Úgy
nézett ki, hogy kezében hosszú pengéjű kenyérvágókéssel átgondolt szándékkal
lép a terembe. Felkapcsolta a villanyt, be sem akarta csukni maga mögött az
ajtót, de akkor szembesült a látvánnyal. Tétován hátranyúlt, és a kilincset
eltalálva visszataszította az ajtót.
A
helyiséget áthatotta a fanyar illat, vagy inkább bűz. Ott lógott előtte… Vajon
mennyi ideje? Napok, hetek, talán hónapok óta? A zsineget is kikezdte már az
idő.
Belépés
előtt azt gondolta, hogy nem fog önmagának külön filozófiaórát tartani, a
bámulgatás szépségét is átengedi másnak, de csak állt megkövülten. Bal kezének
mutatóujjával bökött rajta egyet, az elkezdett himbálózni… Már olyan volt, mint
egy túlérett gyümölcs, amit lefúj a szél. Megijedt, nem szerette volna, ha épp
a lába elé zuhan…
Közelebbről
még áthatóbb lett a szag. Rendkívül pragmatikusan, amolyan túlzott
objektivitással nézte. „Mi lenne, ha levágná?” Erre gondolt, aztán megsajnálta
a zsineget, kár volna érte. Ennek a függőnek már úgyis mindegy. Utoljára,
valamikor a tél kezdetén, még olyan boldog, pirospozsgás formában látta.
Tényleg, akkor három hónapos lehet, mert azóta sehol sem találkoztak...
Az
illendőség azt kívánja, hogy használja azt a kést, ha már bevitte. Emelte, és
hosszában vágott egy jó nagy szeletet a kőkemény húsú, ínycsiklandozó füstölt
sonkából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése