A nagy virulás előtt

Lenn sárga tenger, felül ágak-bogak kopaszodó gyöngyei. Hold világít és dagerrotípiát készít egy-egy hullócsillagról. Leszállók gyűlnek a törzs alatt, a kiálló ágak némelyike is hegyesedik. Megkúposodott, rőt és sárga árnyékok cikáznak. Távolról néhány fényes „fekete” pötty terül a halódó erdőnek látszóra.

Fák száradnak, sárgától sápadtig csoportosulnak a szenvedők, de bíborvörös seregek is tartják még magukat. Béka szökdös, odébb egy felhők felé fordult gyökérforma. Néhány héttel korábban ő is fa volt, letarolt vékony ágainak sarjai hajnövesztő hatást érzékeltetnek.

Két levél pottyanás előtt madár benyomását kelti még, majd egyik jobbra, másik balra lebben le. A macska térdig avarban gázol, az egyik fa kérge is sír. A tél opáltükrén át burjánzó, kékes pöttyök, és szétszórt időgorombulat dúl.

Az aláhullók eltakarnak mindent, ami még menthető volna. Egy sütőtök loccsan szét váratlanul és visszavágyódik a frissen szántott földbe, ami legalább barna és kiszámítható. Vagy nem? Tavasszal a kidőlt fa is újra éled elméletileg.  Ha tudná szegény, hogy kályhában végzi… De egy tüskebokornak látszó pici meggyfa éjjeli árnyékában, a lecsupaszodott ágak alatt, mindenféle egyéb alélt körvonalú növények, dideregve-vacogva, talán mégis joggal számítanak, hogy eljön még a nagy virulás. Igaz, addig a türelem nem rózsát, sőt sokaknak túlélést sem terem, de talán így van ez rendjén, és most dobjuk félre a talánt.