neki. Benyúlt a szekrénybe, felvette az alternatív nadrágját, hozzá zakót és magas nyakú pulóvert.
– Menjünk – dünnyögte.
A lépcsőn elkezdte végiggondolni az eseményeket. Az ilyesmi egészen kellemetlen, ha még a falat is felsérthetné, persze arra vigyáznak a homokzsákokkal, akkor milyen rossz lesz neki…
Nem tudták volna egy korallzátony nekiadományozásával megbüntetni? – gondolkodott útközben, kopott hangulata lassan felcsiszolódott.
Soha nem értette, mi az az adrenalinbomba meg ehhez hasonlók. Úgy gondolta, talán pont most él át ilyesmit.
Az Ekeszarv utca kettő alatt volt egy saját pincelerakatuk, Márti lerakta Elemért.
– Itt megvárjuk a reális érkezési időpontot.
– Te Márta, nekünk nyolc ítélőbíró, három védőügyvéd és kilenc ügyész barátunk van, hívd már fel valamelyiket!
– Pillanat! Szervusz, Esztella! Az a helyzet, hogy Elemért golyó általi halálra ítélték, mert külsérelmi nyomokat okozott papírvágó késének. Igen… Az esemény most lesz tíz órakor. Ő nagyon szeretné elkerülni, nem tudom miért, de… Igen, ja… Jó. Pá, kicsim!
– Most miért csináltad ezt az időhúzást? Már kilenc óra, húsz perc…
– Azt mondta, ha lemegyek az állatkertbe és hozok egy bizonylatot, amelynek értelmében a rinocérosz szarva rövid szakaszon helyettesíti a villamos síneket, akkor megúszhatod egy Karib-tengeri jutalomnyaralással.
– Akkor indulj! Siess nagyon taxival oda, taxival vissza, mert nagyon nem szeretném ezt az egész eljárást!
Elemér már rettegett, mert rájött, akárhogy siet is Márta, még az oda-vissza út sem fér bele a negyven percbe, nemhogy egy ilyen bizonylat kiállítása. Ráadásul mindig kényesek voltak arra, hogy időben érkezzenek oda, ahová a törvény rendeli őket. Lenyelt egy gombócot, pedig nem volt előtte tányér.
– Ébresztő! Elemér, ébresztő!
Felriadt.
– Pocsékat álmodtam, Márti.
– Meséld már el nekem is! Még van pár percünk az indulásig.
– Hát azt, hogy valami ostobaságért távollétemben halálra ítéltek, és ma tíz órára meg kellene jelennem.
– Igen, és?
– Mi az, hogy és? Örülök, hogy felébredtem ebből a rémálomból.
– Szedd szépen össze magad, hogy valóban oda tudjunk érni tízre! Megértettük egymást?
– Mártám, nem vagyok hajlandó további zöldségeket álmodni! Légy oly kedves, akkor kelts fel legközelebb, ha nem áll fenn ilyen golyózáporos veszély! Világos?
Elemér a másik oldalára fordult, és jó alvóhoz méltón, már hortyogott is. Márta harminc perccel később ismét ébresztette.
– Mókuskám, most már tényleg felkelhetnél! Ne nézz olyan bágyadtan, bizonytalan szemekkel, ma nem fognak kivégezni.
– Na végre, ezt a sok sületlen álmot elfelejthetem. Mi a reggeli?
– Ami szokott.
– Te is felejtsd el, kérlek, összeálmodott oktalanságaimat. Bár nem értem, hogyan tudhatod, ha álmodtam…
– Nyugodj meg szívem! Tudod, miért nem végeztek ki ma?
– Nem! Vagy igen? Gondolom azért, mert ilyen zagyva álmokkal nem foglalkoznak a kivégzőosztagok.
– Á, dehogy, drágám, már tegnap elvégezték!
Elemér visszahuppant az ágyra. Ez rosszabb volt, mint saját agytekervényeinek összeácsolt botorsága. Orron, fülön csípte magát, vett egy mély lélegzetet.
– Nézd, Iciripiciri! Hogy nem a mennyországban vagyok, az biztos, lélegzem, dobog a szívem, kiserkent a szakállam, és fáj, hogy megcsípem magam.
Márti átölelte.
– Nagy darabokoska, Medveegér, ne haragudj! Azt gondoltam, ha neked jár a vicc, akkor én is megviccelhetlek.
– Kincsibincsi, nagyon bizonytalan vagyok, álmodtam-e, vagy sem? Végül is lesz háttérhomokzsákos esemény, avagy mégsem?
– Nem lesz! Épp most dobtam tűzre a kártékony papírvágó kést.
– Akkor lesz…
– Elemér, tudom, hogy ez a szenvedélyed, tehát vásároltam egy másikat és rögvest hozattam is hatládányi újságot.
A szobában kitört az öröm, mert – hogy is mondta Will? Minden jó, ha a vége jó!

2 megjegyzés:

Ecsédi Orsolya írta...

Hogy is mondta Will, valóság sose ijeszt úgy, mint képzelt borzadály.:)
Nagyon tetszett.

Unknown írta...

Nagyon köszönöm, L Littlewood! :)

Megjegyzés küldése