Ennél tovább nem mennék...

„Holott künnről nem jött volt semmi szép
S utálatosan spekulatív bölcsek
Ősi jaját hadd hangoztassuk itt:
Események mindig csak bennről jönnek."
(Ady)

– Megbocsátasz?

– Mit, te?

– Azt, hogy össze-vissza rugdostalak, kicseréltem az időpontokat, felsoroltam egy csomó embert, akiknek a véleményéről halvány fogalmam sincs. De mert biztosra akartam menni, értesítettem őket, hogy ha rá találsz kérdezni, álljanak mellém, és mondják azt, hogy valóban az ő véleményüket mondom. És még azért, mert így elszállt velem a ló, és azt hittem, hogy a munkadarabom munkadarabja vagy, nem is munkatárs. De most már belegondolok, tényleg nem vagy a munkatársam. Te dolgozol, én meg belepiszkálgatok. Na jó, egészen szabadjára engedett kényem-kedvem szerint szapullak... Azokért teszem, akiknek előzetesen átdolgozok minden szerény munkadarabot, majd visszaküldöm nekik, hogy érvényesülhessenek azon a helyen, ahol valahol mélyen magamnak is beismerem, hogy… Ennél tovább nem mennék. Én meg tudok nyilvánulni a szerénységben, sőt van szerénységi felső határom is, mint látod. Meg még azért is, mert a te munkadarabjaid csupán egyszerű sorjázást kívánnának, de másokét utóreszelem. Sőt, most az egyszer megmondom, hogy néhány olyan kolléga is akad, akik nem tudnak munkadarabot csinálni, tehát egy nagy tömb nyersességből magam faragok puccra tett dolgokat. Élmunkássá avatom őket, pedig még a „köszönöm szépen, kedves minőségi ellenőr úr” szöveget is csak „kömszpen, kes misőgelúr”-ként képesek végigdadogni. Azért is elnézésedet kérem, mert lehazugoztalak… Tudod, milyen kellemetlen, ha az ember azt hazudja valakiről, hogy hazug? Fájdalmas! Ezért voltam kénytelen belülről bezárni irodám, s egyben műhelyem ajtaját, nehogy véletlenül valamilyen susmus csellel bebizonyítsd, hogy nem is te hazudtál. Helyesebben azt, hogy egyáltalán nem hazudtál. Még egy csomó mindenért kérem a lófot*, például azért, mert egy vagy másfél hónap után még az acél is megromlik tán, de legalábbis egy picit megrozsdállik. Tudod, nem szeretem, ha nem azokkal foglalkozom, akikkel akarok… Nem is hiszed, milyen keserves élet ez! Jaj!!! Itt ülök egymagam az irodában, és melegem lett. Egyrészt belekeveredtem az irodába, másrészt belekeveredtem saját szövegembe… Húúú! Az irodában azért mégsem egymagam ülök, mert a kerekasztal szabályai szerint a székeinket egymásnak háttal fordítva, körben üljük asztalainkat, és hangosan diktáljuk be az ellenőrzés eredményét. Ennek rengeteg előnye és borzasztó sok hátránya van, mert ha a diktafonom az összes társam szövegét rögzíti, sajnos az övék is az enyémet, tehát egymásra utalódtunk. Ne haragudj hát, ha egy aranyérmes, felcsiszolt gyémántmunkát küldenél, sem mondanék mást, mint azt, hogy összeszedetlen, szétszórt, kidolgozatlan, vacak üvegdarabok halmaza. Meg tudsz bocsátani?

– Sosem haragudtam, csak rémségesen zavart. Most sem örülök neki, de lassan megszokom, hogy az ilyen magatartás és az ilyen, mindig magabiztosan szólók is az élet tartozékai. Ülj hát a felsőbbrendű szaktudás tekintélyes hangjegyeként nyugodtan, belülről bilincsbe zárt irodád/irodátok fullasztó biztonságában, mint egy rozsdás kotta tartozéka. Még egyszer mondom, nem haragszom, sőt kívánom, légy boldog!

* bocsánatot