Utolsó névsorolvasás

– Nagymama, tudom, a szíved szakad meg, ha felnézel arra a berámázott képre. Igazi példakép volt Ő. Milyen boldog pár lehettetek, és mennyi szépet hallottam nagytatáról… Meséld el, kérlek! Ha menni kellett, mert akár ostoba kötelesség is hívta – gondolok, itt az első nagy világégésre –, biztosan nem a boldogságtól dalolva, de tette a dolgát. Hatesztendei – kimondani is sok – tényleges szolgálat után, a fél világot megkerülve gyalogolt haza. Szolgálat… Miféle szolgálat? Kit és mit szolgált? Használt-e az ügy bárminek, vagy bárkinek? Ennek, ekkora időtávlatból már rég nincs jelentősége. Olvasva kicsi lányához fogságban keltezett levelét, ami valamely csoda folytán tábori vagy fogolypostával – azt sem tudom, mi illik ide – hazaérkezett, nem tudok vissza nem tekinteni. Azon a hideg, rideg helyen, legtávolabbi északkeleten is ott dobogott családja körében szíve. Apu mesélte, hogy nyaranta papírmaséból domborzati térképet készített szemléltető eszköznek, hogy a diákok ne csak egy nehezen értelmezhető, kétdimenziós jelrendszerben láthassák a tér képét, hanem értelmezni is tudják. Nem rokkant bele a kényszernyugdíjazásba, kezeit sem fonta karba. Követni valóan mélységes hittel szolgált. Bár én boldogulnék el csak negyedannyira a manuálokon, mint ő, máris nem klimpírozás lenne. A város minden orgonáját művészi szinten szólaltatta meg, de tudomásom szerint törzshelye – ha lehet ilyet mondani, bár miért ne – a Premontrei-templom maradt. Tudod, nagymama, apu ugyan sokat mesélt, de nekem az a keserves ősz piszkálja gondolataimat. Mi történhetett, hogyan történhetett?

– Akkoriban, a tanítói képesítés, majd az azt követő katonaszolgálat automatikusan maga után vonta a tartalékos tiszti rendfokozat adományozását. Gyermekem, soha nem gondoltam, hogy valaha hasznát vagy haszontalanságát venné a cafrangnak. Akkor is voltak ám szabályok, életkora szerint már be sem lehetett volna hívni. De hát… a háború mindent felülírt. Azok közül, akik ott voltak vele, sokan meséltek. Látták, de abból a káoszból, ami előbb a városközpontot, aztán egész Nagyváradot eluralta, nekem is csak halványan rakható össze, mégis markáns egységben értelmezhető kép rakódott ki. Egy jóindulatú bajtárs szava örökre megmaradt bennem… Igen, ahogy mondtad, alig tudok felnézni a kettőnk képére, de rögtön ellent is kell mondanom magamnak, mert a tekintetemet elvonni sem bírom. Előbb a bevonulásra kapott parancsot. Azt hittük, ilyesmi nem következhet be, de nem lázongott. Egy kofferbe rakta azt, amire úgy gondolta, szükség lehet, és ment a parancs szerint, ahogy szíve diktálta. Én elkísértem, akkor még keresztanyáddal, és soha többé nem láttam. Amint hallottam, mondhatni, pillanatok alatt lett szakaszparancsnok. Nem hiszem, hogy el tudod képzelni azt a feszült helyzetet. Valaki mesélte, hogy egy bizonyos parancs odaüvöltése után, bajtársainak annyit mondott, hogy végük van. Sajnos igaza lett… Ezt a kérdést nem bírom már boncolgatni. A mikéntjét, miértjét sem… Fogd, és olvasd el te is, amit a legnagyobb unokatestvérednek odaadtam, mielőtt az élet ismeretlen útjaira indult. Legyen élete világító fáklyája e kis megemlékezés, ismeretlen, drága jó nagyapátok lelkületéből, melyből legtöbbet ő örökölt.

– Olvasom, Nagymama.

„1944. október 12. – 1970. július 26.

Áldozat.

Szeretet nélkül nincs áldozat,

áldozat nélkül nincs szeretet.

Lehajtott fejjel térdelt, alázatos testtartással, míg tekintete öntudatlanul siklott tova kikopott kőkockák öreg vonalain. Lelke magába merülten beszélgetett azzal, kiben egyedül bízhatott e megrázó percekben.

– Te láttál ifjú erőmben is kezedbe fogódzva, élettársam választásánál is akaratod szerint indulva, egész együttes életünkön és melletted maradva… Tudom, Uram, hogy szenvedés szükséges az élet leéléséhez, hogy a kínzó ellentétekből és fájó tapasztalatokból kikristályosodjék, s egyensúlyba kerüljön a lélek, a harmonikus öregség. Tudom… De a terhet oly régen viselem, és olyan nehéz – föltekintett a töviskoszorús Krisztus-fejre komoly, megértő tekintettel –, nem panaszképpen mondom, nem is, hogy emlékeztesselek rá, a Te tudásod előtt feledésbe nem mehet semmi, csak jól esik ebben a percben még egyszer átfutni rajta. Láttad elindulásunkat, áldásodat adtad otthonunkra, melyet olyan hamar megtépett az előző világháború véres zivatara. Láttál sírva búcsút venni, virágos katonavonatra ülni, ágyútűzben, betegágyon, testi szükségeket panasz nélkül elszenvedni. Láttál fogságban, kínzó vágyban, évekig tartó sóvár várakozásban, végül boldog egybeforradásban. Nehéz volt, Uram, a próba, de panasztalan maradt ajkam a legnehezebb pillanatokban is, ezért százszorosan értékes lett, engedelmes, alázatos az örömök napjaiban. Láttad, Uram, benépesedni a fészket, öt gyermek fehér lelkét tarthattam karomban. Idegen uralom alatt elviselhetetlenül nehézzé vált az élet, és annak minden gondja. Gyötrelmes megalázások, fájdalmas ütések, töprengő aggodalmak kínoztak. A népes család eltartása és fenntartásának gondja megrabolta éjjeleimet, aláásta egészségemet, gyengítette munkakedvemet. Zúgolódó szót nem hallottál tőlem, Uram, csak elpanaszoltam Neked, mint jó atyámnak azt, ami fájt, megsebzett, földhöz vágott, tövisként szúrt és elerőtlenített. Csüggedni nem csüggedtem, hittem, bizalmam meg nem rendült akkor sem, mikor az önkény kedvteléséből útra dobott kenyér nélkül, Te öt gyerekkel megsegítettél, Uram. Rendeltél kenyeret, segítőket, velünk érzőket. Szűkös volt a kenyér, de felnőttek ezen és a Te igéden. A Te hótiszta kenyereden nőttek fel gyermekeink. Boldogan térdeltem közöttük, lelkem égig röpült édes boldogságban, mikor együtt járultunk a Te lakomádhoz. Katona fiaimat elvitte a harctér, levente gyermekemet elhurcolták, s engem öreg fejjel behívtak katonai szolgálatra. Magamért nem kérlek, a fiaimért remegek, menekülő feleségem, leányaim sorsa aggaszt, őket féltem… Uram, mentsd meg őket ostorod tüzes csapásaitól, emeld védő karjaidba, terjeszd föléjük oltalmadat! Ha sújtani akarsz, boldog meleg fészkünket felékesíteni, Uram, hadd legyek én az áldozat! Máskor is a magam fizikai erőfeszítése, lelki kínja árán tartottam távol tőlük a megpróbáltatások súlyát, most is felajánlom, átadom magam értük. Fogadd el, Uram ezt a forrón szerető szívet, fogadd el szeretteimért!

Megenyhülten állt fel és ment ki a templomból az öreg katona, biztos kezekbe, megbízható helyre tette le övéi sorsát, most már jöhet bármi. Szentáldozás alatt lehajolt hozzá az égi szeretet, elfogadta az áldozatát. Olyan biztosan érezte ezt, olyan határozottan tudta, hogy lelke teljesen megenyhült a földi gondoktól.

Csapatánál idegen katonaságot, német parancsnokot talált. Sem nyelvük, sem szívük nem értette egymást. Az alá- és fölé rendeltség megoldott mindent, ellenvetés nélkül. Szigorú parancsot bízott a tizenkét öreg katonára, fel kell robbantani a Körös hídját azonnal, percek alatt. A világ fordult meg velük. A parancs húsukba vágott, mintha szétszakadt volna keblükben a szív. Az öregkatona megsimogatta a híd párkányát. Ezen hídon hozta át először, karonfogva fiatal feleségét, ezen a hídon tolták később boldogan a gyerekkocsit, ezen a hídon nézte gyönyörködve apró gyermekeit, amint kézen fogva, áhítatos arccal mentek a templomba. Ezen a hídon kísérte át édesapja koporsóját, itt mentek házasságuk huszonöt éves évfordulóját megáldani. Ezen a hídon vitte át kislányát a kórházba, és legutóbb ezen a hídon mentek ki az állomásra az ő gyermekei, szép szál katona fiai… Ez a híd lelkében ott volt, bárhol járt, s hazagondolt, vagy elindult a Körös partjai felé. Itt érezte az otthon melegét, örömeit, s az élet minden kínját, amit adott neki. Ezt a hidat kellene felrobbantani.

Gondolkodni, s cselekedni háborúban élet-halál kérdése. Ez villant át agyán, s mindaz, ami őt a többiekhez, őket egymáshoz, s a kiadott parancshoz köti. Érezte társai megrendültségét, tanácstalanságát, s azt, hogy mindnyájan egyre gondolnak… Ellenállni, ellenállni, amíg lehet. Ösztönösen, a tudatuk alatt, szinte egyszerre határoztak, a híd nem pusztulhat el önnön kezük által… Egymásért, együtt kell cselekedni, húzni az időt, amíg lehet. Az idő felgyorsult körülötte, a németek sürgetése, a parancs, aminek érezte sorsa végzetes beteljesülését, tovább erősítette lelkében imába foglalt végső elhatározását, s szeretteire gondolt…

Dühös kiabálások riasztották fel gondolataiból. Motorzúgás, ajtócsapkodások közt egy kisebb csapat zárta körbe őket a német seregből. Gyors, izgatott, heves beszédjüket jóformán meg sem érti, szinte csak a mutogatásaikból vette ki, hogy a hídért haragszanak, lármáznak…

Szigorú vezényszóval sorba állítják őket, az öreg magyar katonákat, s mielőtt jóformán megértenék, miért és miről van szó, eldördül a végzetes sortűz… Megfordult vele a világ – vagy ő  fordította meg azt – s földre hullt. Átszellemült fény suhant át arcán az ég felé, mintha utolsó szavaival Istennek mondana köszönetet. Meghallgattad imámat, Uram, elfogadtad családomért aggódó szívem szerető áldozatát.”

– Nem tudom, valóban így történt-e, de szívem reméli, hogy hasonlóan. Most pedig, a nagyanyai áldás után, haladunk tovább a nagytatáddal együtt, mert mindig itt élt velem, ahogyan most is, az örök életben. Egyek maradtunk, s megáldjuk mindketten  kereső próbálkozásodat. Tudod, kérdéseidre azért sem lehet minden válasz teljesen objektív, mert ő maga sem értette a vele történteket teljes egészében… Csak a kedvedért vagyunk ebben az általad ismert szobában. Nézz fel arra a képre, amelyre én alig bírtam, és tudd, már rég egymás kezét fogjuk. Hát innen indulj el utadon!

 A közös előszobából kiléptem a folyosóra, és majdnem behunyt szemekkel indultam le a lépcsőn. A magasföldszint fölötti fordulónál várakoztam egy kicsit, körülnéztem. Itt semmi nem változott, legalábbis bennem nem… Aztán már nem a kapun jutottam az utcára, hanem talán a gondolataim vittek az egykori Komendáns-rétre, amiről sosem tudtam pontosan, hol van. Úgy néz ki, a sörgyár mögötti terület lehetett az.

Húzták a szirénát, amiről azt gondoltam, ilyen új, régi szokást vezettek be a műszakváltás-jelzésre, egyben azért, hogy ne csak a dolgozók, hanem a közel s távolban lakók is tudják, most kell megindulni.

Érdekes, az emberek tényleg olyan riadtak voltak, mint a filmekben. Valaki rám rivallt, és a karomnál fogva a földre rántott… Vagy annak a személynek a keze, vagy az enyém, nem fogadták el egymást, mert megmagyarázhatatlanul átsuhant rajtam, s helyette csak hosszan bámultunk egymásra. Én pedig elkezdtem nézelődni.

Alacsonyan szálltak a légi bemutató repülőgépmodelljei. Hosszabb idő után jöttem rá, hogy valódi gépek araszolnak az égen. Az egyik mélyrepülő, talán a vezérgép, aljáról elkezdett ropogni a géppuska, a kioldott bombák serege zuhogott. 

A közeli ház kertjének végén robbant az első. Az utcai rohangálást hirtelen elnéptelenedés váltotta fel. Egy vízzel félig telt gödörbe akartak a bombák elől elbújni, aztán a pocsolyát szerencséjükre mégis taszítónak találták, mert telitalálatot kapott a bunker, egyenesen a gödör kellős közepében. Valóban tölcsér formájú, ha úgy tetszik, kráter kinézetű lett a becsapódás helye.

Egymás után durrogtak a detonáció kéretlen akkordjai, mintha dobszólót játszottak volna, ahogy  a templomtornyok tetejéről visította tele a várost a riasztó hang. A Teleki utcai református templom harangtornya kilátóján belül egy leventesapkás fiú tekert, éppen ő volt a soros. Az előző veszélyt odavezényelt osztálytársa darálta végig. Nem éreztek veszedelmet, pedig ezek az elhárító hangadó helyek potenciális célpontok lehettek az akkor igen-igen rossz célzásbiztonságú repülőgépeknek.

*

Mindezek előtt két bevonultatást néztem végig, körvonalaik megmagyarázhatatlanul bevillantak. Az egyik, azt hiszem, őrvezető rendfokozatú, a másik talán szakaszvezető lehetett. Öccsük volt az egyik riasztó…

Idillikus családi képeket lehetett volna készíteni. A háború csak annak igazán rettenetes, aki a fronton van, és annak, akit elér minden borzalma. Minden más restrikció és szabályozás elviselhető. Azoknak nem, akiket származásuk miatt, mocskos szeszélyből, irigységből és undorból indítottak a szinte biztos halálba.

A kép és személyem ismét a Komendáns-rétre vetültünk. Hosszú időbe telt felfogni, hogy nem időutazom, és nem kerültem valóságosan abba a hetven esztendővel ezelőtti korba. Idegszálaim olyan erősen ráhangolódtak az eseményre, hogy kvázi mentális tér-időutazásba kezdtem. A harangtoronyban apám tekerte a szirénát, mellette a falnak lapulva bökdöste társa.

– Hé, Petyi! Miért ilyen szaggatottan jelzel?

– Azért, hogy ijesztgessem a bombázókat, s egyben a kéretlen dobolásukkal is megpróbálok szinkronban maradni.

– Amúgy nem értem, miért állsz a lőrésnél…

– Miféle lőrésnél? Semmilyen puskánk nincs!

– Ez igaz, de nekem a ra-ta-ta-ta azt jelzi, hogy eresztik a sorozatokat. – Kinyújtotta a kezét, és lökött egyet Petyin. Az ablakon bezúdult egy sorozat, a fal túlsó oldalát majdnem átfúrták a lövedékek.

– Köszönöm, pajtás! Ezért apuka és anyuka nagyon hálásak lesznek. Jobban szeretik, ha megvan az összes gyerekük. Pista már hónapokkal ezelőtt bevonult, Imrét is mundérba rakták, én vagyok az egyedüli „lógós”.

És a két, még majdnem gyerek elkezdett nevetni.

– Addig jó, mert front is létezik ám! Arról bizony azt mesélik, hogy nem olyan kellemes hely. Apuka mondta még ezt az első világháborúról. Úgy tudom, nagyra törő eleink nem a kackiás bajszok kezelgetésével töltötték az időt.

– Lassan, azt hiszem, abbahagyhatjuk. Majd a pocakos főtörzsőrmester úr felkiált. Már nem látom a gépeket. Érdekes, ezek olyan furcsa alakzatban repülnek, az ember azt gondolná, hogy teljes összevisszaságban, én mégis azt hiszem, van valami rendszer a harci felállásukban. 

– Rettentő alacsonyan repültek, némelyiknek láttam a pilótáját.

– Igen, a géppuskást és egy személyben bombakioldót is szinte le tudnám rajzolni.

– Kölykök! Ácsi, fújjátok le a riadót, elszálltak a madarak! 

Én közben visszakeveredek előbb a központba, majd arra a bizonyos rétre, s csak most veszem észre, hogy karszalagos emberek lapulnak a fák mögött és a kapualjakban.

Ez még nem az az idő, akkor mifélék lehetnek? Ja, persze, a híres légoltalmi parancsnokok, a légósok. Már látom, ahogyan rohannak szerteszét, és túlhatalmaskodva feladatkörüket nagyon katonásan jelzik mindenfelé, hogy elő lehet bújni. 

Egy alig húszéves kislány rettegett a sötétben, mindenfelől sóhajokat hallott, majd csupán az omlás folytatódott. A megtestesült rettegés lett belőle, és ott, akkor az asztal alatt, megőszült a haja. Véletlenül esett, vagy reflexből keresett ott búvóhelyet, esetleg külső irányítással? Nem tudni, hogyan képes egy alacsony asztalka mégoly vaskos deszkateteje is felfogni a rázuhanó tetőt.

A légiriadó lefújása után azonnal megkezdődött a mentés. Ebben nem létezett kivétel, mindenki odatette a kezét. Bizony ez a kislány nem lehetett volna annak az egykori őrvezetőnek a felesége, ha nem elég serények a segítséget nyújtó kezek.

Amikor ismét meglátta a napvilágot, dermedt tekintettel, egyhangú és mégsem magától indított dünnyögéssel, négy nyelven imádkozta el egymás után az „Üdvözlégy”-et úgy, hogy később nem is emlékezett rá. A magyar, illetve latin szövegeken kívül a másik két nyelvet nem is ismerte…

Tény, ami tény, a légós parancsnokok egy-egy házban, vagy kisebb körzetben sokkal inkább dirigáltak és hatalmat fitogtattak. Nem nagyon tették oda a kezüket a munka szálkás, görcsös nyelének végére.

A Szent László teret nézegetem, mennyivel másabb a mainál. Olyan csendes, alig járnak emberek. Automobil – azt hiszem, akkor még így nevezték – alig dörög valamerre. A nagy csinnadrattás, fél várost felzavaró tömegrendezvények kora még messze…

Ekkor éktelen dübörgés szakította meg a béke látszatát. A Rulikowszki út irányából egy magyar katonai menetoszlop, az Aradi út felől egy SS-egység, velük szemben, másik irányból egy egészen jól idomított leventesereg, a híd túloldaláról pedig egy Werhmacht-alakzat nyugtatta a kedélyeket. Olyannyira, hogy némelyek tágra nyílt szemekkel és kipirult orcával figyelték az egyszerre mozgó egyenruhásokat, mások fák vagy épületek árnyékába húzódtak. Zengett az Erikát kereső SS-sek talpdübörgéssel aláfestett önbuzdítója. A Werhmacht-egység valamilyen más leányzót hiányolt éppen. A magyar század a parancsnokáról énekelte a „Százados úr, sej-haj”-t, és a leventék is egészen jól megbirkóztak az „Édesanyám, de messzire mentem”-mel.
Vajon mi fog történni, ha ezek egyszerre találkoznak? Még a jobb kéz szabály sem alkalmazható, hiszen nem tudni, nem kanyarodnak-e el valamerre a barna és fekete egyenruhások.
Meghökkentem, mert a kereszteződés előtt, „nóta állj” után „Helybenjárás”-ra vonatkozó vezényszó harsant fel, nehogy véletlenül hívatlan vendégeiket és egyben szövetségesüket megzavarják útvonalukban. 

Megsajnáltam őket, de kesergésre nem maradt időm, mert az utat szegélyező járdákról mosolygó lánycsapat érdekesebb látványt nyújtott. Mintha odarendelték volna őket, a még majdnem gyerek leventéket, illetve magyar katonákat boldogítani. Figyeltem ugyan, de nem volt köztük az a bizonyos Erika, sem a másik német leányzó… Hallgattam, ahogy a fülük mellett szállt el a keringőre – helyesebben menetelésre – hívás. 

Újra csend lett, nagytata és nagymama egymásba karolva sétáltak át azon a bizonyos Szent László vashídon. Nagyapám már ujjait tornáztatva készült a kántorizálásra, bár nem sokkal előtte bombáztak.

Még mindig messziről lehetett hallani a háború csattogó fogát. Ködös hírekből sejtették, hogy közeledik az ellenség, de hogy milyen messzire, meddig… Remélték, megállnak, visszafordulnak, és az erőviszonyokat sem lehetett átlátni. Állandóan egy csodafegyverről beszéltek, ami majd legyilkolja az összes nekik nem tetsző erőt. Nehéz megfogalmazni, vajon kire és kikre gondoltak, egyáltalán nemcsak a keletről errefelé nyomulókra, hanem talán átmeneti szövetségeseikre is…  

Egy konflis eldöcögött mellettük, a tér túlsó oldalán valakit még elevenen „felemeltek”, de már sosem került le a Földre élőn. Az idegek egyre hevesebben jártak, még a fegyelmezetten odaköszönő apácák menetserege is érzékeltette, hogy valami nincs rendben.

Most, az idő forgatagában hirtelen azt a katonaládásos, siető bevonulást látom magam előtt, ahogy nagymama és keresztanyám kísérik nagyapámat. Kalap van a fején, és átmeneti kabátot visel. Az a híd, amelyen annyit jár, most is főszerepet kap. A riadókészültség hőmérője éppen szét akar durranni, és a Szent János utcában, egy kiürített ház udvarán sorakoztatják fel őket.
Udvariasan, de keményen megkérik a kísérőket, hogy szélsebesen menjenek és tegyék honleányi kötelességüket. Nem egyedül vonult be, csupán abba az egy udvarba kisebb tömeg érkezett. Mint a börtönlakókat, felsorakoztatták a falnál, és egy kackiás bajszú, pödört modorú őrmester, cifra szócsavarások közepette odahajigálja az egyenruhákat:

– Lépjen elő, aki nem volt még katona! 

Senki nem léphetett, mert az életkor feltételezte a katonai szolgálat letöltését.

– Ott, a maguk mögötti mosókonyhában öltözzenek át, a civil ruhát rakják a fal salétromosabbik sarkába! Egy darabig úgysem lesz rájuk szükségük. Valakinek valami rendfokozata is van?

Néhányan, őrvezetőtől szakaszvezetőig előléptek. Nagyapám fegyelmezetten, de már katonásan jelezte, hogy nincsenek megfelelő rangjelzések.

– Miért, maga micsoda?

– Tartalékos hadnagy, pontosabban újra aktivált, behívott, immáron hadnagy, csak így egyszerűen.

Az őrmester szóhasználatot és modort változtatott, összevágta sarkait, és a még rendfokozat nélkül álldogáló nagyapámnak keserű szájízzel, mert ugyan szeretett parancsikálni, de jelentett:

– Hadnagy úr, alázatosan jelentem, máris hozom a csillagokat!

Miután elfutott, nagyapám felnézett az égre, elmosolyodott, mert az ide-odakúszó fellegeken kívül egy csillagot sem látott. Aztán megkapta a rangjelzést, és föl is rakta. A körfolyosó alatti átmeneti parancsnoki szobából kimenetelt egy őrnagy.

– Emberek, sorakozó! Neve?

– Bereczky Sándor!

– Rendfokozata?

– Honvéd.

Továbblépett és végigkérdezte őket.

– Neve?

– Béres Sándor! 

– Rendfokozata?

– Honvéd. 

– Neve? 

– Gurzó Imre!

– Rendfokozata?

– Honvéd. 

– Neve?

– Hant Elek!

– Rendfokozata?

– Honvéd.

– Neve?

– Huszár István!

– Rendfokozata?

– Szakaszvezető.

– Neve?

– Krammer Ferenc!

– Rendfokozata?

– Honvéd.   

– Neve?

– Katona József

– Rendfokozata?

– Honvéd.   

– Neve?

– Nagy Gyula!

– Rendfokozata?

– Honvéd.    

– Neve?

– Seres János!

– Rendfokozata?

– Őrvezető.

– Neve? 

– Simonovits János!

– Rendfokozata?

– Honvéd.

– Neve?

– Szíki Gyula!

– Rendfokozata?

– Honvéd.            

Így ment végig, míg eljutott nagyapámig.

– Neve?

– Boér Péter Pál.

– Rendfokozata?

– Hadnagy.

– No, végre egy alkalmas ember. A tiszti kaszinó ma szünetel, mert erre robog az ellenség. Maga lesz a szakaszparancsnok! A kapu melletti lakás belső szobájában alakítsák ki a hálókörletet, bár a riadókészültség miatt nem hiszem, hogy sok idő lesz alvásra, de majd később bepótolják. Hadnagy úr, miután a járműpark minden darabja, valahonnan valahová folyamatosan igénybe van véve, magukat hírvivőkké nevezem ki. Reggel megkapja az egységek helyzetét, és szakaszával körbejárja a terepet, hogy első kézből kapjak híreket azok mozgásáról. Ne feledje, ez nem propaganda, nekem a színtiszta igazat mondja. Amúgy meglepne, ha bármelyiküknek baj volna a fülével. Napok óta éjjel-nappal idehallatszik a nehéztüzérség ténykedése, annyi fegyverropogást egyetlen hadgyakorlaton sem hallottam, mint az elmúlt, nagyjából egy héten. Jut eszembe, ott, középen, a szenespince lejárónál vételezzék fel fegyvereiket! Hadnagy úr, ön a legmagasabb rendfokozatú valamennyiük közül, ezért kinevezem kompetens személynek. A lőszerrel csínján bánjanak! Seregünkben sajnos még az ilyen harapófogóba szorított körülmények között is minden kilőtt tölténnyel el kell számolni. Evvel természetesen nem értek egyet, de az még természetesebb, hogy ezt maguk nem hallották.

Az éjszaka, bár vastagon felhős volt az égbolt, egyáltalán nem sötétségbe burkolózottan telt el. Motorkerékpárok ide-oda robogása, vasalt talpú bakancsok futólépéseinek csattogása festette alá az erősödő fegyverdörgést. Északról és keletről folyamatos tűzijátékszerű villanások borították be az eget, és az akkor még ismeretlen, fütyülő hanggal párosult „Sztálin-orgonák” folytonos röpte is gondoskodott az unalmatlanságról.

A szabályzat értelmében, ott, abban a zsebkendőnyi udvarban ugyanolyan „állj, ki vagy”-os szabályszerűséggel váltották az őrséget, a padlástér négy sarkában és a kapubejárónál.
Ketten horkoltak, a többiek hallgatóságként asszisztáltak, némelyek beszélgetni próbáltak. Nagyapám megjegyezte:

–  Irigylésre méltó ember az, aki ilyen folyamatos zajártalom közben is képes az igazak álmát aludni. Örüljenek neki. Maguk, meg hát én is, jobban tesszük, ha csendben és nyugodtan pihenünk, mert itt nemsokára ébresztő lesz. Akkor nem fogják számon kérni, ki mennyit aludt.

Jól gondolta, a kürtös – mert katonátlan lenne egy katonásított bérházudvar nélküle – fél ötkor belefújt harcedzett kürtjébe és szétrecsegtette a levegőt. Ámbátor nehéz dolga volt, mert annyiféle egyéb forrásból beszűrődő – a nagy egész zajtalanságot betölteni vágyó – lármát csak teli tüdőből bírta egy picit túlfújni.

– Ébresztő! Fegyvereket szíjra, sorakozó az udvaron! Az őrnagy talán elmondja, mi a teendő.

Felsorakoztak, velük szemben még négy szakasz. Úgy látszik, az alakzat megalakítására vonatkozó szabályokon még itt is át kell esni, s a formai mozgások unott sorát, mintha díszelgő alakulat indulna valami nagy-nagy cécóra, nem lehetett kihagyni. Nagyapám kicsit eltájolódott, rég kinőtte magát az ilyen kötöttségekből, nem tudta, vajon mi lehet az elvárás? Kiadja a vezényszót, a Vigyázz! Fogadás jobbról, tisztelgést, vagy… mit tegyen szorult helyzetében. Nem tudott végigmenni gondolatmenetén, mert kivágódott az ajtó, az őrnagy kilépett.

– Emberek, pihenj! Parancsnokok, hozzám!

A parancsnokok – ki így, ki úgy – az őrnagy elé léptek.

– Egyes, kettes és hármas szakasz a Nagyállomásnál, valamint a bazilika és a Kolozsvári út bejáratánál helyezkedjenek el várakozó állásban! A tegnap jöttek parancsnoka itt marad, a többiek futólépésben vezessék el az állományukat a kijelölt harci állásokhoz!

 Nagyapám eltűnődött, mint percekkel korábban, vajon miért tartotta őt vissza a parancsnok… Nem tudta, nem tudhatta, mi az eljárás feletteséhez járulás esetén, talán olyan, mint a sorakozó előtti fogadásnál. Ráadásul, a virtigli katonák fél szavakból is megértik egymást, jobban mondva fél vezényszavakból.

„Nekem fogalmam sem lenne, hová vezényeljem beosztottaimat… Miféle beosztottaimat? Ugyan már, nehogy hirtelen parancsnoknak gondoljam magam, meg különben is még véletlenül se váljak azzá. Ha lehet, legyek összetartó döntnök, mert valakinek a felelősséget is vállalni kell.”

Aztán eszébe jutott, az őrnagy alighanem a hetekkel korábban kiépített megfigyelő állásokra irányította az alakulatokat. Homokzsákokkal körbevett lövészárkok valótlan védelmébe, ahová a híradósok bizonyára telefonokat is felszereltek.

– Hadnagy úr! – hallotta a felé reccsenő hangot –,  az este elfelejtettünk két lényeges momentumot végrehajtani önökkel, amik nélkül nem katona a katona, s amit most pótolni fogunk. Álljon szakasza élére, vezényeljen „vigyázz”-t, és mondják utánam a katonai esküt!

Ez meg is történt, aztán kézfogással és tisztelgéssel, balról jobbra végig vállon veregette a negyven és ötven közötti újoncokat. 

– Most jöjjön be a főhadiszállásra!

Előrement, belépett az odaszögezett tüllfüggönyfélével fedett ajtón, melynek maradék üvege igen koszos volt. Bezárta azt maga után, és hellyel kínálta nagyapámat. 

– Hadnagy úr, rosszkor jöttek rossz helyre, bár a kötelesség mindenekfelett való. Nem kedvelem a hivatásos tiszteket, mert snájdig, vasalt egyenruhában, tükörfényesre vikszolt csizmával szeretnének még most is kurizálni, hogy ájuljanak tőlük a kedves hölgyek. Kihúzzák magukat a feladatok neheze alól, és fütyülnek embereikre… Na jó, fáradt is vagyok, meg ideges... Kellemetlenül közelednek. Jobban szeretem a tartalékosokat, mintha magam is az lennék, pedig nem. Maguk legalább a behívó hatására, vagy másért, nem tudom, miért, de jobban egymásra figyelnek. Azt mondják, már Székelyhíd környékén járnak… Tudja, kikről beszélek – nézett nagyapámra.

Úgy negyven kilométer… Remélem, még jó néhány napjukba kerül, míg ideérnek, már csak azért is, mert sajnos a jelképesnél csak alig valamivel nagyobb erőkkel próbáljuk feltartóztatni őket. Muszáj! Ez olyan helyzet, hogy az embernek a háta beleborsózik. Rendes körülmények között már rég ki kellett volna üríteni a várost és visszavonulni, de ez nem az! Hagyjuk itt? Ugye, maga sem tudná csak úgy?

– Őrnagy úrnak alázatosan jelentem, nagyon nehéz…

– Sok esztendeig vártunk, s most a beteljesedett vélt álom úgy pattan szét, mint egy buborék, hadnagy úr. 

– Őrnagy úr, elnézést kérek!

– Pihenj! Nem kell mindjárt haptákba vágnia magát, csak ideges vagyok, meg tiszt. Itt még néhány udvar bekvártélyozott mundéros sorsáért felelek. Meg kell mondanom, aggódom és tele vagyok kételyekkel, kérdőjelekkel, mert ugyanaz tart vissza, amit maga említett. A keservesen visszaszerzett várost nem bírom elhagyni, mint ahogy maga sem várja a hazába keservesen visszakerülés elmúltát. Na, mindegy, érti, ugye? Még szerencse, hogy nem én vagyok a főparancsnok, csak hát jó lenne tudni, ki is az…

– Alázatosan jelentem…

– Már mondtam, hagyja az alázatoskodást máskorra!

– Őrnagy úr jelentem, a városparancsnok személye közismert. 

– Hányféle egyenruhát látott, mondjuk a tegnapi napon?

– Mindet beleszámolva legalább négyet.

– No, akkor gondolkozzon! Abból hány volt a magyar hadsereg maga és magam által is hordott viselete?

– Egy…

– Ez az. Egy… na, most menjen, a tegnap este megismert őrmestertől kérjenek intézkedést a hadtápos felé, vételezzenek csajkát és kulacsot. Ha nem megalázó, a járőrszolgálat mellett ételkihordással is megbíznám magukat.

– Jelentem, legjobb tudomásom szerint a katonának meghalni sem megalázó, természetesen minden parancsot teljesítünk.

Az őrnagy feltette a sapkáját, tisztelgett, és határozottan megindult az ajtó felé, majd egyet gondolt, visszafordult  s intett.

– Várjon!

Így szólt, majd kigombolta zubbonyát.

– Látja ezt?

– Valami nyakláncféle…

– Na, ezekről még elfeledkeztem, ilyeneket is vételezzen, ossza ki, és egy cetlire írja fel, hogy kire hányas számú került.

– Ezek azok a… cédulák?

– Igen, nagyon praktikusak, háború van, s egy gránáttól felismerhetetlenségig sebesült katonáról ezzel lehet megtudni, ki ő valójában. Nem szeretem a bizonytalanságot, az eltűntséglebegtetést, mert ugye valaki vagy van, vagy nincs.

– Úgy érti, vagy van, vagy nincs itt a Földön?

– Vagy nincs, talán így inkább… sajnos. Nos, hadnagy, indulás, menjen, teljesítse a parancsot! Délben visszajönnek, megebédelnek, menet közben, s aztán jó nagy, puttonyméretű ételhordókkal ellátják az úgymond harci feladatokat végző kint lebzselőket. Na, most már tűnjön!

– Alázatosan jelentem, értettem!

Még emlékezett a hátraarc szabályos kivitelezésére, megtette, kilépett, és behúzta maga mögött az ajtót. Körbenézett, olyan ablaktarkaságot ritkán látni, mint abban az udvarban. Egyik ilyen, a másik olyanabb, de mind mocskos, viszont némelyek mocskosabbak.

 Az udvar lakásainak igazán elpiszkosodott, szinte sosem takarított ablakai a beláthatatlanság varázslatát keltették. Ekkor esett le a tantusz nagyapámnak, milyen hasznos, ha valakinek nem kell fölöslegesen függönyre költekezni. Az ajtók is repedezettek, nagyon szegény emberek lakhattak itt. Kik és most éppen hol vannak? Micsoda kérdések, hiszen ő maga sem otthon, vagy a munkahelyén ténykedik. Lassan családjának egyetlen tagja sem…

Megigazította sapkáját, elintézte a rábízottakat, olyan igazi kellemetlen nyakravalókkal ruházta fel elsőnek önmagát, majd embereit. Ezen elmosolyodott.  „Emberei”? Mert hiszen felelősséggel tartozik értük. Ugyebár tanító és kántor is, kényszerből tanár, mert ezt szereti csinálni. Szóval el is döntötte, hogy tanár marad itt is, sőt osztályfőnök lesz.

Kicsivel később már azon is el kellett gondolkodnia, hogyan óvja meg a béke viszonylagos pengéjén menetelő tizenkettőjüket a kolerától, vagy hastífusztól, mert a csajkák ugyanolyanok voltak, mint az első háborúban. Néhánynapos használat után alapos, vastag ételszáradékkal teltek, szinte semmi nem változott. A puskák ugyanabból a raktárból lehettek, mint amivel 1914-ben nekiindították a katonákat a frontra. Diótörésre alkalmasak, persze közelről másra is, de arra nem szívesen emlékezett. Örült, hogy egyelőre úgy néz ki, nem szorulnak használatukra.
El is döntötte magában, ha rajta múlik, inkább legyen ő, mint más az áldozat. De csak végszükségben, ügyesen, középen kell egyensúlyozni, a meghalás nem szerepelt tervei között jobban, mint az adott körülmények közepette bármely katonának megfordulna a fejében.

– Sorakozó, emberek! Huszár, álljon a menetoszlop élére!

– Igenis, hadnagy úr! 

– Ne igenisezzen!

– Alázatosan jelentem…

– Huszár, magából ilyen hirtelen katona lett? Nagyon sok éve ismerjük egymást.

– Tanító úr, kérem, mára már igen csak megváltozott a körülmény, azt hiszem, ilyenkor nem ildomos egymást néven nevezni. A helyzetemből magát semmiképpen.

– Tanító úrnak nevezett, hát kezeljen úgy, mint a tanítóját!

Valaki megszólalt a sorban:

– Kérek engedélyt jelenteni!

– Beszéljen már, nem kell úgy hivataloskodni!

– Én, kérem, ki nem állhattam az oskolát, alig vártam, hogy kicsapjanak… Ugye, nem akar olyan rémséges emlékeket felkavarni bennem?

– Megjárta az elsőt?

– Meg én.

– Melyik volt a rosszabb?

– Hát… Az a másfél iskolában töltött esztendő sosem megy ki a fejemből…

– Na jó, akkor magának az orvosa leszek!

– Jaj, kérem, nem vagyok én beteg! Nagyon, de nagyon szeretek zsákolni.

– Ennek még hasznát vesszük.

– Akkor inkább legyen a tanítóm…

– Szakasz, vigyázz! Szakasz, indulj!

A boltíves, téglázott, málló vakolatú kapualjba egy hevenyészett sorompót is beépítettek.

– Őrszem, nyissa fel!

– Jelszót!

– Na de, kifelé megyünk, csak nem gondolja, hogy… 

Az őrszem leakasztotta a puskáját, nyakszirtjére fektette, és a zárdugattyút már ki is biztosította.

– Ha sokat vacillálok, egy rántással lőszert nyom a csőbe, egészen tragikomikus állapot.

– Simonovits, fusson vissza, kérdezze meg az őrnagy urat, hogy mi itt a mai jelszó, és azt is, lesz-e máshol, másmilyen jelszóra szükségünk!

Simonovitsnak pár számmal nagyobb bakancs sikeredett a lábára, így majdnem elbotlott önmagában, de sebesen elindult, sikeresen elvégezte a rábízott feladatot.

– „Botond” a kapunál, minden más őrhelyen „tompa szög”.  Nem tudom, az milyen lehet, gondolom, már nagyon sokszor beverték a falba… Az őrnagy úr azt is mondta, találkozhatunk olyan jelszókérőkkel is, ahova nem tudja.

– No, majd megoldjuk valahogy. Botond!

Az őrszem, mintha mi sem történt volna, felemelte a sorompót, szabadlábra helyezte őket, s továbbot intett fejével. Kikanyarodtak a tér és az Ulmann-palota mellett, elmasíroztak az Orsolya zárdáig. Milyen csend van az éjszakához képest, gondolta nagyapám, amikor egyszerre több fegyver is eldörrent a Körös-part irányából.

Úgy tudta, arról semmiképpen nem jöhet ellenség, vajon mit csinálnak? Talán segítség kell, ezért a színházat önhatalmúlag megkerülte. Visszalépdeltek a folyópartra, de út közben még egy hasonló dördülést hallott. Megnyújtották a lépteiket, de mire odaértek, már csak a földön heverőket találták, és a hátuk mögött lyukacsossá lőtt falat.

– Vajon mit csináltak ezek a szerencsétlenek?

– Nem tudom, Béres úr, már mást nem tehetünk értük, csak imádkozunk… Itt biza kivégzés volt, kettő is. Amikor minden elvész abból, amiért majdnem egész életükben sóvárogtak velünk együtt, talán nem fogták fel, hogy nem lehet önkéntes eltávozást adni maguknak. A végén nem csak a seregből, máshonnan is leszerelik őket.

Circum dederum me… énekelte. A mögötte állók megborzongtak, nem mind hallhatta korábban az énekhangját. Némelyek letérdeltek, mások leszegett fejjel kulcsolták, vagy markolták össze kezeiket. Mikor befejezte, tudva, hogy úgysem tehet más érdemlegeset szerencsétlenekért, sorba fektette őket, és sapkájukat arcukra tetette.

– Hadnagy úr, tanító úr, osztályfőnök, maga pap?

– Nem, kérem, Hant, csupán kántor. Helyesebben kántor is volnék és vagyok civilben. Az előbbi csend, amire úgy rácsodálkoztam, nagyon megváltozott, Püspöki irányából fegyverropogást hallok. Libasorban menjünk, és minden váratlan robbanásnál parancs nélkül vágódjanak hasra!

– Október nyolcadika van, hadnagy úr! Már megérkeztek volna?

– Értesüléseim szerint ez lehetetlen, de ott a nagy de…

A híd sarkánál kisebb SS-menetoszlopnak áttisztelgett, majd balra kanyarodással, a villamossínek mentén, már a túlsó oldalon, elindultak a kijelölt vizsgálandó helyszínek felé.

Nagyon csendesen figyelem az eseményeket, hagyom, hadd menjenek, hiszen külső szemlélővé váltam. Még jó, hogy a körülöttem rohangálók, kiabálók illetve lövöldözők  hetven éve nem kerülhetnek velem fizikai kapcsolatba, és persze én sem velük.

Érdekes, minden őrnagy ilyen pufók, nagyfejű, ruganyos, mint ez is… Ha megdobják egy kővel, az lepattan róla, és sírva fakad a földön, olyan kemény húsú. Az igaz, hogy a honvédő pályán szolgálóknak jobb, ha ilyen adottságaik vannak. Igaz a golyóbisok nem fognak megütközve lepattogzani róluk, de mégiscsak könnyebb.

Hirtelen jó néhány más, nehezen azonosítható helyszínre is belátok, ahol mindenféle egyenruhában, nehezen azonosítható, úgynevezett elesettek szegélyezik az utakat. Ahogy így teljes megrökönyödéssel közelről nézem őket, az az egy biztos, hogy nem botlottak fel… Már nem is tudok haragudni egyikre sem, mert legyen bármilyen színű az a nyavalyás uniformis, túlnyomó többségük nem önszántából húzta magára. Ki akar étlen-szomjan, golyózáporban naphosszat menetelve nyomulni, vonulni. Közben egyfolytában szokni a gondolatot, hogy az élete még a levestészta szintjén is alig mozog.

Aznap a lelátogatandók még a helyükön voltak, de a nyugalom valahova nagyon messze szállt, s a fütyörésző, nehezen azonosítható robbanó-repülő tárgyak egyre gyakoribbá váltak a város légterében is. Délre visszasiettek, még jó, hogy nagyapámnak eszébe jutott a „Botond” szó, evvel bejutottak.

Akkor látták a derengő fényben, ami szemükbe szökött, hogy a szemközti alagsorban gulyáságyúk füstölögve ontják a csajkába valót. Néhány puttonyt a hátukra véve visszamasíroztak mind a három kijelölt helyszínre. Vitte őket az éhség és a kimerültség.

– Tanító úr, kérem, nincs egy fájdalomcsillapítója? Megfájdult a fejem…

Nagyapám elmosolyodott.

– Érdekes, nekem is jól jönne egy altató, de vízszintesen.

A tizenkettek, mintha ez lenne a legtermészetesebb, hahotában törtek ki, akár ha hónapok óta szokták volna a körülményeket. Mire visszaindultak, az egész főutcát ellepték a drótakadályok, alig tudták kikerülni őket. A városi kórház – Nagyállomás szakaszon olyan útakadályok jelentek meg, mintha maguktól nőttek volna oda. Kiosztották a fejadagokat és örültek, hogy indulhatnak vissza az udvarba.

– Vajon itt csak nappali szolgálat van? – gondolkodott hangosan nagyapám.

– Az ki van zárva, tanító úr, majd meglátja a takarodó előtti helyzetjelentésnél.

Valóban meglátták, mert a kint szolgáló szakaszokat, a szomszédos házból váltotta le három, ugyanolyan tizenkétórás szolgálatra.

– Örülhetünk, mert nekünk csak ébresztőtől takarodóig szól a napi program, utána hallgatózhatunk…

Épp kezdődött volna a megszokott esti program, az őrnagy érkezésekor fogadására felsorakozott alakzatban még a napi feladatok rövid értékelése – leszámítva mintegy húsz főt, akik éppen őrszolgálatot láttak el –, majd a parancsnok jóindulatából engedélyezett takarodó a hevenyészett szalmazsákokon, mikor az utca felől egyenletes, már jól megszokott dübörgő bakancstalpak csattogása kunkorodott fel az udvarba, a zaj okozóival együtt.  A régieknek talán nem okozott akkora meghökkenést, de az újak alaposan elcsodálkoztak, ugyanis sem jelszót, sem egyebeket nem kért az őrszem, hanem egy rántással felcsapva a sorompót, vigyázzállásba merevedett a bemenetelő SS-ek sorfala előtt. 

– Ki itt a parancsnok? – harsogta a belépő őrmester. Az őrnagy előlépett.

– Herr Scharführer, alázatosan jelentem, én vagyok.

Ebbe bele lehetett borzongani. Egy tíz fokozattal alacsonyabbnak jelentkezett le a parancsnok úgy, mintha legalábbis tábornok lett volna.

– Herr Major, elveszítettünk egy embert a nap folyamán, és igen furcsa hírek terjengenek. Szeretnék tisztán látni minél előbb.

– Herr Scharführer, nagyon sajnálom, nem tudok túl jól németül. Bitte, várjon! Kalapos, fusson a legényemért! Ő sosem tiszteli meg az esti rapportot jelenlétével, de az én Suszterem kiválóan beszél németül.

Az őrmester dühöngött egy sort, mert természetesnek vette volna, hogy a házigazda beszélje az ő nyelvét, de szerencsére előkerült a Schmidt nevű csicska, aki a latens feszültségében roppant gyorsasággal felfogta, itt számtalan kellemetlen lehetőség terjeng a levegőben.

Fordított és fordított, megpróbált hideg fejjel az eseményeken kívül maradni. Az történt, hogy egy lövedék telibe találta valamelyik SS-közlegényt, akit ugyan már holtan, de bekötözve találtak meg. Keresték rá a magyarázatot, no meg mindenekelőtt a tettest, tudták, amennyiben nincs meg, félő, mindenkit kivégeznek.

Erről az őrnagy is most értesült, természetesnek vette, hogy bizony a front közeledtével előfordulhatnak nem várt események. Tanácstalanul állt  az őrmester előtt, érezte a pillanat jelentőségét, hogy tekintélyén ne essen csorba katonái előtt. Felbátorította a számbeli többség, meg természetesen az, ahogy hallotta a  géppisztolyok zörrenését maga körül, ahogy ösztönös mozdulatokban a körülötte álló beosztottai kibiztosították másodjára is. Ekkor jött rá, hogy nincs az a számbeli fölény, ami a sorozatokat lekörözné. Hallgatott.

– Ki volt az, aki tud erről a dologról?

Nagyapám előlépett.

– Alázatosan jelentem, a szakaszommal találtuk meg a Nagyállomás közelében, megpróbáltunk segíteni. Bérest elfuttattam a bazilikáig, de nem volt egészségügyes, csak egy papot tudtak küldeni, aki viszont későn érkezett. Nagyon megsajnáltam szegényt, mert bár nem vagyok orvos, de esélyt sem láttam az életben maradására.  Mindenhonnan vérzett, és ugyan felületes a német tudásom, de azt véltem megérteni, hogy az édesanyját hívja, és folyamatosan hálálkodik, mert valamilyen ügyeskedéssel árjásították magukat, így kerülhetett jelen alakulatba. Még elmondta néhányszor, hogy Mutti, Mutti, de mire a plébános úr megérkezett, már nem volt mit tenni. A végtisztességet is megadhattuk volna neki, de úgy gondoltuk, jobb, ha saját alakulata teszi, különben is értesíteni kell a családot.

A mondóka közepén az összes géppisztoly abba az irányba fordult, majd recsegő ordibálás után megosztva minden irányba. Schmidt nagyon nagyot alakított. Az elhangzottakat úgy adta elő, ahogy azt a Scharführrer arcán felvillanó érzések megkívánták. Igaz, egy kicsit be is rezelt. A parancsnoki legénység státusza távol tartotta őt minden golyófogó-helytől. Meglehetős diplomáciai érzékkel simította a helyzetet. Senki nem tudott annyira németül, hogy mindent értsen, azért a nagy magyarázkodások, alázatoskodás és bizonyos személyes hatalom éljenzése mellett keveset értettek.

A Scharführer arcáról lassan kifagyott a jég, és a szokásos kővonásai kerültek elő. Intett, leeresztették a fegyverek csövét.

– Herr Major!

– Jawohl, Herr Scharführer!

– Elfogadom a jelentést, megkegyelmezek maguknak, viszont a tolmácsa olyan ronda tájszólásban beszél, hogy kénytelen vagyok megbüntetni.

– Herr Scharführer, ne haragudjon rá, ő egyszerűen a legényem, és csak alkalom szülte tolmács – magyarázott kézzel-lábbal az őrnagy, mintha érezné a veszélyt.

– Nem számít, kérem, adja át, elvisszük a városparancsnoksághoz, és indítjuk az első vonalba.

Schmidt halálinak találta a halál gondolatát, végig akarta csinálni az egész háborút ott őrnagya árnyékában. A tisztiszolgaságot kiválóan látta el, rendkívül jól tudott lustálkodni. No meg persze bakancsot és csizmát fényesíteni, ruhát kefélni és az egyéb, beosztásához szükséges tevékenységet is jól ellátta. Ő mindent megértett, amit hallott, s elindult a belső hang, fel akart ordítani, de valami még a torkán kiáramlás előtt megragadta, mintegy belülről beleszorította, mert mint említettem, jobban szeretett eleven lenni, mint szétlőtt.

Vigyázzállásba vágta magát, két egymást követő jobbraáttal, visszamasírozott a parancsnoki lakosztály számára fenntartott szűk kamrájába, ahol amúgy rendetlenül szétdobált dolgaiból a legszükségesebbeket kiválogatta, a többit leendő utódjára hagyta. Abban reménykedett, hogy talán maga lesz az, mert gazdája valahogy kimenti.

Fölvette hátizsákját, és – mérhetetlen szerencséjére – soha nem használt puskáját is megtalálta. Kétoldalt csorogtak a könnyei. Az őrnagy sem különösebben örült, de a legjobb tisztiszolgát is nélkülözni lehet. Már csak azért is, mert az utóbbi időkben ideje se nagyon volt, hogy parancsokat osztogasson neki, mindent maga csinált. Ugyanakkor az a közel nyolcvan emberélet többet ért, amit megmenthet, mint az az egy, amit így elveszít. Aztán kimérten, de katonásan kezet fogtak, majd az őrnagy a zsebébe nyúlt, előkeresett néhány apró csillagot, s ott helyben előléptette szakaszvezetővé. Úgy látszik, mindig tárolt magánál ilyesmit, ki tudja, talán még segít is neki valamiben… 

A Scharführer nem egészen értette ezt a gyors ceremóniát, de fütyült a dolgok menetére. Alig észrevehetően biccentett az őrnagy meg az alkalmi tolmács felé, s már indult is. Beállította a menetoszlop legvégére, egy jó méterre az utolsó német katonától és futólépésben elindította az alakulatot.  Schmidtre a futólépés igen rossz hatással volt, mivel kényelmi üzemmódhoz szokott eddig katonai pályafutása során.  

Végre az utcáról visszaverődő bakancstalpak csattogásai is elhallgattak. Kellemetlen mocorgás terítette be az udvart. Az őrnagy immár végérvényesen kiadta a takaródóra vonatkozó parancsot, de még előtte odakiáltott nagyapámnak:

– Boér, hozzám!

Nagyapám egészen meglepődött, hogy megjegyezte a nevét, mert ő nem tudta, hogy hívják az őrnagyot. Megállt előtte, kihúzta magát, mint a cövek, s tisztelgett.

– Parancs!

– Holnap reggel masírozzanak le a városparancsnokságig, és a tábornok úrtól kérjen a nevemben parancsot a további ténykedésükre. Majd rátelefonálok előtte a vezérőrnagy úrra.

– Értettem! 

– Figyelmeztetem, hogy tábornok úrnak szólítsa, azért mert… azért, mert tábornok, no meg így szereti! Igen, tudom mire gondolt, a vezérőrnagy a legkisebb tábornoki rendfokozat, de akkor is tábornok. 

– A tizenkét ember közül válasszon magának tisztiszolgát! Az magának is dukál! Megértette?

– Ha nem szabályellenes, nem szeretnék, el tudom látni magamat.

– Minden tisztnek jár, és ha nem tévedek maga is az.

– Akkor mi… azaz… én…

– Nem! Rossz a logikája. Bár mi tisztek vagyunk, de mégsem azonosak… Én főtiszt vagyok, maga csak tiszt, csupán egyszerű hadnagy. No, lelépni!

Másnap megkapták a menetlevelet, amely tulajdonképpen arra szolgált, ha bárhol, bármilyen német alakulat megállítaná őket, jelszó híján ezzel meg a nyílt paranccsal bizonyíthassák azt, hogy Kerekes őrnagy parancsára és nem önhatalmúlag jönnek-mennek.

Tizenegyedikén este az udvaron álldogálás után megismétlődött Boér berendelése a parancsnokhoz. Nagyapám nem tudta mire vélni, rajta kívül még nyolc-tíz magasabb rendfokozatú tiszt jött-ment az udvaron. Jó néhány hivatásos zászlós, valamint őrmesterek, törzsőrmesterek, főtörzsőrmesterek is.

– Mondja, Boér, maga mit is csinál tulajdonképpen? Az emberek egy része úgy néz magára, mint egy papra, mások rettegnek.

– Alázatosan jelentem, nem értem a kérdést.

– Minden sebesült mellett egyházi szertartásfélét tart.  

– Nem is gondoltam, hogy ez kirívó eset, az ember ott segít, ahol tud. Felfogásom szerint, ahol már nem lehet segíteni, ott kell legtöbbet segíteni. 

– Maga mi volt civilben? 

– Én, kérem, kántortanító, illetve a Premontrei gimnázium tanára. 

– Kántor? És milyen felekezet tagja? 

– Nem tudom, hogy ennek mekkora a jelentősége? Harcászati szempontból feltehetően semennyi… Katolikus vagyok. 

– Mit is csinálnak pontosan? A maga szakasza is olyan, mint a többi, vallásilag vegyes. 

– Igen, tudom. De ilyet még nem látott, őrnagy úr, a református katonák úgy viselkednek, mint a ministráns fiúk. Velem és a többiekkel együtt éneklik a már megtanult temetési énekeket. 

– Temetés? Ugye nem temettek el senkit? 

– Nem kérem, sőt, örülünk, ha életben van, de ha egyértelműen menthetetlen, akkor előbb imádkozunk. Én ilyesmit eddig sosem csináltam, mert sem pap, sem szerzetes nem vagyok, de megpróbálok erőt önteni beléjük néhány jó szóval. A mai nap kimondottan sokan voltak, Püspöki felé közeledve egyre többen, civilek is. Ha megengedi, a helyzetjelentést még annyival kibővíteném, hogy egyesek azt állítják, látták az ellenség előőrseit, talán áttörték valahol az arcvonalat, nem tudom, csak gyanítom. Jó lenne tapasztaltabb felderítőket előre küldeni, nálunknál fiatalabbakat, szakszerűbb és pontosabb felderítést végezni. 

– Jó, hogy mondja. Tehát, maga azt gyanítja, itt vannak és kopogtatnak. 

– Ha kopogtatnának, az nagyon jó lenne, akkor azt lehetne mondani, „tessék várakozni”, majd szólunk, és elfelejtenénk hívni őket. De ezek előjegyzés nélkül jönnek. Nos, visszatérve a papi dolgokra, megpróbálok némi lelki vigaszt, enyhülést nyújtani a szenvedésben. Igyekszem rajtuk könnyíteni, szeretném, ha minél többen bánnák meg bűneiket az utolsó pillanatban, és térnének meg, mikor már nincs mit tenni. Elég nehéz szakképzett egészségügyest találni, sok esetben látható, hogy teljesen felesleges lenne emberi szemszögből. Olykor elénekeljük a visszavonhatatlanoknak szóló égi énekeket. Tudjuk, hogy ezek az emberek még napokig várakozni fognak egy tisztességes, vagy ahhoz közeli kegyeletadáshoz, ezért én ezt így látom jónak. 

– Mondja, Boér, ha most megtiltanám ezt, mit tenne? 

– Alázatosan jelentem, világéletemben belátásom szerint cselekedtem. 

– Na, jó, nem firtatom tovább, tegye! Bár azt kívánom, minél kevesebbszer legyen rá szükség…

Egyre erősödött a harci zaj, és mintha egyre közelebbről hallatszott volna. Takarodó után egy órával hatalmas robbanás remegtette meg a körletté alakított udvart és teljes környékét.  Egy kilőtt – mai szóhasználattal föld-föld – rakéta, akkor csak Sztálin-orgonának nevezték, hihetetlen pontossággal találta telibe az őrnagy lakosztályát. A falat és ajtót megkímélte, udvariasan az ablakon át csapódott be és robbant fel. 

Ekkor „reaktiválta” magát igazából a néhány tiszt. A legmagasabb rendfokozatú, egy százados átvette a parancsnokságot. Azonnal riadóztatta az állományt. 

Lobogott a tűz, a mennyezet berogyott, a padlástér cserepestől töltötte meg a helyiséget. Óriási, szinte pánikjellegű forgatag kezdődött, vödrökkel oltották a tüzet, és rekordgyorsasággal, alig húsz perc alatt felszabadították az omladékot. Keresték az őrnagyot, de szó szerint nyoma sem maradt. 

Idegborzoló és egyben hidegrázó, ami történt szinte egy pillanat alatt. A hátsó fal üszkös maradványából, mikor elült a füst egy kiálló apró fémlemezt találtak csak, az úgynevezett „dögcédulát”, ami felismerhető bizonyíték volt viselőjéről. Így a cédula küldhetővé vált. Sikeresen elhárult az, amit életében nem igazán szeretett, nem kellett a családot bizonytalanságban tartani, még ha fájdalommal járt is, semmiféle eltűnéssel.

– Tisztek, tiszthelyettesek hozzám! – kiáltotta a rászakadt parancsnokságban a százados.

A körülményekhez alkalmazkodó alakzattalanság kis csoportja rémülten ordibált.

– Elhallgassatok – dörögte a levegőbe –, nem kívántam parancsnokká válni! Nem jó dolog az, túl sok felelősséggel jár, most is a kinevezés, meg a szükség választott engem. Hát jegyezzék meg, Kőhalmi őrnagy urat apámként tiszteltem. Hogy nem fakadok könnyekre, csupán azért van, mert mindenfelől azt jelzik, hogy az ellenség elérte a város határát, mostantól teljes a riadókészültség. Maga ott – bökött mutatóujjával nagyapámra –, vegyen három embert, nem, az egész szakaszát! Itt most háború van! A hídon át lóhalálában rohanjanak a vezérezredes úrhoz, jelentsék a történteket, kérjenek eligazítást! Mondják meg neki, a telefonvezeték valahol megsérült, kérjük, a híradósok sürgősen javítsák ki! Bár éjfél előtt állunk, alázatoson kérem, küldje a lehető legrészletesebb parancsot, mi a teendő, mert lassan veszni látszik minden… Ez a… – megbicsaklott a hangja – Körös és Pece parti Párizs… Nem baj, ha nem tudják, mire célzok, de lehet-e veszni hagyni azt, ami...

Itt megfordult… Tenyerével nekidőlt a közfalnak. Jó néhány mély levegővétel után összeszedte magát, és visszafordult.

– No, menjenek, indulás, többiek, a hármas szakasz kivételével erősítsék a nappali állások helyszínén szolgálókat! Ők pásztázzák végig a város bejáratától a kimenetig a Körös mindkét oldalát eszeveszett tempóban, két óra múlva jelentést várok!

Az igenisek elhangzása után mindenki futott tenni a kötelességét, azaz parancsot teljesíteni. Az a bizonyos tizenkét tagból álló szakasz, a morajlásban úgy vágtatott át a Szent László hídon, azon, amiről már napok óta tudták, hogy alá van aknázva a többivel együtt, mintha visszafiatalodtak volna. 

Ötven körül, vagy afölött már nem olyan egyszerű a rutinrohangálás, s míg a korábbiakban nem figyeltek fel az amúgy szemet szúró jelenségre, most lépten-nyomon beleütköztek olyan villamoskocsikba, amiket véletlenül, vagy szándékosan hagytak a nyílt szakaszokon. 

 Miközben a többiekkel együtt lihegve kapkodta a levegőt, nagyapám gondolkodott, és rájött, a villamoskocsik igen jó útakadályok, többletlehetőséggel, mert mozgathatóak. A megszokott irányban haladtak, a Rulikowski úton, mintha egymás után többször is a temetőbe szeretnének eljutni. Az is igaz, hogy a laktanyák zöme arra volt.

A parancsnokságot elérve, jelszó helyett nagyapám a kapuőr orra alá nyomta az állandó nyílt parancsot. Nem foglalkozott azzal, hogy esetleg átlövi a jelszóadás elmaradása miatt.  Az átfutotta, tisztelgett és sürgetően intett neki. Emlékezett az útvonalra, végig a folyosón, egyenesen a parancsnoki iroda felé szaporázta. 

Meglepő, de négy-öt teremben durrogtak az írógépek. Kopogott, és az igenlő válasz megvárása előtt belépett. A tábornok el sem csodálkozott, kétoldalt, kétfelé diktált tovább egy-egy írnoknak. Ők kalamárisba mártott tollszárakkal jegyzeteltek. 

– Tábornok úrnak alázatosan jelentem… 

– Mondja! 

– Tompa százados úr parancsával érkeztem. Kőhalmi őrnagy, a századparancsnokunk elesett.  

– Mit mond? Már itt vannak városon belül? 

– Alázatosan jelentem, még csak a külvárosok felől érzékeljük a jelenlétet. Telitalálat érte a szállását, melynek következtében csak a, csak a, csak a..., csak a cédula maradt meg belőle... 

– Jó barátom volt, kár érte. Miért küldte a százados úr? 

– Széles körű eligazítást kér a teendőkről. 

– Mondja meg a százados úrnak, parancsom értelmében az utolsó emberig álljanak ellen, a várost meg kell védeni! Addig ne vonuljanak vissza, amíg erre egyértelmű parancsot nem kapnak! 

– Alázatosan jelentem, értettem! Kérek engedélyt lelépni! 

– Tűnjön! 

A várakozók mellé állt, és már indította is őket vissza a városközpont felé. Érezhető volt az utcaseprők hiánya, bokáig gázoltak a lehullott falevelekben, de akkor ez zavarta legkevésbé a fájó őszi változást. 

– Nehéz dolgunk lesz, nincs visszavonuló, bár várjuk ki a holnapi napot! 

A Zöldfa utca sarkán belerohantak egy arra járőröző Wehrmacht-alakulatba, akik rájuk sem hederítettek. A Körös-part vibrált, a folyó vize mindenféle baljós fényeket visszavert. Már nem lehetett különválasztani az egyes robbanásokat, valahogy az egész egy morgó hangözönné lett. 

Nagyapám szélsebesen lejelentkezett. 

– Százados úr, alázatosan jelentem, az utolsó emberig… Nincs visszavonulás. 

– Majd meglátjuk, hadnagy, érkezzen be a felderítésre küldött szakasz. Úgy látszik, miután ahogy az normális, itt csak mi látjuk át a valós, katonailag legpontosabban értékelhető helyzetet, ami óráról órára változó, így hát nekünk kell, jelesül nekem, döntést hozni. Igaz ugyan, hogy amint én nem tudom, mi történik Várad-Velencén, úgy a parancsnok úrtól – csináljon bármilyen sok helyszíni szemlét a város összes irányába, illetve a szakadozó telefonos jelentések alapján – sem várhatjuk el, hogy a főhadiszállásáról képes legyen mindent magára vállalni.  

– Alázatosan jelentem, találkoztam Schmidttel, nehezen tudtam közölni vele a történteket. Ujjongott, mert most ő is eltűnt hősi halott átminősülésbe került volna, alig várja, hogy… Szerintem ő sem tudja, mit vár, és mi sem… 

– Hadnagy! Ki adott magának engedélyt a locsogásra? Maga hány éves? 

– Alázatosan jelentem, ötvennégy. 

– A szakasza csupa ilyen aggastyánokból áll? 

– Alázatosan jelentem, negyvennél fiatalabb nincs. 

– Futólépés, a híd Szent László téri oldalára. Ott keressenek, illetve készítsenek fedezéket, védjék a hidat! 

– Alázatosan jelentem, értettem! 

Hátra arc után, egy intésére rohantak a kijelölt helyre, csak azon morfondírozott, vajon miért, nem a várható érkezés oldalán kell védeniük?

Csend lett, a kialvatlanságtól úgy érezték magukat, mintha egy felfelé zuhogó vízesés fáradt cseppjei volnának. A szalmazsák is elég kényelmetlen vacak, de az izmok és csontok a pokróc alatt egészen jól kipihenték magukat. Az idegrendszer nem volt hajlandó regenerálódni a szétkapkodott alvásban, meg a kockakövek októberi nyirkos felülete sem engedett délceg hősködést. 

Egy idő után rájöttek, hogy fölösleges a fedezéknek szánt, jó előre felszedett kockakövek mögött hasalni, amíg igazi, nekik szánt puskacsövek nem irányulnak feléjük, ezért lábon toporogtak. 

Egy katona rohant fel a Vitéz híd irányából, és szinte kőhajításnyira tőlük rogyott a földre. 

– Maga, maga és maga jöjjenek!  – szólt nagyapám, és már borostás, sőt szakállas arccal nyújtották arrafelé a lépéseket. Felismerték a földön fekvőt, az egyik Körös-szemlére küldött katona volt. Remegett, mint a nyárfalevél, és nem tudott megszólalni. Valami történt vele, ilyen hamar nem lehet kihűlni. Tény, hogy nyári felszerelésük volt, de kicsivel korábban a veríték csorgott róluk, és azért nem volt olyan hideg sem. Bronzszobor, sötét arc bámult fölfelé.

 Nagyapám megfogta a kezét, elkezdte nyugtatgatni, mint egy kisgyermeket. 

– Mi történt, fiam? Látom, nem vagy sebesült, valami nagyon megrémített… 

– Meg, hadnagy úr, nagyon meg… Én vagyok az egyedüli, aki nem sebesültem meg. A többiek már örökre sebekkel maradnak. A Katalin-teleppel átellenben kezdődött el, gondolkodni sem volt időnk, hiszen úgy tudtuk, és maguk is a szerint értesültek, hogy Székelyhíd irányából jönnek, és a város határáig érhettek csupán. Nem hallottak semmit? 

– Semmit, fiam, vagy túl sokat, mert egyik percben robog a város, a másikban a csend kegyeleti mintaképe. Kiismerhetetlenné vált a helyzet. Mindenre fel kell készülni, ha még van rá idő.

– Tizennégyen voltunk, tizennégyet lőttek. El tudja képzelni? Sötét van, mind telitalálat volt, kivéve azt, amit nekem szántak… Vagy én lennék az életben hagyott hírmondó? 

– Biztosan meghaltak? 

– Uram! Elnézést kérek, hadnagy úr! Alázatosan jelentem, én még olyat nem láttam, az összest szeretetküldemény mellkasközépen ütötte át őket, de engem nem ért el egyáltalán… 

Felsegítették, kettőjükre ráhagyta, hogy kísérjék a szálláshelyre. 

– Ember, nagyon vigyázz, így nem léphetsz a százados úr elé, a gyávaság háborúban bűncselekmény! 

– Alázatosan jelentem, nem vagyok gyáva. 

– Tudom, összeroppantott a halál központosított támadása, de mi most azért vagyunk itt…

– Miért is, hadnagy úr? 

– Hogy meghaljunk, vagy legyőzzük a halált. 

– De hát vissza kellene vonulni… 

– Ezt nem mi döntjük el. Itt már visszavonulásról szó nem lehet, meg nincs is hová visszavonulni.

Mire a százados elé ért, egészen jól összeszedte magát, már képes volt katonásan összevágni bakancsát, és hidegen jelenteni a tényeket. 

Úgy tűnik, a százados ritka rendes ember volt, talán az őrnagy tanítványa.

– Ezek szerint ellenséges tapogatózás folyik a városban, felmérik a terepet. Készülnünk kell. A következő napok reményeim szerint… – itt megállt –, valahogy majd csak alakulnak… Magát, fiam, előterjesztem hősi érdemrendre. Most menjen az alagsorba, heveredjen a gulyáságyú mellé, úgysem lőnek már vele. Egy óra szabadságot kap, addig megszervezem a napfelkeltét. Úgy látom, túl jól sikerül…

A honvéd tágra meredt szemekkel nézte. 

– Na menjen, fiam!

Tényleg jó szervező lehetett, vagy költői lélek, mert világosodott. Odakiáltott a kapuőrnek:

– Hozzám!

Az odavágtatott, bár elméletileg nem hagyhatta volna el őrhelyét.

– Hívja össze a többi őrszemet is! Egy órán belül mindenki legyen menet- és harcképes állapotban, megpróbálunk védekezni, védeni, harcolni… Miért is? Na, miért, emberek? Hát az életünkért! Már emlékszem, a tábornok úr soha semmilyen szóbeli parancsot nem tekint áthághatatlannak egy bizonyos határ fölött, ám ugyanazt nem fogadja el írásbeli parancsnak. Én papírt nem kaptam, tehát kezembe pottyant az őrnagy úrnak szánt döntés.  

Körbenézett, gondolkodott, a szovjetek Kelet-Poroszországban átlépték a harmadik birodalom határát. Ugyanakkor, a britek Érsekújvárt szőnyegbombázták pár nappal korábban. A háttérpróbálkozásokról minimális értesülései sem voltak, nem lehettek még a városparancsnoknak sem. Így aztán döntött. Azon a napon, mikor már minden, vagy semmi sem tőle függ, minden egyes katonáját kimenti a poklok poklából is. Végiggondolta a visszavonulás legkézenfekvőbb útvonalát Püspökladány irányába, csak attól félt, körbe ne vegyék a várost. Akkor az az abszurd helyzet állhat elő, hogy visszafelé kellene visszavonulni.

Addigra a Mizeriek, Orsolyák és Vincések rendházát már annak rendje és módja szerint zsákmányul ejtették. A zsákmányt zsákmányolni kellene, de akkor, abban a pillanatban erre nem volt idő. Megkeseríti ez a több ezer kilométerről idegyalogolt, számtalan csatán átesett, megkérgesedett emberszíveket. Sajgott. Tudták, nekik tova kell taszítani maguk előtt a frontot, míg azon kevesek, akik helyőrség gyanánt maradnak, majd bőségesen összepakolnak. Nem igazság ez, mert ugye, ők nem is biztos, hogy megérnek egy tisztességes zsákmánylehetőséget.

A Premontrei rend prépostja, ritka komor külsejű, szigorú, de végtelenül jóságos ember, már mindenkit éjjel-nappali készenléti állapotba helyezett, amennyiben ez egy szerzetesrendnél lehetséges. Ez annyit jelentett, hogy a fehér reverendát éjjel sem vetették le, ő maga elöljárói öltözetben, majdnem virrasztva töltötte az időt. Várt. Akkor még nem tudhatta, hogy azon az októberi délutánon, amikor a váradi lakosokra – egyesekre különösen –  rázúdul a keserűség, mi történik.

Puskatussal kopogtattak, ahogy ez ilyen körülmények között szokás. Ő elöljáró volt, mögötte a rend. Amint kinyitotta a kaput, a géppisztolyos szovjet katonák – akiket különben már jó ideje idomítottak a templom, egyház, vallás, hit és klérus gyűlöletére – meghökkentek láttára, hátraléptek. Az áramszolgáltatás szünetelt, fáklyák lobogtak a kapualjban, és a szikár, beesett arcú prépost, rendtársaival úgy nézett ki az imbolygó fényben, mint egy csapat kísértet. Elfelejtették, hogy van elsütő billentyű is fegyvereiken, de tán, ha eszükbe jut, sem merik meghúzni. Párt ide, vörös csillag oda, a katonák csak úgy dobálták magukra a pravoszláv keresztet. 

Úgy sompolyogtak el, amitől maga a prépost is elcsodálkozott. Szegény nem tudta, hogy riasztónak vélt külseje és a belőle áradó szigor látszata volt a zavaró tényező. A továbbiakban is meghagyta az előrelátó folyamatos papi riadókészültséget. Tudta, ezek a látogatók sokan vannak, előbb-utóbb valaki be fog merészkedni.

Szép idő volt aznap, délelőtt hét ágra sütött a nap. Elindultak az előőrsök felé, mert az még mintha funkcionált volna a kiadott parancs szerint. Létszámuk bár megcsappant, de a létező kétszer két szakasz is hozzátartozott.

Alig jutottak a Nagysándor utca sarkáig, amikor a Kossuth utca másik oldalán a falnak lapulva közeledőket észleltek. Hamar rájöttek, hogy magyar katonák, az övéi. Egy szakaszvezető meglehetősen idegesen átrohant, majd erélyesen, kevés formalitással tudatta, hogy kénytelenek voltak önhatalmúlag visszavonulni, mert az ellenséges tenger hullámai hömpölyögnek előre, csupán itt-ott fogadja őket dísztűzijátéknak beillő fegyverropogás.

– Maguk hogyan tudtak elmenekülni?

– Visszavonultunk, alázatosan jelentem…

– Nem szükséges mentegetőznie, itt most mindenki önmagát menti, mert az elveszettet már nem lehet.

– Százados úr, helyzeti előnyben vagyunk, mivel ismerjük a várost, tehát a leágazó utcák számunkra nem jelentenek bonyolult labirintust. Ez az egy lehet, ami lelassítja őket, mert feltételezem, hogy óriási ellenállásra számítanak. Remélem, belegabalyodnak egy kicsit az utcáinkba.

– Igen, szakaszvezető! A mi utcáinkba! Most rendelje ide az embereit, álljanak ebbe a furcsa menetoszlopba. Ahogyan eddig maguk jöttek, egyenként a falnak lapulva, minél láthatatlanabbul elindulunk visszafelé.

Sorstragédia keserve áradt hangjából.

Elképesztő, de a csendet a leghihetetlenebb dolog szakította félbe. Német alakulatok, még mindig Erikát keresve, felsorakozva meneteltek visszafelé. 

A százados is eltájolódott, nem tudta, meddig terjed a hatásköre, mert a védeni való területet önhatalmúlag nem lehet odahagyni. Ezért rendkívül lassan és a szakaszvezető okos hozzáállását használva, mellékutcákon kerülgetve közeledtek az amúgy öt-tízpercnyi gyalogsétányi távon. 

Valami eldördült a Szent László gimnázium irányában, és jól hallhatóan davaj, davaj, davaj kiáltások verték szét az idegeket.

Erika keresése megszűnt, és a davaj, davaj összevegyült a los, los-sal. Ez mintha új harci helyzet körvonalait rajzolta volna fel lelki szemei elé. Már nem is futólépésben, hanem futva távolodtak a harapófogóból.

– Legalább tisztességesen tájékoztathattak volna… Nem árt, ha az ember tudja, hogy körülvették. – A Garasos híd  irányából sortűz dördült. – Még most is? Ezen én már nagyon csodálkozom… 

A taktikai jövés-menésben, óvatos hátramenetben befordultak a Nagysándor utcába, megkerülték lassan a börtönt és bíróságot. Mögötte kihegyezett érzékszervekkel, mindenre figyelve haladtak a Körös felé, majdnem a Garasos hídig. Ott terepszemlét vettek, és úgy tűnt, nyugodtan mehetnek a református püspökség utcájáról vissza a főutcára. Így lett az alig ötven méterből úgy másfél kilométer.

A százados egészen modern kori vezényléssel irányította embereit, tenyérrel hátrajelzett, amikor indulhatnak, és ugyanúgy, ha célszerű volt megállni. 

Épp a Rimanóczy szálloda és közfürdő előtti szakaszon osontak, amikor kivágódott a bejárati ajtó, és kitódult néhány kalapos, frakkos, hatvan körüli úriember. Talán napokkal korábban kvártélyozták be magukat a forró vizes belső részbe, ahová, úgy tűnik, nem hallatszott be a külvilág kellemetlen változásait sejtető jelekből semmi. Teli torokból ordibálták:

– Sej, ripityom, tyom, tyom…

Több szemszögből is hallgathatatlan volt előadásuk, egyrészt meg sem közelítette Jávor Pálét, másrészt abban a bizonytalan helyzetben, a még mindig nem teljes visszavonulásban, kimondott és pontokba szedett parancs nélkül, rendkívül hálátlan, az összképbe nem illő kiabálás rájuk irányítja mindenfelől a különböző nemzetiségű fegyverek csöveit. Mintha fel sem fogták volna, mi történik a világban, vagy legalábbis maguk körül. A józanság eleve ki volt zárva az ordibálóknál.

A százados rájuk fogta pisztolyát – nagyon pontos célzó volt –, a legdagadtabbnak és leghangosabbnak végigvakarta egy golyóbissal a fülét.

Ritka komoly meggyőzőerővel hatott, akármennyit ittak is, azonnal kijózanodtak.

– Falhoz – mondta szinte suttogva. – Hátra arc! Mancsokat a vakolatra! Derékség, Fejövön, Tompafül, álljanak kibiztosított fegyverekkel a járdaszélre, s amennyiben ezek a szemszögünkből feltétlenül lógósok a megmozdulás, vagy pisszenés vétségébe esnének, a statáriális bíróság 46/A paragrafusának 27. cikkelye értelmében nyissanak tüzet!

Aznap ez volt az első vidám intermezzo, egyeseknek orrát, másoknak száját is be kellett fognia, mert ilyen nevű katonák nem szolgáltak közöttük. Így az utcák szorításában útjukat folytatva biztosak lehettek, hogy a felforrt vérű fürdőzők néhány óráig a falnak tapadva maradnak.

Még visszanéztek, a parancsnok hátra kacsintva, suttogva kérdezte:

– Mondják, nem kellett volna belezavarnom őket a Körösbe?

Mikor látta, hogy indulna a röhögés, mutatóujját a szája elé helyezve fegyverére bökött. Amivel nem azt jelezte, hogy majd ő lelövi őket, csak azt, hogy most éppen tölténykilövő csőtúltengés lepte el a várost.

Ismét a színház közelébe kerültek, végigmentek a Fő utca baloldalán. Azon a szűk harminc-negyven méteren, ami még a hídhoz vezetett, amikor egyenesbe kerültek, már nem fordulhattak vissza. Az is igaz, hogy semmiképpen nem visszakozott volna, mert tizenkét ember várta érkezésüket. 

A délutáni órákban, a százados vezette különítmény nem díszlépésben halad a hídon át. Nótázni való kedvük sincs, mert mindenfelől, tulajdonképpen minden irányba csapatszállítógépek robognak. Vajon hol lesz az a remélhetőleg nem csak egyedüli, gyengén védett rés a harapófogón, ahol át lehet jutni. Erőltetett menetben indultak a köznyelvben Szent László hídnak, egyébként Kishídnak nevezett katonai objektumon át. 

Hihetetlen, egy főhadnagy vezette, harminc-negyvenfős SS-alakulat bújik ki a legmélyebb váratlanságból. Észreveszik az éjjel odarendelt öregek szakaszát, s az Obersturmführer odarivall:
 „Hozzám!”.

Nagyapám megértette, s míg bal szeme sarkából tökéletesen érzékelte a közeledő sajátjait, a tekintetét ide-odafordítva azon töprengett, köteles-e egy idegen hadsereg tisztjének alárendelnie magát. Először találkozott így, testközelben német tiszttel. Nagyon rövid, villanásnyi ideig mélázott, aztán „lassított futólépésben” odaért és tisztelgett.

Bár tudogatott németül, de a dühtől felajzott hadarást nagyon szórványosan értette. Szerencséjére, vagy nem annyira, saját századosa éppen akkor érkezett oda. Már teljesen megszokott módon lejelentkezett az egy rendfokozattal alatta elhelyezkedő főhadnagynak és tűrhető németséggel jelezte, hogy itt ő parancsnok. Ennek a környéknek a védelmét rá és embereire bízták. 

Ha létezne olyan, akkor füstjelek szabadultak volna fel az Obersturmführer  füléből és orrából a dühtől. Tajtékozva ismételgetett valamit, valamit, amit a szövetségesnek számító katona is többé-kevésbé megértett. 

Az „osztályfőnök” hátralépett, tétován megfordult, és „osztálya” irányába halkan megjegyezte: „végünk van”. Az Obersturmführer előkapta a pisztolyát, majd visszadugta a helyére, és még füstölgött magában egy darabig. A többieknek semmi sem volt világos. Egy adott pillanatban, szabályos veszekedés után a százados csüggedten válaszolta:

– Jawohl! 

Odalépett nagyapámhoz, lesütötte szemeit és annyit mondott:

– Boér, bocsásson meg! Éppen magukért jöttünk, de mint látja, mindenestől hatvan ember bízik még abban, hogy részben önhatalmú döntésem értelmében, a visszavonulás megmenti életüket. Azért részben, mert összességében láthatja, már mindenki menekül. Annyit mondjon csupán, hogy megbocsát…

Nagyapám nem felelt. Háborúban csak parancs van, legyen az bármilyen, nincs idő meditációra.

– Mi a pontos parancs?

– Ott, a híd jobb sarkánál van egy két méter mély fedezék, megvárják, amíg az első orosz egység a híd közepére ér, akkor két kézzel, teljes erőből lenyomják a detonátort.

– Százados úr, azt sokkal messzebbről is meglehetne tenni. Miért kell a hidat felrobbantani?

– Ne kérdezzen olyat, Boér, amire nem tudom a választ.

– Nézze, én sohasem leszek öngyilkos, az embereimről sem feltételezném. Ha itt hagynak utóvédnek, majd harcolunk, vagy megpróbálunk harcolni. Megvédjük a hidat, amennyiben az rajtunk múlik, de ne kívánjon lehetetlent, az emberölés nagyon messze áll jellememtől, megcsömörlöttem a látványától is. Túl sok hasonlóval találkoztam tizennégy és huszonegy között, illetve ebben a mostani borzadályban.

– Százados úr, csak annyit kérek, amikor az elkerülhetetlen bekövetkezik számunkra, mondjon értünk egy imát! Én már most megteszem magáért, magukért, mert ki tudja, élve jutnak-e ki a túlerőből.

– Még egyszer kérem, bocsásson meg…

Nagyapám biccentett egyet, majd emberei elé állt, először és utoljára elkiáltotta magát:

– Most pedig készüljenek fel!

– Hadnagy úr, értünk ki fog olyan szépeket énekelni?

– Nyugodjon meg, Nagy, már el is kezdheti magában.

– Hadnagy úr, ki fog imádkozni értünk?

– Nyugodjon meg, Hant, már imádkozom. Emberek, hallották a parancsot? Nem szándékozom teljesíteni, a lelkiismeretem nem engedne meg egyértelmű öngyilkosságot, bár lehet, hogy éppen az visz majd a halálba… Megpróbálom lejelenteni az Obersturmführernek, hogy csak magukra számíthat. 

– Sorakozó, vigyázz! Utolsó névsorolvasás, mindenki mondja a nevét! 

– Bereczky Sándor, honvéd. Nem lehetek öngyilkos, nem leszek öngyilkos!

– Béres Sándor, honvéd. Nem lehetek öngyilkos, nem leszek öngyilkos!

– Gurzó Imre, honvéd. Nem lehetek öngyilkos, nem leszek öngyilkos!  

– Hant Elek, honvéd. Nem lehetek öngyilkos, nem leszek öngyilkos!

– Huszár István, szakaszvezető. Nem lehetek öngyilkos, nem leszek öngyilkos!

– Krammer Ferenc, honvéd. Nem lehetek öngyilkos, nem leszek öngyilkos!  

–  Katona József, honvéd. Nem lehetek öngyilkos, nem leszek öngyilkos!    

– Nagy Gyula, honvéd. Nem lehetek öngyilkos, nem leszek öngyilkos!    

– Seres János, őrvezető. Nem lehetek öngyilkos, nem leszek öngyilkos!

– Simonovits János, honvéd. Nem lehetek öngyilkos, nem leszek öngyilkos! 

– Szíki Gyula, honvéd. Nem lehetek öngyilkos, nem leszek öngyilkos!             

– Emberek, vigyázz, fogadás balról, tisztelegj! 

A százados mind eközben csak állt megbénultan, pedig már mindenfelől láthatóvá vált az ellenség, ami közeledett a hídhoz. Az Obersturmführer egészen egyszerűen nem tudta, mi történik itt körülötte, ezeknek elment az eszük?  Hiszen ő egy főhadnagy, és természetes parancsnoka ezeknek is. 

Egy nagyon erélyes tisztelgés után a századparancsnok jobbnak látta odébbállni, mert már nem csak az Obersturmführer ordítozott: 

– Vogel, hozzám! 

– Jawohl, Herr Obersturmführer! 

– Mutassa meg ezeknek, mi a parancs, annak végrehajtása, és  magyarázza el nekik igen aprólékosan, mit, miért és hogyan kell helyesen tenni! Továbbá azt is, hogy amit én mondok, az olyan, mintha maga a Führer mondaná! Ott a túlsó parton, a hídtól kicsit lejjebb, annál a tűzfalnál hajtsa végre a felvilágosítást! Vigyen öt embert, azt hiszem, annyi elég lesz, egyet küldjön ide hátra, hogy a fedezékből emeljék ki a detonátort, vonszolja a templom mögé, és amint a parancs végrehajtása után visszajön, ne várjon, nyomja le! Látja ezeket az őrülteket, ezek parancs nélkül hátraarcot műveltek, és csak bámulják a templom oldalát. Érdekes, nagyon furcsán vetül oda az árnyék, mintha betűk lennének rajta és nevek…  Mélázást abbahagyni, parancsot végrehajtani! 

– Jawohl, Herr Obersturmführer! 

Kétoldalt két-két géppisztolyos, mögöttük egy körülvette őket, és átfuttatták a hídon a kis szakaszt. Nem siettek túlságosan, tudták, hogy az öngyilkosság elvetése és sok egyéb – a híd fel nem robbantására szóló érvből született határozatuk – a legyilkoláshoz vezet.
Nem hinném, hogy ennyire tisztán… Némely reményeket az ember sosem ad fel, talán az utolsó pillanatban sem. A folyón végigtáncoltak a nap sugarai, és még meglebbent egy-egy – csak nekik – táncban lehulló, szolidárisan haló falevél. Felnéztek és az ég novemberhez méltatlanul tiszta volt. Kék, a legmegnyugtatóbb szín…

Mindezek másodpercek alatt történek, rendkívül gyorsan peregtek az események. Bekövetkezett a vég, amit előre láttak. A fal mellé állítás után, már arra sem maradt idejük, hogy legalább emléket hagyjanak gyilkosaik memóriájában, és egy komoly, férfias farkasszemet nézzenek velük, mielőtt eleresztenék a sorozatot. 

Röviden, nagyon röviden dördültek fel a fegyverek, és nem mozdult többé senki. 

Vogel idegesen ment tovább, mintha mi sem történt volna, tudta, hogy a színház háta mögött már szovjetek mozgolódnak. 

– Schnell, schnell!  – kiabált. 

Hihetetlen gyorsasággal állították fel a géppuskát a színház előtt, talán Ivánnak, vagy Grigorijnak hívták a mögötte hasalót. Az SS-ek átfutottak a hídon, és a biztonságosnak vélt távolságba helyezett detonátort Vogel éppen le akarta nyomni, amikor eldördült a nekik szánt sorozat. 

A többiek elérték a templom túlsó oldalát. Vogel, estében nem a detonátor fogantyújára zuhant, vagy mégis? Egy hat esztendős fiúcska teljes lelki nyugalommal, szinte az unalomtól ásítozva, bámulta az eseményeket a Szacsvay utcában. Alighanem kiszökött, megigazította nagy, simléderes sapkáját, és lement az Royal kávéház mögötti utcába, oldalról nézte, ahogy ropogtatnak. Hónapok óta megszokta az egyenruhát, feltűnt neki, hogy némileg más a megszokottnál, de akárhogy erőlteti az eszét, nem emlékszik, hogy tényleg melléesett-e az Obersturmführer, és akkor robbant fel a híd, vagy nem… 

Csak arra, hogy egy teljes héten át, mint a sáskajárás, éjjel-nappal, megszakítás nélkül özönlött át az a hadsereg, amiről később megtanulta, egy maroknyi embernek kellett volna feltartóztatni. Grigorijra és Szására is jól emlékszik.

Az Aradi útról is érkezett, még ha nem is özönlött az ellenség, kisebb lövöldözésbe keveredtek. A százados egy intéssel jelezte, futás a tér végéig. Ő és még két személy ott maradt a városháza mellett. Hogy az ellenállás komoly látszatát keltsék, belőttek az utcába, illetve négy-öt kibiztosított nyeles gránát robbanásától reméltek némi időnyerést.

– Százados úr, százados úr! – furakodott a lármán keresztül egy ismertnek érzett hang. A tiszt magáról megfeledkezve felegyenesedett, a hang irányába fordult, és észrevette a hevesen integető Schmidtet, aki mint egy megkésett hírvívő, örömteli üvöltésbe kezdett:

– A parancs: visszavonulás!        

– Értem, leléphet!

A sok dörrenés közben két megkülönböztetett, személyre szóló töltény repült ki, majdnem egyszerre rogytak mind a ketten a földre. Schmidt még boldogan belemosolygott a túloldali park egyik fájának színváltó koronájába, majd nem mozdult többé.

A parancsnok még kétszer csuklóból megmozdította a kezét, jelezve a túloldalon lövöldözőknek, hogy abbahagyhatják az elterelő és félrevezető akciót. Fussanak a többiek után! Szeme sarkából felnézett a városháza erkélyére, egyik szeme nevetett, a másik meg sírt. A kampókombinációs ronda zászlót már rég levágyta onnan, ám ha az a másik háromszínű lekerül, talán sosem teszik vissza. 

Valóban rettentő sebességgel történt a zászlócsere, egy hasonlóra, egymásra rakott és egymást keresztező valamikkel egy nagy piros mezőben és egy egészen más, nem hosszába rakott színkombinációjú zászlóra. Úgy tűnik, odabetonozódott…

Az a kisfiú a mai napig tépődik magában azon, hogy a néhány pillanat alatt összerakott pontonhídon, vagy a lelkében örökre egyben maradt Szent László „Kishídon” történt-e az a megállíthatatlan menetelés, amit sohasem fog tudni elfelejteni…

Köszönetet mondok Seres Lászlónak, irodalmi és katonaszakértői segítségéért.