Az óceán vízéből, láj-lájdi-ladadá

Aki nem tud futballozni, ássa el az árnyékát is. Toporgó akárhányszor átúszta a folyót, és kedvtelésből bármikor lefutott tíz-tizenöt-huszonöt kilométert, kerékpározott reggeltől estig, kajakozott, néha súlyt emelt, de kerülte a labdát.

Egyszer valaki enyves ecsettel kente orra alá rossz labdakezelését, innentől kezdve nem lábbal, de a kézzel irányított felfújt bőröket is tiltólistára tette. Amikor valahol kitört a meccs, végigheveredett a fűben, vagy elmélyült beszélgetésbe kezdett valakivel, nehogy észrevegyék rajta. Az a helyzet, hogy ezek a gömbölyű, felfújt pattogók állandóan előkerültek, és igen kevesen voltak kortársai, sőt a sokkal idősebbek közül is, akik ne a láblabdát választották volna a virtus kifejezésének netovábbjaként.

Úgy tizennyolc éves kora környékén kezdett csendesedni a helyzet, amikor talán először nem jutott a magyar válogatott a VB közelébe, de helyi mérkőzések pontos kronológiáját még így is minden, vagy majdnem minden haver fújta.

„Jössz a meccsre?”

Már annyiszor bújt ki, hogy néhányszor mennie kellett. Az első élmény kiábrándító hatással sújtotta fültövön, mert ugyan egyáltalán nem volt futballrajongó, de a jó játék ellensége sem, ezért a televíziós mérkőzéseket szórványosan, a túlzás látszatát is elkerülve, de követte. Jó néhány meccset elejétől végignézett, és értette az adrenalin-gyülemlés okát is.

Azon a bizonyos első nagy találkozáson, még az alsó sorokból, majdnem a pályaszélről, a kerítés mögül nézte az így teljesen követhetetlen mérkőzést. Egészen más a magasból, jól áttekinthetően lefilmezettet nézni. Közben meg is sajnálta szegény futballistákat, el sem tudta képzelni, hogyan tudják követni egymást, és akkora zaj volt, ami a televíziós készülékeken nem jön át.

Elsősorban a riporter/kommentátor mikrofonját úgy állították be, hogy az ő hangja hallatsszon, ezért leginkább háttérzaj benyomását keltette a szurkolás. Sokszor azon gondolkodott, vajon nem bejátszott szövegek-e a gyermeteg, mafla, időnként ellenfelet szurkáló rigmusok. A legalább húszezres, tömeg-élményfürdőben megvilágosodott, tényleg úgy kiabálnak, ahogy.

Be-beintett, eljátszotta a profi szurkolót, akkor még nem tudta, hogy mennyire amatőr módon.

De hát minden kezdet nehéz, és a folytatásé még göröngyösebb út. Olyan, mint egy tekintélyes törzsű fa, amelynek ágain egy-egy hatalmas levél. Ne pálmára, európai lombhullatóra gondoljanak. Mindjárt megpróbálom elmagyarázni az összefüggést.

A „gályába” kapott meghívót, helyesebben a barátai odacibálták, abba az úgynevezett baráti körbe, ahol egy szűk negyvenes, teletetovált, nyak-fej egyenlőségben élő, tömör „szekrény”, vasrudakat meggörbítő hangon, csodálatra méltó kötelességtudással ordította már a mérkőzés kezdetének pillanatában, nyakértágulattal, szétrepedezett hangon a következő szövegecskét:

„Az óceán vizéből, láj-lájdi-ládádá, egy nagyhangú hal bömböl, láj-ládi-ládádá. Sikítja a világba, láj-ládi-ládádá, megyünk az "A" osztályba, láj-ládi-ládádá”.

Azokban a pillanatokban azon gondolkodott éppen, hogy tényleg mehetne ez az úriember első osztályba, vagy gégekezelésre, amikor meglepetésére, mind a három mellette álló – tényleg futballrajongó – barát, vérszegényebb hangon ugyan, de megpróbáltak legalább egy parki pad támláját megvakargató hangon buzdítani. A vasrudak görbítgetésére képtelenek voltak.

Ekkor szűnt meg a fatörzs ágainak többlevelűsége. Ráhajolt barátunkra, beárnyékolta, és mint aki vasreszeléket nyelt, olyan szelíden súgta – még mindig dagadó nyaki erekkel – a fülébe:

 – Na, kisapám, vagy szurkolsz, vagy koptatót varrok rád, mert szabó ám a mesterségem! Be is járok dolgozni napi fél órára, de a mesének vége! Jót álmodsz valahol máshol, vagy élteted a csapatot!

Itt már rég elment volna – ahogy túlzsúfoltságában villamoson, csúcsforgalmi időben –, sétapálcával. De nem minden part szakad, ez a kevésbé futballista fiatal, amolyan suttogó – magát nem szerette volna égetni – gégekenegetésbe kezdett. Majd az említett, minden felől szorító verítékesek, már az egész fa koronáját egy nagy, szürkésbarna levéllé alakították, s ez kis aggodalommal töltötte el. Tehát nekikezdett, és harsogta:

– Jön a gól a csukádról, édes jó csatár, rúgd a sípot bokából, az ellenség tatár!

Végigállta, és még két-három mérkőzést, de mindegyik legkoronázóbb pillanatát a lefújás jelentette. Amikor is a már majdnem teljesen részeg, „baráti társaságnak” nevezett „gálya” mélyen meghúzta az evezőket, és kifelé menet dulakodásnak álcázva büntetett. Ha nyert a csapat, akkor a szerintük ellenfélnek szurkolókat, mert ugye nincs senkire ráírva, kinek merre, hogyan drukkolt, ha vesztett, akkor mindenkit.

A stadionoknak több bejáratuk van, ezért a következő két-három alkalommal a gályarabságot sikerült elkerülni, és ezzel be is fejeződött a focidrukker Peti pályafutása. Még húzott néhányat az evezőn, na, nem a gályán, hanem a folyó kellős közepén, birkózott egy-egy jót a sziget üde friss füvén, körbefutott néhány erdőt, és mesélni kezdett. A gond az, hogy viszonylag hosszan tartó meséje alatt az a bizonyos válogatott, amelyre az elején célzott, egyetlenegy alkalommal sem került többé a világbajnokság közelének legtávolabbi logikai bukfencéhez sem.