A Mars-mezőn

Einstein, a felsorakozott Oscar-díjak mögött szív egy nagyot a pipájából, és végigmustrálja a kivilágított Eiffel-tornyot. A Mars-mezőn háromlábú kameraállványok tötyögnek egy nagy sajtókonferenciára. A rendező zsiráfnyak-formájú és mintázatú mikrofonokat rakott egymás mellé, s a már szép számban összegyűlt politikusok hevenyészett lóhátra ülnek. Gyalogtempóban pufogják ki a kézzelfogható és gyűrhető szmogot.

Einstein elmosolyodik, kalapot emel, szemére motoros szemüveget tesz, berúg egy részeg, hetven évvel ezelőtti utcai padot, majd lábait keresztbe fonva elpörög a hullámzó kalaptalanságba. Az Eiffel-torony színét veszti, a körülötte díszelgő rózsaszín mindinkább töredezetté válik. A hosszú út mentén ritkulnak a fák, majd kiszáradnak, a pázsitból végül ropogós, napsütötte, natúr, pörkölt fű marad.

A bogáncstúlélők ezrei igen jól érzik magukat. Néhány csörgőre száradt neveletlen fa alatt Einstein ismét kalapot vakar, majd egy relatív tengerparti naplemente után felhajózik az ég kékjének alig hömpölygő tengerére, ahonnan már visszanézni sem maradt ok a szmog-lepte, darálható, egyre inkább puskacsövekre emlékeztető mikrofon kipufogócsövek felé.

A politikusok lomhán felvágtatnak egy víztorony tetejére, elmagyarázzák a belső szárazság gumicsizmás okait, majd egymás után elneveznek magukról egy-egy utcát, mielőtt lebontanák őket.

A nagy kerékpáros óramutatószemek eltáskásodása után, a szónokok és időjelzések szabadon szaladnak szét, nyakból forgó, nem napraforgó útjelzők kongására.