Másszunk tovább!

Haladunk, barátom, kapaszkodj a bakancsomba! Csak az erőnk ne fogyna… Tudod, milyen nehéz így, karral kötélen mászni? Egy ideje észrevettem, hogy a kötél minden karhúzás után elfogy, eltűnik. Szerintem  örüljünk neki, hogy valaki iderakta. Nem emlékszem, hogy lett volna előmászónk, de így, ha ketten akarunk haladni, nagyon veszélyes lenne legalább ennyi biztosítás nélkül. Nagyon örülnék, ha felmásznál lábaimon és derékon ragadnál, úgy, mint motorozás közben szokták. Kiállt a kezem, és itt van egy kemény, ronda hátrahorpasz, ahol egyedül is nehezen boldogulunk. Egyik kezemmel kénytelen leszek elengedni a – nem túl sok biztonságot nyújtó – kötelet. Te is keress fogódzkodót, és használd a lábaidat. Egyből két kéz, négy láb kapaszkodhat. A továbbiakban is fogom a kötelet, ez roppant nehéz, derékból lerántasz… Nagyon kérlek, találj fogódzkodókat, mindenhol akad egy repedés, vagy kiszögellés!

– Találtam. Kár, hogy nem tudlak mindkét kezemmel elengedni, de nem is nagyon szeretném, mert biztonságot árasztasz. Látom, már deréktól felfelé fent vagy, túl a hátrahorpaszon.

– Ne siessünk, a kapkodás a sziklamászás legtiltottabb ténykedése.

– Oké. Egyik kézzel a derekad, másikkal már én is az egyenes fal hasadékait fogom.

– Húzódzkodj tovább, ne törődj, hogy lehorzsolod a kezed, különben lehetetlen tovább jutni. Ebből a magasságból, egy horzsolás sokkal kisebb gond, mint az alázuhanás.

– Hány méteren is vagyunk?

– Várj, most nincs időm megnézni a magasságmérőt, muszáj tovább kínlódnom ezen a fogyó kötélen, szeretném, hogy te is egyenesbe kerülj. Araszolok itt, mint egy hátramenetbe állított teknős. Legyünk legyek a falon!

– Ne, inkább ne! Olyanok voltunk az előbb ott a horpasznál.

– Jó nekik, sosem pottyannak le.

– Sosem tudhatod. Mi lesz, ha jól meghíznak, mint mi?

– Na, hagyjuk a zöldségeket, légy ide, légy oda, legyünk, és menjünk tovább. Látom, már te is túl vagy a nehéz szakaszon.

– Érdekes, nem néztél hátra.

– Nem mindenhez kell szem. Érzem, hogy kisebb súly húz hátrafelé.

– Bocsánatot kérek, ha akarod, elengedlek…

– Viccelsz? Sosem hagynálak lezuhanni!

– Na de kötél nélkül is lehet mászni…

– Nagyon veszélyes, még így is az. Ha mögöttem lógna, akkor te is megfogódzhatnál, így nem. Minden újabb belemarkolás után az előző arasznyi szakasz eltűnik, mintha megettem volna. Bár nem is úgy, inkább elpárolog, mintha nem lett volna ott előtte egy pillanattal. Na, várj, megnézem a magasságmérőt! Ez a csúcs kétszáz méter körüli, most éppen háromszáztizennégy méteren vagyunk.

– De érdekes!

– Tényleg az, bár én már semmin sem tudok elcsodálkozni. Amit művelünk, nem is sziklamászás, inkább valami olyasmi, mint a tornatermek kötélmászása. Normális alpinista ilyen függeszkedő technikával soha nem mászna. Itt egészen lépcsőzetes az oldal, rengeteg hasadékkal, nyugodtan lépdelj utánam! Már mondtam, négy lábunk van, az én kettőm, s a tieid. Horpadt szakaszon sosem jutottam még így túl.

– Tényleg, a többiek is így nevezik azt, amikor a fal a fejünk fölé görbül?

– Nem számít, most nem foglalkozunk ilyen jelentéktelenséggel. Egyre érdekesebb, már a négyszázadik méternél járunk, és még nem látom a csúcsot. Pedig biztos vagyok benne, hogy jó helyre indultunk. Tökéletesek a látási viszonyok. Emeld ki a szabad kezedet és csinálj egy fotót felfelé!

– Nézd, sziklafal, ameddig látok…

– Végtére is úgy tűnik, nem olyan nagy baj ez a be nem végződő oldal. Átlóg innen valahová. Világéletünkben az alpinizmus jelentett mindent. Még sosem indultam neki úgy egy falnak, hogy ne kalkuláljam bele a zuhanás lehetőségét. Most már tudom, erről a falról nem lehet leesni akármennyi kötél semmisült is meg. Tökéletes a rögzítés, nem fáradunk, már te sem vagy nehéz, azt hiszem átjutottunk egy egészen más dimenzióba, vagy hogy is nevezzem, ahol az örök sziklamászás – ha úgy tetszik – lehetséges. Húsz perccel ezelőtt még úgy éreztem, meggebedek. Te fáradt vagy?

– Nem.

– Én sem, akkor másszunk tovább!