A 86-os elítélt

A 86-os elítélt csak az utolsó utáni percben hagyta abba a röhögést, amikor felfogta, hogy bárkit és bármit mozgatna meg, be kell vonulnia. Olyan még nem fordult elő, hogy szükség esetén lakosztályt ne rendezhetett be magának bárhol, de itt a viszonyok némileg különböztek.

Félt, mert egészen más, mikor sorozatkilövésre ad parancsot, ám sokkal kellemetlenebb, amikor a géppisztolyok – hátborzongató belegondolni is – az ő személyét veszik célba.

– Ki kell jutnom! Vagy veszek egy tengerre néző luxusapartmant, mert nagyon rosszul bírom ezt az éjjel-nappal csendet felverő, vasas döngést. Majd hangszigeteltetem. A kilátás legyen kilátástalanul az óceán irányába, mert nagy vágyam fakadna szeretett – vajon engem ugyanígy szeretnek ott – honom irányába. Különben nem szeretem a delfinekhez hasonló, de mégis nagyon különböző hátuszonyos, hozzám hasonlóan nagy halakat. Nem szökdécselnek mutatványt improvizálva nekem a tengerből. Ellenkező esetben jöhetne bármilyen oldali szoba…

Előbb vezeték, majd keresztnevét feledte el. Rémes egy dolog, amikor úgynevezett valódi cellába kerül, és napközben szinte megmozdulni is tilos, beszélni végképp. Mindent őrhangos vezényszóra kellett művelni, egymás után sorakozva, némán, fapofával topogni előre, mint annak idején emberei.

Az ő némaságuk másból fakadt, koncentráltak a meglehetősen bonyolult teendőkre, nem locsoghattak még egymás közt sem. Itt azonban nemcsak a lengőfolyosók acéltalapzatát döngették őrei, hanem éjjel-nappal, egyfolytában – ami a legszörnyűbb, azon a néhány elbóbiskolt éjszakán is, amikor éppen nem a megveréstől félt – a rácsokat is megbirizgálták.

Jó hadvezér ágyútűzben is durmol, szokták mondani, a 86-os számú elítéltnek mindez tíz esztendőn át nem ment. Itt nem ő parancsolt, hanem neki, és a második napon fogta fel, hogy jobban teszi, ha megeszi magával vitt pénzecskéjét, amivel jó vásár esetén az egész komplexumot meg tudta volna venni.

Higgadtabb pillanataiban bánta is, mert nagyon jó főhadiszállás lehetett volna, csak túl látványos. Jobban szerette abban a jelentéktelennek tűnő kis szobácskában kiereszteni a tárürítések irányát.

Valami alagsori helyre került a Sziklának becézett szikla gyomrába, még ablak sem volt benne, s bár tényleg megszűnt a társasági élet lehetősége, azok a nagydarab, erős, maffiózó külsejű rabtársak, akiket azonnal szerződtet, ha korábban ismer meg, ijesztőek voltak. Rettegett tőlük, mert az elvetemültek képesek lettek volna megütni.

Bizony a képességeket mindig becsülte, és e folyosóoldalak kedves bajtársi lakói kibontakoztatták minden bennük rejlő képességüket. Valóban bajtársak lettek, annyira, hogy a 86-os számú rab, akit a toronylakók is csak sebhelyes fogvatartottnak neveztek, minden cellán kívül töltött idejében remegett.

Elképesztő szörnyűség, de a tornyokban (már említettem) géppisztolyos lakók is laktak, egymást váltották, rájuk szegezték a csöveket. A szegény sziklalakóvá süllyesztett szörnyeteg meg sem próbált azon morfondírozni, hogy elméletileg neki kellene a parancsokat kiadni. A szabályokat sem tisztességes egy ilyen tisztességtelen „úriemberrel” szembefordítani.
Mosolyogni próbált, s mert elszokott a beosztotti állapottól, negyvennyolc órán át szúrós szemkontaktusokat váltott. Ezekben a napokban majdnem kiszabadult. Nem kalapos, szivaros alapossággal, hanem meglapult, nagyra növesztett orral. Bizony, a farkasszemnézés ökölindító arrafelé.

Leszokta a mások szemébe bámulást és magában sírdogált.

Annyi szigeten járt már, miért pont ide került? Még egy pálmafa sincs, csak tornyok, meg kő a kövön és megmarad… Elég sok mindent el tudott képzelni, élete előző szakaszában szerzett címeit még a bekasznizás napján elveszítette, továbbá néhány fogát.

Sosem gondolta, hogy ennyi rács létezik. Pár méter után csattant mögötte, aztán egy újabb folyosó, még néhány tíz méter lefelé, és durr, a következő. Balra fordult, ott is csattant egy zár, majd jobbra, arra is. Nem is emlékezett, honnan indult…

A cellája falából kiálló két egyforma deszkadarabra támasztott fejjel hüppögött. Az egyik a sámli, a másik az asztal szerepét töltötte be. Falfirkálni nem mert, az őrök nem voltak hajlandók elfogadni, hogy ő egy valaki. Korántsem gumiból készült botokkal azt csináltak vele, amit akartak.

Legjobban a felső szintet kedvelte, ahová kilenc év után került. Na, nem a legfelsőre, de azért valahonnan oda is beszűrődött egy kevés fény. Csak négy egymást követő rács zárta el a többi rácstól.

A feje tovább kopaszodott, és az egyenruha is hozzáigazodott, mondhatni, ő is belenőtt, belejámborodott. Még a sebhely is összébb ment, a végén alig látszott, és egy jóságos jámborka köhécselt a falak között.

Hej, de szépen telt az a négy atlantai év, ahol minden foglármadár úgy fütyült, ahogyan ő akart.

Pedig tanulni vágyott, a kettős könyvelés helyett ki kellene fejleszteni a hármasat, továbbá be kell szereznie éppen elegendő Tomit, hogy azt csináljon… Már elfelejtette, mit és kivel…

Megszelídült, csak és kizárólag Tamások jutottak eszébe, és bendzsózhatott.

Nem akart szökni, megjegyezte, aki szökik, az a vízbe, vagy valahova nem a szabadságba indul. A pelikánok régen elvakaróztak a hajdanvolt világítótorony aljából. A 86-os visszasírta azokat a régi szép, tárgyalóteremben töltött időket, amikor azt vásárolt meg, akit akart.

Már nem pontosan értette, miért ültetik csónakba, és egyáltalán hová viszik. Azt sem tudta, hová lett a hosszú évek alatt kivívott börtönzenekari állása.

Hol erre, hol arra döntötte a fejét, és krákogott. Nem emlékezett a korábban nagynak vélt időkre, sem a hatalmára, meg Alcatrazra és a Panda nevű nagydarab, sunyi verőlegényre sem, aki csendes menet közben úgy tudta hátba vágni, mint senki. Egy csomószor került szigorítottra jajgatásért.

A családja nagyon szerette, utolsó születésnapján kapott egy valódi, vaktöltényekkel ellátott géppisztolyt. Mosolygott rá és elkezdte cirógatni. Arra sem emlékezett, amikor ezeket nekibuzdultan céloztatta a túlzott céltalanságba.

 Még köhögött egy keveset, aztán megszabadult a pizsamától, köntöstől, és a 86-os számú rab maradt élete végéig.