Térkép

Az egyik téren éppen bontották vagy rombolták — nem ismerem a szakkifejezéseket —, az ornamentális kockakövet, hogy aztán jól lebetonozzák. Minden porzott, a minták csákányütésről, csákányütésre változtak. Kupacba dobálták, majd egy lapáttal, talán harminc évvel korábbról verbuvált teherautó rakterébe dobták fel a hulladékot, hogy aztán megtegye a magáét valamelyik főnök udvarában.

Egy ember csákányozott, kettő lapátolt, valamiért ezt a munkát, ott, akkor így érezték elosztandónak. A bontóember a feje búbjáig koszos volt, csurgott a hátán a veríték, mint egy bányásznak, kis patakokat hagyott a porban. Ő meg lassan már remegett a fáradtságtól, ezért lenyúlt, de fölöslegesen. Nem volt szabad megállni, és a mindig üdítő sört harminc méterrel maga mögött hagyta árván. Mostanra, valószínűleg felkarolta valaki más.

Úgy érezte, megtikkad a szomjúságtól, talán enni sem ártana, mert órák óta ment a munka. Ez olyan hely volt, kérem, ahol nem lehetett lazsálni, és az a roncs teherautó is úgy fordult, mintha külön energiaitalt tápláltak volna belé benzin helyett.

Tényleg, vajon honnan szereztek olyan sofőrt, aki a szervo világában, tizenöt-húsz fokos kormány-üresjáratokkal még képes bármilyen járművet vezetni?

A tér nagyját még fel kellett törnie, és az meg állandóan jött, mintha noszogatni akarta volna.

Annakidején, a raktéren ki tudja, hányszor utaztak állva emberek. Rendőrt észlelve leguggoltak, hogy úgy tűnjék, mintha ülnének, aztán fütyülve a veszedelmekre, újra kiegyenesedtek.

De nem is ez a lényeg, hanem a sör. Sör nélkül már tényleg lehetetlen folytatni, és az az egy nyavalyás, amit lerakott valahol, valamikor, úgysem érne semmit. Ilyen fáradtan öt alatt nem érdemes gondolkodni. Mindegyikhez egy csirkecomb is dukál.

Nyelt egy nagyot, száraz szájába egy kevés nyál gyűlt, aztán forgatta tovább szerszámát, mert igen-igen jól fizették. Ezt a bazaltot nincs ami pótolná — gondolta. Végighúzta tenyerét homlokán, így már igazi szénbányász és kőfejtő benyomását keltette.

„El kell dobnom a csákányt, muszáj sört innom, és nem ártana enni sem, de mi lesz azokkal az eurókkal?” Rágódott még egy kicsit, mígnem az egyik felbontott kő alatt meg nem pillantotta őt. Sárgállott, mint kendermagos tyúk tojásának sárgája. Ugyan nem volt semmilyen alapképzése, mégis egyből rájött, hogy ez valószínűleg az a kockakő, ami se nem bazaltból, sem nem gránitból készült, de még nem is kőből, ennek ellenére, a világon mindenki szeretné birtokolni.

Még jó, hogy egy ősi gázálarc-tokot tartott vállán átvetve, ha valami szennyeződésre akad, legyen mibe rakni.

A tér két oldalán úgy sétáltak az emberek, mintha semmi sem történt volna, sőt a padokat is ott hagyták. Varsahegyi egy ilyenre támasztotta a fejét és nézett, dörzsölte a tenyerét. „Csákányozzon még, mind a tizenkettőt meg kell találnia! Aztán átveszem a munkáját.”

Ez az ember úgy érezte, az a csákányozás a világ legjobb tevékenysége. Meg kell adni, szépen fizettek. Errefelé a havi ezernél több euró nagyon soknak számít, de azt is meg kell mondani, hogy Varsahegyi nem is értett máshoz, és a fantáziája komoly szűkületben szenvedett, mert a városban, szerteszét annyi, de annyi ehhez hasonló munkálat vagy rongálás — embere válogatja, ki minek nevezi — folyt, hogy biztosan elhelyezkedhetett volna valahol. A két keze kérges volt, némi keményedett bőr hullt alá, mint a sajtreszelék, ahogyan dörzsölte a tenyerét.

Emberünk gázálarcával mégsem állt meg, megtalálta a másodikat, harmadikat, a nyolcadikat és a tizenkettediket is. Az utóbbinál már latolgatta, hogy a súly bőven meghaladja darabonként az egy kilót. Lassan szakadóban volt a gázos retikülje is. Ekkor vetette el a csákányt.

A főnök azonnali hatállyal ki is rúgta, de mire az, aki gondosan elültette a sárga csali-köveket odaért volna, már más forgatta a szerszámot.

A gázálarcos szomjazott. Benyúlt a zsebébe, és mérgesen érzékelte, hogy nincs egy vasa sem. Legalább három-négy sört muszáj benyelnie még. Sokat dolgozott és ez a nehezék is… Ja, azért annyira nem szomorkodott miatta, meg aztán az ilyesmi pénzre is váltható.

Eszébe jutott, hogy két utcával odébb van egy ékszerész. Odasietett, bement azzal a reménnyel, hogy a tizenkét aranyrögöt átnyújtja, kap két koffer pénzt, és berendezi az országot sörforrásokkal, illetve legalább a hon felét meg is veszi.

Varsahegyi megőrült volna, ha meglátja az ékszerészt, amint az első rúd megvizsgálása után, ájulásszerű állapotba kerül. Ő akkor még úgy tudta, hogy azok a rögök valójában értéktelen kövek.

— Maga honnan szerezte ezt a töménytelen mennyiségű, huszonnégy karátos aranyat?

— Itt bányásztam a téren. Kubikos vagyok, kérem. Igaz, ezt a szót már senki nem használja, de a csákányforgatásból élek.

— Mutassa a többit!

— Parancsoljon, kérem.

— Mind valódi! Egyáltalán fel tudja fogni, mekkora összeget cipel abban a nyűtt oldalzsákban? Ne nagyon gondolkodjon, mert én sem tudnám megmondani. Egyiket sem bírom megvenni, azt hiszem, ehhez talán valami speciális ügyosztály kell. Ha elfogad egy tanácsot, nehogy azt mondja, hogy munka közben, a téren piszkálta őket a felszínre, mert egyből állami tulajdonná minősítik mindet. Legyen, mondjuk hobbiaranyásó és az udvara kellős közepén talált rájuk.

— Megfogadom a tanácsát. Figyeljen csak ide! Én nagyon tájékozatlan vagyok a hirtelen meggazdagodás terén. Elfogadnám ügyintézőmnek.

Az ékszerész körbefuttatta tekintetét műhelye falain, majd órájára nézett.

— Most éppen ráérek. Hány évre gondolja az úr?

— Ahányra szükséges.

— Akkor hívok egy páncélos biztonsági járművet, két kisebb fegyveres kommandóval. Ne ijedjen meg, a fiúk úgy fognak kinézni, mint piros pontot kapott óvodás gyerekek, akik az örömtől háromig sem tudnak számolni.        

— Ez miért fontos?

— Azért, hogy ne vonjuk magunkra a figyelmet, mert a páncélos jármű is jobban hasonlít majd egy rozoga kisbuszra, mint egy biztonsági kocsira.

Elindultak. A tér környékén a helység egyik legelismertebb szabójánál csináltatott egy szmokingot, a hitelt az ékszerész szavára kapta. Megkérte, hogy sétálhassanak még egyet hajdani munkahelye környékén.

Nos néhány őrző-védővel maga körül találkozott Varsahegyivel.

— Hé, te, mi ez a hacuka rajtad?

— A kedves polgártársban kit tisztelhetek? Nem emlékszem, hogy tegező viszonyban volnánk — mondta az immáron aranymágnás kubikus. Valamiért erős pöffeteg gombaszag áradt abból az irányból.

— Ne viccelj már, te! Együtt fejtettük a köveket.

— Csak azt a másfél mázsa aranyamat biztosítom.

— Micsodádat?

— A közelmúltban bányásztam őket.       

— Hol?

— Amott a tér közepén.

— Megbolondulok! A nagyapám reggeltől estig túrta a kertet, azt mondta, Klondiké-ban járt, egy tonna aranyat bányászott, de nem adja oda a családnak, mert akkor fel kell hagynia kedvenc tevékenységével. Szóval nem hülye volt, hanem tényleg elcsípte az aranyláz végét, nem is akárhogy. De hát a kalandorok kalandorok...

— Ez a különbség közöttünk, Varsahegyi, én nem kalandor vagyok, hanem a mai naptól, a Klondike önboldogító főnöktulajdonosa, vezérigazgatója, meg mindene. Téged nem veszlek meg, mert filléres árura nincs szükségem, de majd vásárolok elegendő hozzád hasonlót. Iszkolj az útból, piszkítod!