Kései nekrológ

Az ötödik „X” tájékán jön rá minden magát normálisnak gondoló ember, hogy akármit tett/nem tett, bármilyen fényes a neve, mert tonnányi segítő, esetleg ártó dolgot eszelt is ki, a kutya sem fog rá emlékezni halála után. Igen, ez majdnem szó szerint értendő, a kutyát és egy maroknyi embert leszámítva.

Ha valaki az említett életkortól számított tíz-tizenöt év után sem látja, hogy odaát nem lehet szép vagy csúnya névvel belépni, önmagát csapja be. Lehet kisebb-nagyobb meghajlásokkal, bájos mosollyal kezet csókolni, kalapot emelni vagy fejet hajtva köszönni, ki lehet harcolni a látszattiszteletet, de amit mondtam, elkerülhetetlen.

Még a „sztárokat”, akik természetesen semmivel sem különbek a sztártalanoknál, sem tartja számon senki, miután az utolsó harapásnyi pletykát is lecsámcsogták róluk.

Ezért érthetetlen, miért akar valaki a hetedik „X” közelében, éppen egy halott testvér kipasszolásával valamiféle főnökséget megalapozni, olyan körülmények között, mikor a többiek, országhatárokon túlról, amúgy nagy ívben fittyet sem hánynak rá.

Veled nem szükséges tisztáznom, de a kültagokkal kénytelen vagyok, mit értünk ez esetben kipasszolás alatt. Hogy is kezdjem? Talán az első csúsztatáskupaccal, mikor a szélre segítőd kijelentette, hogy bizonyos számú személynél többet egy sírba nem lehet temetni. Érdekes módon fütyült a félig-meddig végakaratodra, melynek értelmében szerettél volna szüleiddel nyugodni. Ez csak úgy jött össze, hogy néhány kilométerrel odébb kaptad meg a „közelséget”, egy gyorsforgalmi út hídjától kőhajításnyira, ereszkedő lapos területen, amit az első komolyabb esőzés elönt az összes sírral együtt.

Vajon ki volt a hibás? Hiszen egy szülőpár ugyanúgy szereti minden gyermekét, ha netán van kedvenc, azt nem ildomos kimutatni. Csupán azért mondom, mert nem a rendező az egyedüli, aki tehetett volna valamit… Talán túlságosan leszűkítem a kört, de most maradjunk egyetlen személynél, aki – ki tudja, miért – nem ült fel az első, lepasszolód felé vezető járműre, hogyha kell, kikövetelje neked (és nem magának) azt, ami természetesen megillet. Aztán kezdődött a nagy kapkodás, már minden sírt felbolygatott volna.

Cimbora, tudd meg, jól átgondoltam. Az anyagi test szinte teljesen mindegy, hol nyugszik, ezt nálam már jobban tudod. Két napig vakartam a fejemet, hogy mit tegyek. Akkor tudtam meg, hogy dupla sírhelyről van szó (én szimplára emlékeztem), így még a megbolygatás esete sem lett volna kötelező. Annyi nyihogó, nyerítő nevetéses, közös élmény után, tudjuk mi ezt, de egyrészt ezért mondtam nemet, másrészt azért, mert sehol sem garantált, ki meddig él. A hét év pedig hét év, addig nem lehet egy sírt megbontani.

A nővérkék, gondolom önvédelemből nyilatkoztak úgy, ahogyan, hiszen megkapták azt a másik sírt, amibe már pánikszerű kapkodással szeretett volna ügyintéződ örök nyugalomra helyeztetni. De ami lehetetlen, az lehetetlen…

Sajnálom a magukba süllyedt gondolkodású személyeket, mert szülője mindenkinek, csak egy anyja és egy apja van. Fordítva ez nem igaz. Rengeteg barátod és cimborád volt, de a rokonok is otthon felejtették magukat. Megsúgom, többen igazoltan hiányoztak.

A látszatkrokodilkönnyek sokszor arattak már. Nem véletlenül kezdtem így, ilyen az élet, helyesebben a halál. Még azoké is, akiknek százak vagy ezrek mennek el utolsó útjára.

Nézzünk végre szebb horizontok felé! Mit is csinált ez a mosolygós, sosem kövér, mindig jó hangulatú, rendkívül hanyag, néha trehánynak látszó ember, aki te voltál. A helyzet az, hogy kevesen tudnak annyit rólad, mint én. Most visszatekintek egy picit közös csínytevéseinkre, jókra és kevésbé jókra.

Sok gyerek közé születtél. Jó dolog a testvér, sokáig akartam, amíg kilátás volt rá. Már nem tudnám megmondani, hogy egykének vagy „többkének” lenni jobb.

Úgy vélem, ott a szülői fészekben még nem tapasztaltad meg a társas magányt – csak kirepülten –, aminek, ha úgy tetszik, emblematikus alakjává lettél. No, már megint elkalandoztam. Nézzük azokat a bizonyos emlékeket!

Talán 5-6 éves lehetett az a kis mosolygós, amire a fényképek között ráakadtam, mikor sárgaságod lett, akkor ezt igen szigorú diétával jutalmazták egy egész esztendőn át. Úgy gondoltam, a világmindenség szakadna rám, ha be kellene mindazt tartanom. Nem is értettem, hogy bírsz ugyanolyan vidám lenni, mint előtte. Ez az egyik első emlékem, pajtás, szóval volt tanulnivalóm is tőled. Meg az a hanyagságnak látszó – később talán azzá fejlődött, mert igencsak fejlődőképes voltál – valami, amivel az összes rosszat semlegesítetted.

József Attilához hasonlíthatnálak, aki versírással, te pedig humorral oldottad meg a nehéz pillanatokat. Amint megtanultál olvasni, a könyvtárba menekültél, és megetted, mi több, fölfaltad a gyerekosztály összes könyvét, s ha lehetséges lett volna, akkor a felnőttosztály könyveit is, bár azok számszerűsége ezt lehetetlenné tette. Megjegyzem, ügyesen csináltad, mert nem tanultál semmit belőlük vagy jól álcáztad.

Amikor a vasútállomástól befelé, életemben először hallottam azt a szlenget, hogy „nekem nyolc” – ma már egészen nevetséges, hogy addig soha –, hahotáztam. Fenn leültél a padlásfeljáróra, és talán harmincszor elolvastad a „Grant kapitány gyermekei”-t, amit azelőtt már ki tudja, hányszor olvastál. Megkérdeztelek:

– Te pajtás, tudod-e, miből lesz az eső?

– Miből lenne, füstből. A Winnetouban már megírták.

Kacsintottál egy nagyot. Nem tudtam eldönteni, hogy viccelsz vagy komolyan beszélsz, de így volt ez jó.

Sajátságosan becéztek, ezért az egyik barátom, akit ugyanúgy hívtak, mint téged, a kerítés melletti orgonabokornál megpróbált felbujtani arra, hogy ne engedd a csúfolódást. Te nem értetted vagy nem akartad érteni, mert több eszed volt annál. Kijelentetted, ez nem csúfolódás, ez a beceneved. Jó hasznát vettem ennek is. Viseltem néhány évig olyan, úgynevezett beceneveket, amiktől borsózott ugyan a hátam, de jobban tettem, ha elfogadtam, akkor azt hitték, hogy nem zavar, és egy idő után leszoktak róla. Egyetlen cimbora, a tied a síron túl is megmaradt…

Hatalmasakat meséltél este, majd három másodpercen belül elaludtál. Nem értettem, hogy nem kerülget a frász, mert én abban a „szűk”, huszonöt-harminc négyzetméteres szobácskában, közvilágítás nélkül, vaksötétben, úgy tízévesen nem mertem volna aludni. Ilyen az élet, akik sokan vannak, vagy megszokják, vagy… nem is tudom. Megszökés is volt, mikor Breaza, vagy valami ilyenszerű nevű táborban üdültél a tengerparton egy következő nyáron, majd azt a jó ezer kilométert hazabliccelted, mert hecceltek. Nem semmi!

Megjegyzem még egyszer, remekül tudtál aludni. De ami legalább irigylésre méltó a hozzám hasonlóknak, olyan aprólékosan megjegyeztél mindent, amit én soha. Tehát, míg én az „Egri csillagokat” úgy mesélném el, hogy jöttek a törökök, Dobó parancsba adta, hogy nem adják meg magukat, volt ott két kisgyerek is, akik aztán összeházasodtak, majd – bár tilalom volt, halálbüntetés terhe mellett – Dobó mégis letárgyalta, hogy se vesztett, se győztes ne legyen a vár.

Ezzel szemben te, egy mozifilmet pontosan annyi ideig és olyan részletesen meséltél végig, ameddig tartott. Tán tovább is, mert nemcsak a párbeszédeket, hanem a jelenetek beállítását is tökéletesen megjegyezted. Én ebben a felületesség csúcsa vagyok. Akkoriban még nem nagyon szerettem olvasni sem. Talán néhány kisregényen túl voltam már, de inkább kötelező tevékenységnek fogtam fel. Megpróbáltam ellesni a technikádat, de soha nem tanultam meg olyan gyorsan olvasni, mint te.

Pár perc alatt felolvastál a „Kővirág” című borzalmas könyvből harminc oldalt. Téged nem untatott, bár ha valami, az igazán nem egy negyedik osztályos diáknak való volt. Kitüntetés gyanánt kaptam, aztán nekiálltunk, írtunk egy-egy regényt.

Mit írhattunk volna, mint az éppen aktuálisan olvasott „Grant kapitány gyermekei”-nek a koppintását. Én egy egész füzetet – olyan pici, talán harmincoldalasat, nagy kisdiák betűkkel teleírtam –, amit te regénynek fogtál fel, és örömmel olvastál. A tied sem volt rossz! Csak hogy tudd, lehet, jobb volt, mint az enyém.

Valamikor, talán két évvel később, már egy hete együtt csatangoltunk, és bejelentetted, el kell menned dolgozni. Ha addig se, akkor miért pont akkor? Két egymás utáni napon megdumáltalak, hogy ne menj. A negyediken se örültem, de akkor azt mondtad, hogy már tényleg bemennél egy félórára, aztán majd kijössz.

A kapus nem engedett be, úgy látszik, már felírták a neved. Azt hiszem, két hetet mulasztottál összesen, és először akkor esett le a tantusz, hogy a várva várt iskolabefejezés nem biztos, hogy tényleg azt jelenti, amire az ember számít. Azaz, hogy onnantól kezdve felnőtt-, egyenlő embernek tekintik. A gyárral szomszédos irodaépület egyik ablakán, mindent zajt túlüvöltött a személyzeti osztály vezetője, majd kijöttél egy nagy barna kartonkötésű, se nem füzet, se nem könyvvel.

– Ez mi?

– A munkakönyvem – jegyezted meg hanyagul –, menjünk a Körösre!

– Most ezt haza kell vinned?

– Igen.

– Mikor jössz megint dolgozni?

– Ebbe a gyárba már nem jövök.

– Miért?

– Kirúgtak.

– Azért a három napért?

– Á dehogy! Nyugodj már meg végre!

Este te is megnyugodtál, majd egy másik gyárnál – ahonnan nem kizárással jöttél el, mert az ember okosodik – fizetésnapokon odarendeltél. Elmentünk az egyik sörözőbe, nem a legközelebbibe, mert az dugig volt, és mielőtt a családi kasszába dobtad volna a megmaradt összeget az utolsó baniig, még egypár lej költőpénzt is adtál. Ezt sem lehet csak úgy elfelejteni. Nem azért, mert annyira jó volt a sör, a gesztusra gondolok.

Amikor a Szent László tér felől irányotokba ballagtunk, sajátos fejhangképességeddel, az igazán szép, meg kevésbé szép lányoknak kis híján a fülébe rikoltottad: „jaj, a vérnyomásom”. Az egyiknek az arcát most is itt látom, előttem. Nem szólt semmit, szemeiben mosolygott, és tudom, hogy boldog volt. Ettől kezdve ugyanazt kiáltoztam én is, csak pulzussal…

Rendkívül irigyeltem (most mondjam így? mert megint csak az jön ki belőle), hogy az udvarotokon nyomós kút van, amiből ha inni mertem, a szomszédok nyomósan rám ordibáltak. Nem értettem, hogy létezik ilyesmi. Lassan kiderült, hogy nem az egész udvar a tiétek, csak egy meghatározott része. De a műhelynek nevezett, préselt lemezből tákolt helyiségből mindig bömbölt a zene.

Akkor még az Illés uralta a környezetedet, de te nyitott voltál az LGT-re, az Omegáról ne is beszéljünk, vagy a Metróról. Érdekes ez az egész, mert lassan olyan generáció következik, akiknek ezek a nevek semmit sem mondanak, azt sem tudják, kicsodák, micsodák voltak. Megint az elejére jutottunk, tök mindegy, ki és mi az eltávozott, nem az úgynevezett letett, itt hagyott dolgaival számol el, hanem mással.

Nem tudom, tudtad-e, először veletek voltam Váradon moziban. N, jó, egészen pici gyerekként dereng, hogy egyszer láttam valami tankos filmet, ami a „Ballada a katonáról” lehetett, majd már tizenévesen apuval egy indiánosat, az akkori Artában. De úgy, egyedül, mint az ujjam, veletek voltam először.

Azért mondom ilyen dramatizált egyedüliséggel, mert teljesen ismeretlen közegben, természetesen telt háznál, nem tudtatok magatok mellé venni jegyet, aztán én azt sem tudom, hogy keveredtem ülőhelyre. Úgy gondoltam, az életben nem találkozunk még egyszer, akkora tömeg volt. Ráadásul előzőleg gőzöm sem volt arról, hogy máshol is ki lehet egy moziból menni, mint ahol bemegy az ember. Itt meg egyszerre több helyen is. Ti ismertétek a dörgést, egyikőtök a zöldséges előtt, a másik a Sas hátsó bejáratánál várt. A későbbi programra nem emlékszem, de megkerültetek, illetve megkerültem.

A Körösön és a strandon is egekig szökő, harsány hangulatban horzsoltuk szét hónaljunkat a gumimatracon navigálásban. Másnap is mentünk, nem hagytuk magunkat, hogy letörjön ilyen apróság.

A diavetítőről természetesen voltak elképzeléseim, nem úgy, mint a mai gyerekeknek. Volt tizenöt-húsz filmetek, és állandóan végignéztük őket, egy aprócska különbséggel. Én szinte soha nem olvastam őket.

A vizuális élmény, nappal, egy falra kitett lepedőre vagy abroszra megjelenített képszerű pacát jelentett. Nekem sokkal többet adott, mint egy mai DVD, s velem együtt akárhányszor végignézted.

Vannak dolgok, amiket az ember képtelen elfelejteni, azt a bizonyos társaságalakulást, amiről talán már beszéltem. Tizenöt év körül jártunk, és nagyon kellett már a lány. Neked leesett a tantusz, hogy unokahúgom, az, akivel folyton együtt csellengtünk, végül is lány, és vannak barátnői. Ekkor döntöttünk úgy, hogy kettőn megosztozunk. Na, most ez másképpen sült el, mindjárt az első nap egy óriási kirándulás lett belőle a Félixre, és szerintem mindenkiben tisztázódott, hogy itt megcáfoljuk Karinthyt. Valami olyasmit mondott, hogy férfi és nő között lehet-e barátság? És ha igen, miért nem? Mi akkor öten barátok lettünk, házinyúlra nem lőttünk sem egyik, sem másik oldalról, sőt segítettük egymást kibontakozni, ha éppen bimbózott szíve csücskében a szerelem.

Néhányszor keresztbe tettem neked, nem vagyok büszke rá… Töredelmesen bevallom, a szándék nem az volt, hogy megkeserítsem a szád ízét. Túl fiatalok voltunk, éppen abban az életkorban, amikor az embert hajtja minden, előtte a soha véget nem érő élet, amire sajnos rácáfoltál…

Egyszer, korábban, kartingoztunk, akkor a gokartot valamiért így nevezték. Lehet, hogy cirkusz és körhinta is volt a vársáncban. Húgod mindenáron szeretett volna egy kört vezetni, én meg, az akkori nemekre osztott szerepeket túl komolyan véve, azt mondtam, ez lányoknak nem illő dolog. Úgy rázkódtatok a röhögéstől, hogy a végén hármasban hahotáztunk.

Emlékszel, amikor Szentmártonban leintettük azt a szekeret, és végigharsogtuk az utat. Na, akkor kezdődött ez a bizonyos barátság, ami már nélküled, de mégis veled, jó három évtized után tűnik újraéledni.

Arra már nem emlékszem, hogyan kapta a csapat az Ötlevelű Lóhere, illetve Ötös Fogat nevet, mert mind a kettőt használtuk.

A „Vörös bort ittunk az este, aranyom, ragyogóm, szeretem a bort” kezdetű világsláger volt a kedvenc nótád. Lehetett sör vagy tömény ital is az előzetes vidító. Egy alkalommal, mikor viszonylag kései időpontban baktattál hazafelé hátközépig érő sörénnyel, bajusszal és némi szakállal, szapora cipőkopogást észleltél magad mögött. Követőd egyre közeledett, te megfordultál, a képébe röhögtél és azt mondtad: „fiú vagyok”. A lökött szatír ezt sértésnek vette, ezért hazáig üldözött. Vágtatnod kellett, ami akkor egyáltalán nem jelentett nehézséget.

Bizonyos távokon utolérhetetlen voltál. Emlékszel, egy nyáron unalmunkban ki akartunk futni Kágyáig, másnap vissza. Nem bánom, hogy nem jött össze, az a majdnem nyolcvan kilométer kicsit sok lett volna.

Szakálladra, bajuszodra és hajzatodra muszáj még emlékeznem egy picit. A tizenkilencedik évem környékén jártam, amikor egyszer berendeltek téged a helyőrségi parancsnokságra. Akkor voltak a nagy leszerelések, mondom, megyek én is. Mentem. Egy csomó fura szerzet állt a folyosón, azzal az összekeverhetetlen katonafrizurával, és még nagyon egyértelmű seregbéli viselkedéssel. Egymás után adták ki a katonakönyveket, majd téged is szólítottak. Az altiszt egy pillanatra megfagyott, ilyen katonát még nem látott. Sosem fogom megfejteni, mi járhatott a fejében. Talán az, hogy ez a srác még egyszer vissza nem jön, mert elvette a kezedből a hosszú hajas fényképet, beragasztotta, lepecsételte. Megpróbálta irgum-burgumos hangon átadni, de ami lehetetlen, az lehetetlen. Belátta. A még majdnem katonák – mert amíg nincs az a könyvecske a kézben, addig civilben is annak számítanak – nevettek.

Katonaság… Haj! Nem sokan kísértek ki bevonulásomkor a szüleimet leszámítva, de te meg egy csoporttársnő feltétlenül. Felszállás előtt megmarkoltad a kezemet és rázendítettél: „El ne hagyd magad, el ne hagyd magad, bármi történt, ezt az egyet nem szabad!” Nem fogod elhinni, milyen sokat segítettél ezzel. A csoporttársnő, kartársnő kollegina mosolyát sem tekintettem lebecsülendőnek…

Amikor elkezdtük a futást, te jobban bírtad, mint gondoltam. Másokkal ellentétben, valóságos ellenfél voltál. Talán emlékszel, hogy hosszabb versenyekkor iskolai bentlakásokon aludtunk egy-egy éjszakát. Egy ilyen alkalommal, Szatmárról hazajövet, a dinnyék felsereglettek a buszban. Elöl nyomkodták, tapogatták a lányok, aztán hátrapasszolták, mi felmentettük őket a csoportos dinnyefogság kínja alól. Nem is tudom, hogy büszkélkedjek vagy szégyenkezzem, de ez is megtapadt a memóriám tekervényei között.

Aztán jött egy húsvét. Már meg nem mondom, melyikünk látta meg a békát, legnagyobb unokatestvérünk lakásától húsz-harminc méterre. Megfogtuk, s az utcába behajtó egyetlen kocsi fölött, abba a hosszúba átrepítettük a brekegőt a karosszéria fölött. Bár ilyesmihez nem lehetett szokva, a kockaköveken kvakkogva eltotyogott. Minket majdnem agyonvertek…

Megint igazán hosszút futottunk, én egy kapualjban talán húsz percet vártam a biztonság érkezésére. A te búvóhelyedről nem tudok, de egy biztos, a Delavrancea utcai célházzal szemben, pontosan, mint megbeszélt találkán, egyszerre jelentünk meg.

Nem hiába mondta volt szegény nagyanyánk, hogy vág az eszed, csak nem szeretsz tanulni. A mondat eleje biztosan igaz, attól tartok a vége is… Úgy tizenöt éve említettem, mekkora szobában laktak nagymamáék, mi minden volt benne, néha húszan-harmincan összegyűltünk, bezsúfolódtunk, és fölös igényeket mellőzve megünnepeltünk mindent. Elmosolyodtál, azt mondtad, nem a szoba volt nagy, mi voltunk kicsik. Igazad volt, azóta utána számoltam, az egész nem lehetett több húsz négyzetméternél.

A bulikon két személlyel szerettem beszélgetni, az egészből sokszor semmi más nem érdekelt, sem a tánc, sem a zene, sem étel, sem ital, hanem valamelyik zugban egy jót dumálni veled vagy azzal a másik csoporttárs hölgyeménnyel. Reggeleken még a mutogatós, térdütögetős táncot feltétlenül ellejtettük, és indultunk edzeni vagy versenyre, mert vasárnap akkor az volt a dolgunk. Nem hiányozhattunk. Sok mindenki sok mindent fogalmazott meg rólad, bizonyára rólam is, de ebben száz százalékig megbízhatóak voltunk mind a ketten.

A távolsági, nem dinnyementős utazásokról jut eszembe még két érdekes sporttárs. Emlékszel, hogy mindig voltak szerelmespárok, akik látványosan fölfalták egymást. Én vagy a busz végébe dobtam el magam a hátizsákokra, vagy néztem ezt a kettőt. Már terjedt a hír, hogy lelkész lesz a fiú. Akkoriban ez senkiben sem keltett mosolyon túlit. Én rövid hápogás után, csodáltam őket, mert a lány buksija a fiú vállára bukott, az meg sem mozdult, hogy fel ne ébressze. Időnként odabiccentett, nem szólt, pedig üvöltött a buszbelső, nézte a tájat. Már nem tudom elmondani neked, hogy ma is együtt vannak, de bízom benne, hogy anélkül is tudod.

A szekérstop is egy blatt miatt jött össze, aztán a szokás hatalma és a nagy számok törvénye lecsapott ránk a vasutas kórház előtt, egy pattogós, kisméretű ellenőrhölgyike személyében, akit körbevett néhány óriás. Nem is lett volna ez akkora baj, mert futni már, látjuk, minden terepversenyző tud, csak hát mi lesz a három lánnyal…

Hagytuk magunkat bekísérni a rendőrségre, ahol rendkívül furfangosan építkeztek. Még a vaskapun kívül, a szolgálatos fülkéjéből sem hallatszott az, ami belül nagyon. Bekísértek, és eléggé kellemetlen hangnemben hellyel tessékeltek egy padon, majd a tányérsapkás eltűnt. Mindenfelől ordítások hallatszottak. Érdekes, mint mondtam, csak a kapuig… Már tudomásul vettük, hogy egy nyavalyás villamosjegy miatt legalább hetekre bebörtönöznek és összevernek, mikor hosszú idő után vissza méltóztatott jönni. Természetesen mindketten valódi adatainkat diktáltuk be, és a felszólítást, hogy félórán belül jelenjünk meg sosem nálunk hordott személyinkkel, teljesítettük.

Ugyanott, a vasutas kórház előtt, felszállt egy nagy csoport ellenőr, a zsebemből átadtam a jegyeket, mert mindig volt nálam használt, csak mikor a hasonlóan alacsony termetű, de korban hozzánk közelebb álló hölgy nagyon kétkedően bámult vissza, akkor esett le, hogy megint nem lyukasztottam. Ebből már biztos tíz-tizenöt év lesz, gondoltam. Majd a nő, egy fintorral eltépte a jegyeket és visszaadta, leszálláskor jelezte, talán folytassuk gyalog az utunkat. Nem is értettétek, mi van, de nekünk még meg kellett jelenni az átmenetileg nevelőtisztünkké avanzsált személynél.

Megmutattuk, hogy tényleg azok vagyunk, akiket bemondtunk. A lányok személyijét is átadtuk, majd megkaptuk a fejenként százötven lejes büntetést. Rajtam kívül még egy személy fizette be. Megsúgom, nem te voltál a másik, és soha semmilyen felszólítást nem kaptatok.

A tizensok dioptriád után a sportorvos tapintatlanul a horgászat felé akart irányítani, te visszautasítottad, és jöttél, futottál a két szódavizes üveg vastagságú lencséddel. Ekkor lett az „eredj halászni” a legnagyobb sértés.

1982 után megfeneklett kettőnk barátsága, majd hosszú ideig nem is találkoztunk. Közben megnősültél, az esküvődön még jelen voltam. Majd nem tudom, mik történhettek, mert nem láttam semmit belülről. 1990 után számtalan költözéssel a hátatok mögött, a se vele, se nélküle életforma gyakorlójává lettél, majd teljesen elkülönültetek.

Válás, ha jól tudom, nem volt, de az érzésem szerint sosem volt otthonod illúziója is szétpattant. Talán utoljára a szülői házban éltél nem kitaszítottan.

Évekig ingáztál Magyarországból és havonta vissza, pecsételtetni. Az elején megfordultál, és ugyanazzal a busszal mentél is, mikor szigorodott az ellenőrzés, nálunk töltöttél egy-két napot. Ekkor mesélted, hogy hajléktalan is voltál, de ügyesen, nyárközépen. Egy sporttelepen kinéztél magadnak egy huzattal bevont pingpongasztalt, és mikor mindenki elment, bemásztál.

Azért még nem irigyellek, mert jobb körülmények között tengődtél, mintha egy park padján kínlódsz, majd átmenetileg haza kényszerültél. Azt gondoltam, az életed tényleg megváltozik. Édesapád és keresztanyám nagyon ügyködtek rajta. Olyan letargikus embert ritkán láttam, mint akkor voltál, de életed folyamán korábban megszoktad, hogy nem tölthetsz túl sok időt a padlón. Ezért fölálltál, s amikor a hazakényszerülés ideje megszűnt, újra visszamentél.

Egyik utolsó bizalmas és közvetlen beszélgetésünkön vettem észre, hogy valami nagyon-nagyon megváltozott. Talán tíz-tizenöt évig – már nem számolom az időt, minek – haragudtam vagy mérgelődtem, utána rájöttem, de későn, hogy valakik széttárták a kezüket és – gondolom, nem őszintén – keblükre öleltek. Lehettek volna mások is, majdnem akárkik, a lényeg az lehetett, hogy tartozz már te is valahova, legyen egy virtuális otthonod, szeressenek, mert szeretetéhségben éltél. A tömeges magánmagány társas formájában.

Amit akkor meséltél, a hátamon borzolta fel a szőrt. Tévedni emberi dolog. Emberek vagyunk, időnként mindenki elveszítheti az eszét, csak az érzelmeire hagyatkozik. Amúgy meg, egyik oldalról a másik, a másik oldalról az egyik, harmadikról meg mind a két másik idióta. Na ezért örülök én, hogy olyan fajta csoportosulásokhoz semmi közöm nincs már, ahol elkezdted azokat a fura és irritáló gondolatokat megpróbálni rám tukmálni. Felháborodtam, de miféle joggal? Még ha nem ismertelek volna, és nem tudnám, hogy nem csak a latinok szerint emberi dolog a tévedés, akkor is? Rájöttem, hogy valójában ugyanaz vagy, aki voltál.

Nem tudom, hogy viselted, mikor valóban derült égből villámcsapásként derült ki az igazság, hiszen munkát vállalni mentél, de az elővizsgálaton valami foltot találtak. Addig tünetmentes voltál, teljesen jól érezted magad, aztán hirtelen ezek a sokkal több mint foltok megsokszorozódtak, és kérted, nagyon kérted, hogy legyen már végre ott nyugalmad, ahová nem kerültél.

Egy szívszorító karácsonyi jókívánság, a családi csoport megalakítása után, azt hiszem zokszó nélkül távoztál. Most éppen ezt az utat kell megjárnod. Kérdés, hogy sikerült-e? Én bízom benne…

Még egy rakás dologról tudnék sztorizni, de minek? Úgyis másoknak mesélném azt, amit te tudsz, meg azt is tudod, hogy még minek aggódom. Ezért egy hónappal távozásod után is egy-egy fohászt meg-megejtek érted, mert nagyon szeretném, hogy jó helyen legyél.

Nem a tökéletesség pozíciójában tetszelgek. Á, dehogy! Ha netán nagyon jó helyen volnál, és onnan nézve én vagyok veszélyben, akkor te is megteheted. Ég veled, Janó, és bár senki nem sietteti, de legtöbbünk nem csak a fékbe tapos, de a kéziféket is behúzza, és rükvercbe kapcsol. Az idő akkor is megy előre, egyszer majd, valahol, valahogy találkozunk, vagy értesülünk egymásról. Addig viseld jól magad! Ennyi volt…