Picimicikum

— Hé, Gábor, ezer éve nem láttalak! Hol dolgozol?

— A szalonnagyáramban, testvér.

— Jaj, szegény! Szörnyű lehet ott a bűz...

— Nem értem. Már miért lenne?

— A disznók…

— Disznó!? Ja, a sertés, ormányos mindenevő állat, ami hízik. Kondában él. De mi van vele? Nem értem, hogy kerül a képbe?

— Ő az alapanyag, nem?

— Na, akkor valami másra gondolsz, mert én egy élőlényre asszociáltam, te pedig anyagi síkra vezeted a dolgot.

— Igen, mert ugye, miután ezeket a kövéredni vágyó evőgépeket megbökik, perzselik, vagy forrázzák, többek között szalonna lesz belőlük.

— Ó, de el vagy tájolva! Azt hittem a mai világban ilyen ódon gondolkodás már nincs is!

— Egyébként mekkora a gyárad?

— A laboratóriumlakásom huszonhat négyzetméter és ugyanakkora a raktárhelyiség. Minden reggel viszik a kész terméket, és egy brakomicikumin kapszulával négy másodperc alatt kitakarítják.

— De hol tartjátok a disznókat?

— Na, utánanézek a Google-ben, úgy, mint disznó, kan, koca, malac. Valami dereng, mert nagyanyám falun élt, mintha röfögött volna neki valami egy bekerített területen, de még mindig nem tudom, hová akarsz kilyukadni.

— Már nagyon ideges vagyok. Disznó nélkül nincs szalonna!

— Nem szeretem az akkora marhaságot, mintha azt mondtad volna, szalonna nélkül nincs disznó.

— Barátom, a kijelentésed tökéletesen fedi a valóságot, mindegyik hájgombócot toka, oldal, és ki tudja, mi mindenféle zsírréteg fedi.

— Értem. Nem értem. Na figyelj! A teljes gyártásmenetet nem árulhatom el, magunknak készítenék konkurenciát, de elmondom, hogy az alap a brahomactomitikum cukinulis három vegyértékű formája. Gyere, igyunk egy pohár zöttyklöt! Megmutatom a gyári munkahely-lakásomat.

— Mi az a zöttykl?

— Csakemikum kiméndioka.

— Én kenyeret eszem, meg húst, gyümölcsöt és zöldséget.

Gábor, aki már nagyon régen utat változtatott, el is felejtette, hogy ilyenek is léteznek. Az a fajta ember volt, aki csak arra emlékezett, ami neki jó, vagy fontos. Nagy szemeket meresztett, nem értette, mit beszél egykori barátja.

Előbb hívni akarta a mentőket, aztán úgy gondolta, talán nem közveszélyes. Még mosolygott egy keveset, majd egy mondvacsinált kitalációval hirtelen búcsút intett és besétált a kórterembe.

A doktor rázárta az ajtót, megvolt az aznapi beszélgetés. Nincs változás, gondolta, aztán a vizsgálóban kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját, kivette az otthon készített lapicimpumpoid bőrsajtot, valamint szemcseppentővel létrehozott némi házi jellegű kenyeret, és falatozni kezdett.