2014. április 29., kedd

Bemerevedett

Mint rendesen naponta megteszem, szafari kalappal fejemen járom Afrikát. Máshol soha nem használnék sétapálcát, de oda feltétlenül illik. Kinéztem magamnak egy XIX. századi malaclopót is, és fehér kesztyűt húzok a kezemre. Azt mondják, árt a túlzott napsütés, és meleg is van arrafelé. Egészen pontosan errefelé. Nos, ez a folyó, a folyók csodája, elképesztően széles, élővilága a locsi-pancsizás közben egymást uzsonnázza.
A folyó, ahol egyáltalán behatárolható, hogy mettől meddig tart a part, alázuhan. A Viktóriát mindenki ismeri, ugyan nem királynőről van szó, csak arról a nagy-nagy, tengerméretű aládübörgő tóról. Félek, be ne porozódjon a lakkcipőm. Annyi pataktól folyamszélességű bevándorlója van, hogy az ember egészen elkeveredik… Merre van az arra, erre van a folyó vagy amarra? Egyáltalán, mit keresnek az iszapos mocsár kedves, tátott szájú, nagy-nagy fogú gyíkjai? Úgy lihegnek, mint nyárközépben egy napsütötte kutya… Igaz, ezek meg sem mozdulnak.
Kikerülöm őket, sétapálcámmal felsétálok addig a bizonyos Viktóriáig, és a torkolat környékén megállok.
Győzelem! Legyőzte a víz a fennmaradást, de a gravitációt nem. Nézem, mindenfelé egymásba ölelkező, egymásra másolt szivárványok. Kaleidoszkóppal is alig lehet összemontírozni, szétválasztani pedig teljesen lehetetlen. Olyan, mintha szemcsés eső hűvös cseppjei esnének, és az a mérhetetlen dübörgés…
Látom azt a nagy vízesést, még mindig azon töprengek, vajon ki volt az, aki kívülről meg tudta mérni a szélességét, mert meggyőződésem, hogy az igencsak változó. Rapszodikusan idomul az időjárás szeszélyeihez meg a vízbőséghez. Fenséges látvány, ahogy zuhog alá. Imit-amott egy-egy jól megtermett krokodil is, majd elcsodálkozva, hogy túlélte – amelyik túlélte, szélsebesen elfelejti –, úszik tovább, de már sohasem jut vissza. Gondolnám…
Szafari kalapomat cilinderre cserélem, a szemüveget óvatosan megtörlöm és visszateszem. Valami baj lehet a füleimmel, a dübörgés megszűnt, sőt minden bemerevedett. A folyó alsó szakasza megállott, ugyanúgy, mint a vízesés a zuhanással.
A zuhanó víz, azt hiszem, pihen, rengeteg munkát igényel az ilyen folytonos folyás, s mennyi energia szabadulhatott fel! Legjobb tudomásom szerint az embernek is kell néha-néha aludni. Talán mindjárt horkolásba kezd az egész, de nem! Az alsó szakasz belefolyik a tengerbe, a meder kiszárad és a vízesés elkezd felfelé zubogni, majd lassan az összes mellékfolyó és folyócska visszafolyik a forrásába. A Zambézi összes vízesése is „anyu-anyu” kiáltásokkal, bömbölve, zokogva visszafolyik a forráson át a Föld gyomrába.
Lassan az egész meder feltelik, először félig, majd háromnegyedig, végül teljesen, és pontosan száz méterenként futballpályák jelennek meg rajta. Oldalt hófogók a homok és egyéb nem kívánatos érkezők távol tartására. De ki, vagy mi fogja azt a sok szép zöld gyepet locsolni? És miből? Visszateszem szafari sisakomat. Mérgelődöm, mert poros lett a lakkcipőm, nincs lopni való malac semerre, a sétapálcám is szutykos lett.
Hazaballagok Európa nekem legkedvesebb szegletébe, és elkezdek azon morfondírozni, hová lett az a töméntelen sok víz?


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése