Családi harmónia

– Jó napot kívánok!

– Pot.

– Kocka úrhoz van szerencsém? A szülőértekezletről emlékszem magára. Akkor Kocka úr?

– Igen.

A nyúzókéssel megpiszkálta a fogát, majd véres tenyerével letörölte homlokáról a verítéket, kötényébe mázolta, azzal meg kifújta az orrát.

– Nem sokára belezek.

– Zsigerelni méltóztatik?

– Szeretnék mondani valamit. Tudja, szülők vagyunk.

Kocka úr éppen birkát nyúzott a háza előtt, derékig meztelenül, irdatlan, hordónyi hassal.

– Micsodák?

– Hát az iskola, meg a.... Tudja.

– Skola... Oszt mi van?

– Hát a fia, agyba-főbe verte a kislányomat hazafelé jövet, két maréknyi haját kitépte. Azóta zokogva indul reggelente, de tudom, hogy maguk jó emberek és becsületesek. A kisfiú is csak véletlenül engedte el magát. Megtenné, hogy mond pár apai szót a kicsi Gézának?

 – Milyen Gézának? A fiam akkora, de akkora... Ide figyeljen! Maga nincs annyi sem mint a fele! Mit pofázik itt, hogy kicsi a fiam!? Tán törpe és girhes? Fogja már be a száját! Melinda, hozzad már a szúrókést!

Melinda asszony csirkemájakat darált, éppen levágott tizenöt szárnyast, és még feltett egy vájdlingnyit. Valami süteményt készített, amibe tejszínhab, kakaókrém vagy ehhez hasonló gyermetegség helyett sült, darált, fűszerezett csirkemájat rakott. A kések katonás sorrendben lógtak a falon. Oda sem kellett néznie, leakasztotta, s már lódult is. Léptei alatt döngött a föld.

Kocka úr az árulkodósat grabancon ragadta rögtön a nyaka alatt, megemelte, aztán elkezdett az orra előtt hadonászni a nyúzókéssel, de az egy kicsit görbe, úgy vélte, nem alkalmas szakszerű használatra emberen. Úgy tűnt, meg kell várnia élete párját, és Kocka úr láthatóan a bezsongás környékén mozgott.

Az árulkodós csak akkor mérte fel, hogy baj van, amikor ez a váratlan fordulat bekövetkezett, addig nem gondolkozott testsúlyban, magasságban szélességben, hosszúságban, egyszerűen csak apa, szülő vonatkozásban.

A házból, Kocka úrhoz adottságaiban illő, bár egy fejjel alacsonyabb párja kidöcögött. Kezébe nyomta a fél méter hosszú disznószúró kést. Árulkodós ekkor értette meg, hogy ez itt már nem annyira vicc. Kitépte magát Kocka úr kezének bilincseiből, és elkezdett rohanni, ahogy csak bírt.

Most testsúly ide vagy oda, de ez a Kocka olyan volt, mint a medve, rövid távon futásban is verhetetlen. Elkapta, leteperte, ráült, két kézzel megragadta szúrókésének markolatát, és emelte.

A nyeszledék hasa behorpadt, bordái recsegtek. Kocka úr ádámcsutkájára tette a kés hegyét, vakarászta egy keveset, majd letette, épp a füle mellett és nyakkendőjénél fogva szorongatta belőle kifelé a levegőt.

Talán átfutott a fejében az a gondolat, hogy valahol létezik börtön is… Elkezdte ütni, verni a fejét, felesége látva ezt a borzalmas dolgot, odarohant, és mint megkergült kotlós, amelyik csibéit védi, cipője orrával kezdte rugdosni mindenhol a földre szorult, gebe árulkodós alakot.

Természetesen házak is voltak arra, nyolc-tíz ember tanúja volt az esetnek, de jól ismerték Kocka urat, aki mindenkit békén hagyott, ha őt is békén hagyták bizonyos dolgokban. Egyébként szomszédság ide, szomszédság oda, jött a szúrókés vagy valami ahhoz hasonló kedves meglepetés.

A szemtanúk söprögettek, vakaróztak, ásítoztak tovább, mígnem Kockáék beleuntak a verésbe, és ott hagyták a földön az árulkodósat.

Negyed óra múlva valahogy felkelt, összekapta magát annyira, hogy el tudjon tántorogni. Valószínűleg jó összeköttetései lehettek, mert még aznap átíratta leányát egy másik település, másik iskolájába. Áron alul, sürgősségileg eladta a házát, és soha többé nem találkozott szúrókésessel.

Az is tény, hogy némi naiv bizalom örökre eltűnt az életéből. Ez még a kisebbik baj lenne, de talán az nem elhanyagolható, hogy a leányka örök szülőfüggő maradt.

Nagy kisfiú, mindenkor nagy kisfiú maradt, jól nevelték a szülei. Lépteit tolták, hamar önállósult. Aztán egy mogorva délutánon, már édesanyja halála után, leakasztotta a szúrókést és utána küldte apukáját.