Örvényben

Kőfejtővel grádicsolták teli a függőleges sziklát, talán jó tízemeletes ház magasságú lehetett, rengeteg fogódzóval. Még nem párolgott el a fűről a hajnali harmat, bemelegítőnek álcázott, jéghideg fürdő után nekimentek a falnak. Tibor rágta ugyan körmeit, de elképzelhetetlennek vélte, hogy ilyen jól előkészített, már-már lépcsőfokokkal ellátott úton szégyenpírba boruljon.

Gyomrában dobolt a szíve, és hiába megannyi vaskos, természetes kapaszkodó, pár méter magasan a veríték verte ki. Előbb a bokájából, majd csuklóiból csapolták le az erőt, és elsápadt. Követte következetes taktikáját, hogy felfelé néz, nem foglalkozik az alatta "tátongó" pár méterrel, ami igazi hegymászónak egy jobbacska hahotára sem lett volna elég, mégsem bírta folytatni.

A visszaút keserves volt, mert lenézés nélkül nem ment. Már épp el akart vetődni hanyatt, de összetörni sem szerette volna magát. Nehezen kínlódott talppal vissza a földre, még inában remegett egy darabig mindene.

Főként az keserítette, hogy barátai akár egy parti promenádon sétáltak fel a csúcsig, és lábaik lelógatása után, ugyanúgy ereszkedtek le. Már odébb állt a mélységiszony sokkja, de a gyávaság megbélyegzésétől menekülni sehogyan sem lehet. Nézte a Köröst, itt, ahol a folyó valóban sebes, és egy rövid szakaszon, ahol fürdőztek, csak az igazán jó úszók bátorkodtak be, hiszen hajtűkanyarral robogott az ár egyenesen a sziklafalnak.

Valószínű, hogy a majdnem V-alakú kanyart a gyorsaság és a sziklával ütközés együttesen okozta. Bár rendes körülmények között minden folyó a legmélyebb szakaszon folyik, kiváló ellenpélda a Maros, ami szemre lomha víztömegével, elmondhatatlan erős áramban iramodva, köztudottan egy szakaszon hegynek fel folyik.

Tibor, hóna alatt felfújhatós gumimatraccal, berohant a lengőhíd közepére. Olyan körülmények között, ahol vízbe lehet esni, sosem volt tériszonya. A víz óv, véd! Úszni tudó nem veszhet bele, csak ha belefojtják, vélte toronymagasra csúcsosodó tévedéssel.

– Srácok, leúszom a nagy hídig, kicsit később találkozunk!

Mire megálljt tanácsolhattak volna, már vetődött is, a kötélhidat minden elemében megtáncoltatva, matracostól a folyó kellős közepébe, melynek mélysége nem lett volna a matrac nélküli ugráshoz elegendő. Mire a becsapódást kiheverte, már középre is lavírozta magát.

Egy hosszú, termetes fatörzs, tengelye körül szisztematikusan forogva tódult el mellette. Bár tudta, ezen a tájékon, ahol méterekre tőle bújt meg a hatalmas Szelek barlangjának pöttömnyi bejárata, a mészkő lépten-nyomon, néhány métertől néhány tíz kilométernyi, szűk vagy tág barlangokkal lyuggatott, mégis örült, hogy a hézagos sziklafal, ami más irányba terelte a Köröst, valamiért minden falevelet és mocskot magába ragaszt, tisztítva a folyót.

Közeledett, s amikor súlyban az övét jóval meghaladó rönk egyszer csak eltűnt a falban, megcsúszott a fejében a gondolkodás. Valahová, messze száműződött, és mikorra céltudatos sejtései visszaigazolták, hogy meghatározhatatlan hosszúságú és mélységű barlangot mosott unalmában a komor falba a Körös, már gondolkodni nem volt idő.

Ezredmásodpercek sótlan remegésében felsejlett, hogy olyan víz nincs, ami jó úszóval elbánik, és még mélyebbről, a fagyos „nagyot tévedsz” morrantott rá.

Milyen lehet a barlang? Talán nagyon szűk és beszorul, vagy rettenetesen hosszú, nyirkos-nyálkás, ahol csak viszi a víz, mint sajátját előre. Még megfordulni sem lesz képes, talán harcolni sem, ha beszorul.

A matrac egy örvényben – ilyesmit eddig nem létezőnek vélt – körkörösen forgott. Ekkor, minden fizikai rációt meghazudtolva pattant lábra, és egy rugózással, dobbantva vetette magát, embermagasságnyira a sziklára.

Közben matracát örökre beszippantotta a „fal”. Mohás kapaszkodót fogott, csúszott, érezte, le fog esni. Lábujjal, egy pici támasztékról megdobta magát, ez két-háromfogásnyit segítette emelkedni. Aztán, valami "jó szerencsét!" belső kiáltással, talpát a falnak szorítva hajította magát hanyatt a folyás irányába, tőle telhető legmesszebb a rémséges helytől.

Szokásával ellentétben, felfogta a veszélyt, és a vízbe zuhanás pillanatától teljes erőből kezdett a sodrás irányába tempózni. Egy picit megnyugodott, de amint érzékelte, hogy nem lefelé halad, hanem szívja vissza a láthatatlan víznyelő, már csak a pánik hajtotta. Kétségbeesett erővel igyekezett, akár másodperceket is nyerni a beszívódás előtt.

Szemének sarkából már látta a falat. Hatalmas levegőt szívott és megadva magát sorsának, abbahagyta a tempózást. Ekkor, egy másik víz alatti örvény, váratlanul repítette, sok tíz méterrel lejjebb, a csendes, nyugodt szakaszra, ahol is előbb felegyenesedett, majd az alig derékig érő vízben partra támolygott.

Hanyatt fekve, két lába vízbe lógott, és csak lihegett, megpróbálta összeszedni magát. Hosszú idő után sikerült teljesen kimászni.

Előbb féltérdre állt, majd ingadozva felegyenesedett, és biztos talajjal lába alatt visszasétált a táborba.

– Szevasztok srácok, nagyon megéheztem. Józsikám, a matracod valahol eltűnt, majd veszek másikat…

Aznap fel sem kelt a fűből. Csodálta a kószáló felhőket, a neki még mindig sütő napot és a görbe gerinceken megbúvó, élni akaró fákat. Valahonnan, mintha egy csendes hang Petőfi versét szavalta volna suttogva fülébe. „Habár fölűl a gálya, S alúl a víznek árja, Azért a víz az úr!”