2012. április 14., szombat

Ködön át



Túl hamar érkeztek a pályaudvarra. Alapjaiban ingott, akár egy csendes mozgású, kibillentett keljfeljancsi. Szédült, nem emlékezett semmire. Talán valaki beetette vagy itatta? Roggyant térdéből, mozdulni sem volt ereje, csak viszonylagosan érzékelt maga körül, és az arcába fagyos porhavat fúvó, frivol február megtett mindent, hogy komolyan elhavazza.
A sínek is zokogtak a jeges peronon, és a túl-közelség mellett a jegesedést sem hagyhatta számításon kívül. Távolról hallotta, mint burába szorított hangszigeteltségben, hogy valaki, egy kedves hang kérdezi:
– Ez a Iaşi-i gyors?
Szeme sarkából érzékelte, amint fickósan, dübörögve robog felé. Talán a mozdonyvezetők is átképződtek egy pillanat alatt baleset-előrejelzővé, mert állomáson belüli szokatlansággal, tiszta erőből dudáltak.
„Meg kell állítanom az ingást, különben beesek a sínek közé, vagy, amilyen közel kerültem, a vonat csap el”, gondolta.
A szerelvény a szokásos vonatlelkületűséggel robogott el mellette – neki száguldásnak tűnt –, és borította majdnem fel szelével.
Képtelen volt leállítani az ingadozást, a lépcsők kijjebb vannak, azok biztosan elkapják, és akkor menthetetlenül maga alá gyűri, ez a darálónak is alkalmas jószág. Önkéntelenül ingott tovább, és halálugrást gyakorló, porondvirtuózokat megszégyenítő profizmussal, a teljes akaratlanságban; minden hátrabillenéskor óvatosan nadrágját suhintotta egy lépcsőfok, majd beljebb billent, az újabb hátrabillenéskor a következő. Így ment ez végig, míg a vonat, az utolsó vagon utolsó ajtajával, vele szemben megállt.
– Bandikám, ejnye-ejnye, de furcsán hánytál fittyet az elővigyázatosságra!
Szólni sem mert, sőt nyelni sem.
– Mozdulj, már tíz perce nézlek, ahogyan állsz itt, még mindig himbálózva.
Bandi bácsi, lassan kilépett megszédült állapotából, és gyermekkorának kéményes döcögőjére emlékezve, kacsintott a mellette álldogáló Szabinára.
– Csak elkalandoztam, kedves. Ismersz, nagyon szeretem a vonatokat. Ezt a gyönyörű pályaudvart, olyan sínlabirintus fonja be, hogy öröm nézni. Nem emlékszem semmilyen veszélyhelyzetre, azt hiszem, a magad módján felfújod – aggodalmaskodó kedvességeddel – a dolgot. Túlságosan féltesz.
A vonat megzökkent, pedig nem csatoltak hozzá vagont, azt látták volna. Ilyeneket csinálnak ezek a különben békés jószágok. A mozdony-itatások ideje is lejárt.
– Gyerünk, kedves, uccu fel!
Két lenyúló, segítő kéz kedvességével felszálltak, és elhelyezkedtek, a már nem veszedelmet gerjesztő, érzéketlen emberszállító belsejében. Bandi bácsinak még zúgott a feje, az igazi nagy kő csak jóval később zuhant le szívéről, amikor teljesen tudatosult benne, hogy megsuhintotta az elmúlás roppant kellemetlen szele.

4 megjegyzés:

Jega írta...

Egy ilyen egyszerű történetet is olyan ragyogó stílussal írsz meg, hogy az ember figyelmét a végéig fenntartod.

Jega írta...

Egy ilyen egyszerű történetet is olyan ragyogó stílussal írsz meg, hogy az ember figyelmét a végéig fenntartod.

Jega írta...

Egy ilyen egyszerű történetet is olyan ragyogó stílussal írsz meg, hogy az ember figyelmét a végéig fenntartod.

Unknown írta...

Háromszoros köszönet, kedves Jega! :)

Megjegyzés küldése