2014. február 22., szombat

Boldog Ludovicus napot!

– Boldog Ludovicus-napot kívánok, én egyetlenem! Hoztam egy nagy csokor szöcskerügyet!
– Be boldog vagyok, ó, Lajosom, hogy köszöntesz! Ha nem tetted volna, fél évig duzzognék. Tudod, ez a tempós nap, amit már harmincöt éve ünneplünk, amióta hozzánk is begyűrűzött végre a civilizáció szele, annak egy szeletkéje. Azóta már összevissza járta a világot.
 – Igen, csillagom, tudom. Hogy is mernék megfeledkezni erről, de önbuzgalomból teszem, nem a kényszer hozta ki belőlem, annak ellenére, hogy már nem emlékszem, mikor tartottunk utoljára Lajos-napot…
– Mit motyogsz magadban?
– Semmit, csillagom. Helyesebben azt, hogy de örülök azért, mert ez a világméretű nagy ünnep egybeesik a névnapommal…
– A Ludovicus-nap!? Téged Lajosnak hívnak, te Lajos!
– Ludovicus latinul annyit jelent, hogy Lajos, ha jól tudom…
– Ha most direkt el akarod venni a kedvemet, nem fog sikerülni! Továbbá szégyelld magad! Amennyiben nem ez lenne a szokás, már a rügyszöcskéknek sem örülnék. Másnak csupán két-három szálat visznek, te egy egész bokrétát hoztál nekem. Megbocsájtok, te, Lajosok szégyene! De jó is az, hogy ez az időmegállító ünnep ránk szakadt. Képzeld el, ha harmincöt éve nem történik meg a csoda, akkor most fonnyadnánk. Te valamilyen belső ellenállással, talán ellenszenvvel, durván eltaszítod magadtól a fiatalon maradás elméleti lehetőségét is. Tekints végre körül, az órák régen  megszűntek létezni, egy sem ketyeg sehol! A dédnagyanyámnak – nagyanyám mesélte – még volt olyan fabojtos, tizenhat kilós, falra szerelhető szekrénye. Úgy dereng, harmincöt éve még nekünk is karóra ketyegett a kezünkön, de mára ilyen egyszerűen nincs.
– Nem ketyeg, gyönyörűm, de a digitális időjelzés is mér…
– Mér, mér? Mi az, hogy mér!? Különben a falszekrény, az a bojtos, az tényleg mért. Szerintem mindent összekeversz mindennel, és képtelen vagy egy egyszerű, havas tájat megkülönböztetni a kolibri szárnycsapásaitól. Láttál egyáltalán olyan bojtosat? Lehetetlen, ahhoz túl fiatal vagy még…
– Hatvan leszek az idén, már nem vagyok éppen siheder… Ha jól tudom, egyidősek vagyunk.
– Igen, de én tisztességes Ludovicus-nap-kedvelőként nem haladtam az idővel. A „kedvelő” szó rettenetesen alulmúl mindent, meg sem próbálok megfelelő jelzőt kikaparni!
– Tehát huszonöt évesnek érzed magad, vagy annyinak sem?
– Mi az, hogy érzem!? Annyi vagyok, kérlek szépen!
– Egyébként nem a kérdésre válaszoltál…
– Te Lajos, te olyan vagy, mint egy betanított papagáj, csak beszélsz, beszélsz és beszélsz!
– Ez egészen meglep, én angyalom. Na, figyelj, nem fabojtok, hanem súlyok lógtak azon „szekrényen”, ami persze óra volt. Azokkal kellett felhúzni. Még a nagymamámnál is láttam! Amúgy láttál már pulit?
– Nem is tudom…
– Képzeld el a kettőt együtt.
– Nem tudom, mi a közös bennük… Egy biztos, egyikről sincs különösebb fogalmad, adod az okosat, csak azért, mert szöcskerügy-csokrot hoztál! Mondd, kérlek, Lajos, alpári neved mögé nézhetek?
– Kukucskálj, amerre látsz!
– Mit akartál ezzel az órásdival mondani? Egyáltalán tudod, hány gigabájtos memóriával működött? Egy akkora szerkezet biztosan nagyon megszeppentette a dédimet, pontosan úgy, mint egy szomorú, nyugalomra készülő sünállatka, rózsaszínűre festve.
– Ne koptassuk tovább a szánkat, ma úgyis időmegállási nap van.
– Időmegállásnap, ne keverd!
– Igen, a mi fészkünkben teljesen megállt az idő, amíg újraindul, elbarkácsolok egy keveset a kert végében, ahol szívesen tartózkodom.
– Mit csinálsz ott?
– A kert végében stelázsi, indulok is felásni!
– Legalább valami hasznosat is csinálsz. De tudod, ugye tudod, hogy megállt az idő és mi sohasem öregszünk meg? Összegömbölyödünk mint az a sün, amiről már beszéltem.
– Az idő öregedett meg, kipotyogtak a fogai, sem a sünt, sem a sünnek kikészített sárgarépát nem bántja, mert összekeverték. A sárgarépát a nyúl szereti, a sün pedig a szöcskét.
– Juj, de aljas vagy, milyen mocskosul aljas, te vízi kacsa és zöld leveli brekegő! Te aztán el tudod venni az ember kedvét!
– Bocsánatot kérek, Ludovica…
– Tényleg! Ma az én névnapom is van, meg a Ludovicusoké is! Hogy felejthettük el ezt harmincöt éve? Duplázódott az ünnep!
– Igen, de teljesen Lajostalanul… Megyek, fújok kettőt a pitypang bóbitájára, hadd repüljön szét, és még egyszer mélységesen boldog időmegállni-napot, és természetesen minden ehhez hasonló fontos ünnepet kívánok neked.
– Lajos.
– Mondd, Ludovicám.
– Hagyd a fenébe a stelázsi felásását, legalább az év legkiemelkedőbb ünnepét töltsd velem. Fogjuk meg egymás kezét és ősi, már harmincöt éves szokás szerint visítsunk a csoportosan kiáramló libabőrök szárnyas családfájába. Tavaly óta ez is a Ludovicus-nap szokása, igazán megjegyezhetted volna, te érzéketlen! Muszáj sziszegnem! Hogy lehet egy férfi ennyire, ki sem tudom mondani, szavakkal milyen… Elvetted az egésztől a kedvemet. Menj a kerted aljába, leviheted a kutyákat is. A komondort hagyd, őt nagyon szeretem, majd egyedül szöcskéndezek a csokroddal. Mást nem tudsz, csak kötelességet megjegyezni. Ennek a napnak semmi értelme nem lenne a szöcskék nélkül. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése