Mint
rendesen naponta megteszem, szafari kalappal fejemen járom Afrikát. Máshol soha
nem használnék sétapálcát, de oda feltétlenül illik. Kinéztem magamnak egy XIX.
századi malaclopót is, és fehér kesztyűt húzok a kezemre. Azt mondják, árt a
túlzott napsütés, és meleg is van arrafelé. Egészen pontosan errefelé. Nos, ez
a folyó, a folyók csodája, elképesztően széles, élővilága a locsi-pancsizás
közben egymást uzsonnázza.
A
folyó, ahol egyáltalán behatárolható, hogy mettől meddig tart a part, alázuhan.
A Viktóriát mindenki ismeri, ugyan nem királynőről van szó, csak arról a
nagy-nagy, tengerméretű aládübörgő tóról. Félek, be ne porozódjon a lakkcipőm.
Annyi pataktól folyamszélességű bevándorlója van, hogy az ember egészen
elkeveredik… Merre van az arra, erre van a folyó vagy amarra? Egyáltalán, mit
keresnek az iszapos mocsár kedves, tátott szájú, nagy-nagy fogú gyíkjai? Úgy
lihegnek, mint nyárközépben egy napsütötte kutya… Igaz, ezek meg sem mozdulnak.
Kikerülöm
őket, sétapálcámmal felsétálok addig a bizonyos Viktóriáig, és a torkolat környékén
megállok.
Győzelem!
Legyőzte a víz a fennmaradást, de a gravitációt nem. Nézem, mindenfelé egymásba
ölelkező, egymásra másolt szivárványok. Kaleidoszkóppal is alig lehet
összemontírozni, szétválasztani pedig teljesen lehetetlen. Olyan, mintha
szemcsés eső hűvös cseppjei esnének, és az a mérhetetlen dübörgés…
Látom
azt a nagy vízesést, még mindig azon töprengek, vajon ki volt az, aki kívülről
meg tudta mérni a szélességét, mert meggyőződésem, hogy az igencsak változó.
Rapszodikusan idomul az időjárás szeszélyeihez meg a vízbőséghez. Fenséges
látvány, ahogy zuhog alá. Imit-amott egy-egy jól megtermett krokodil is, majd
elcsodálkozva, hogy túlélte – amelyik túlélte, szélsebesen elfelejti –, úszik
tovább, de már sohasem jut vissza. Gondolnám…
Szafari
kalapomat cilinderre cserélem, a szemüveget óvatosan megtörlöm és visszateszem.
Valami baj lehet a füleimmel, a dübörgés megszűnt, sőt minden bemerevedett. A
folyó alsó szakasza megállott, ugyanúgy, mint a vízesés a zuhanással.
A
zuhanó víz, azt hiszem, pihen, rengeteg munkát igényel az ilyen folytonos
folyás, s mennyi energia szabadulhatott fel! Legjobb tudomásom szerint az
embernek is kell néha-néha aludni. Talán mindjárt horkolásba kezd az egész, de
nem! Az alsó szakasz belefolyik a tengerbe, a meder kiszárad és a vízesés
elkezd felfelé zubogni, majd lassan az összes mellékfolyó és folyócska
visszafolyik a forrásába. A Zambézi összes vízesése is „anyu-anyu”
kiáltásokkal, bömbölve, zokogva visszafolyik a forráson át a Föld gyomrába.
Lassan
az egész meder feltelik, először félig, majd háromnegyedig, végül teljesen, és
pontosan száz méterenként futballpályák jelennek meg rajta. Oldalt hófogók a
homok és egyéb nem kívánatos érkezők távol tartására. De ki, vagy mi fogja azt
a sok szép zöld gyepet locsolni? És miből? Visszateszem szafari sisakomat.
Mérgelődöm, mert poros lett a lakkcipőm, nincs lopni való malac semerre, a
sétapálcám is szutykos lett.
Hazaballagok
Európa nekem legkedvesebb szegletébe, és elkezdek azon morfondírozni, hová lett
az a töméntelen sok víz?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése