Móres

- Emberek, mars fel a remorkára*! - dörrent oda kicsit sem barátságos hangon a csákányaikat és lapátjaikat szorongató, azokra támaszkodó, még majdnem az alváson túli világban kábuló munkatársaira Korompi Béla. Sem főnök, sem parancsnok nem volt, hivatalosan semmiképpen, a valóságban annál inkább! Béla, egy tipikusan „csöntörők” alkat volt. Alacsony, a válla szinte olyan széles, mint teljes testmagassága, nyaka is fejének szélességével vetekedett. Ha reggel befogják egy eke elé, képes lett volna estig húzni ló helyett. Szóval szétrobbant az energiától. Fizikai munkában ez semmi esetre sem hátrány.
Munkaidejük sötétben kezdődött és sötétben ért véget, de Bélának mindig maradt még az otthoni munkára és kocsmázásra is ereje. A többiek vagy az egyiket, vagy a másikat végezték el hellyel-közzel. Ha kocsmázásra nem jutott, lementek a saját pincébe, azt ki nem hagyták volna, de a lehető legkorábban ágyba zuhantak. Sosem maradt több öt, hat órányi alvásnál.
Az erős testalkat mellé - enyhe megfogalmazásban - erős egyéniség is párosult. Valójában önkéntes rabszolgahajcsárként, mindent és mindenkit túlteljesített. Szidta, gúnyolta kevésbé erős munkatársait. A vicc szintjéig ezzel nem is lenne baj, ez egy ilyen munka. Talicskát kell tolni, csákányozni, lapátolni, egész nap, zsákban hordani a töltésre a homokot és földet. Nem egy úri passzió.
Mindenhol voltak munkavezetők, hivatalból odarendelt hajcsárok, ám ahol Béla dolgozott, ott megspóroltak egyet, mert egész napját, a fizikai munkához való erejével, már-már kéjes szórakozásszerűen élvezte ki. A gond akkor kezdődött, amikor az első munkanapon, a rögtön utána teljesítőre kezdett el üvölteni.
- Te taknyos! Milyen ember az ilyen! Fogd a lapátot, rakjad, toljad a talicskát! Dolgozunk, nem játszunk, látod, hogy épül a töltés!
Korábbi barátja csendben visszaszólt.
- Én már tisztára kifulladtam, mindjárt folytatom, csak szusszanok egyet.
- A lusta disznó fejedet! - és lekevert egy nagy büdöset.
Hatalmas verekedés kerekedett, de nem tartott sokáig, Béla kiütötte, így korábbi barátja - tetszett, nem tetszett -, kénytelen volt másodiknak mögé sodródni, a többiekről nem is beszélve. Béla vérszemet kapott, úgy gyepálta* a gyengén teljesítőket, mintha neki dolgoztak volna, pedig egy petákkal nem kapott többet, vagy kevesebbet. Napi bérben dolgoztak.
- Jól élünk, dolgozunk egész nap, még fizetnek is érte, ti meg a fejemre hozzátok a szégyent!
Durr egy pofon jobbra, durr egy másik balra. Zsákolás, lapátolás, talicska tolás közben, hajnaltól estig még harsány nótázásra is maradt bőven ereje. Azt végképp nem értette, hogy egyik-másikuk miért kevesli az éjszakai 5-6 óra alvást, neki 2-3 óra is elég lenne, de ha napokig nem kell aludni, az sem gond. Vasból volt és lassan szépen vassá gyúrta környezetét saját ízlésére. A legények már remegő gyomorral keltek, idegtől gyötörten nyomták a napi nehéz munkát, és még az oda-vissza úton, az utánfutón sem volt nyugtuk. A bóbiskolás bűncselekmény számba ment Bélánál.
- Lusta disznók, üljetek rendesen, egyenesen, fogjátok a szerszámokat katonásan, keményen! Mi lesz veletek a seregben, taknyos nyápicok?
Béla saját korosztályának egyeduralkodójává nevelte ki magát, de senki nem szólt semmit. Az öregebbek örültek, hogy van egy erős, kemény ember, aki nem csak jól bírja a munkát, hanem ráncba is szedi a lődörgő, lusta pelyhedzőállú taknyosokat.
Nos, az esténként legurított 6-8 sör, nem kevés pálinka és bor után már a kocsma is kiürült, ha Béla ott volt, úgy iszkoltak el a vendégek, mint agyon ijesztett nyulak. Béla úszott a gyönyörben, karriert csinált! Ennél többet az életben soha nem akart. Életcélja a reggeltől estig, vagy még azon is túli dolgozás, jó kemény fizikai munka, annak minden formájában. Este egy kis itóka, no nem sok, csak amennyi egy férfinak jár. Éjféltől 3-4 órát aludt, reggel kezdte elölről.
Neki paradicsomi állapot volt, az összes többinek pokoli. Nagyon-nagyon a begyükbe került. Ha a járdán nem tért ki neki valaki, egyszerűen nekiment, rosszabb esetben be is húzott kettőt, hármat. Soha nem sportolt, de annál többet dolgozott. Olyan kerületű bicepsze volt, hogy az méreten felüli kategóriába esett, közelebb állt a sonkához, mint az emberi kézhez.
Sokakra rájárt a rúd, de a sor végén álló Samu és Balambér nagyon berágtak rá, hiszen őket verte a legtöbbet. Ha még csak ordított volna, azt már lassan megszokták, azt is, hogy a kedvéért háromszor annyit kellett dolgozni, mint normálisan ugyanazért a pénzért, de ennyivel nem úszták meg. Ekkor kezdtek el terveket szőni. Előbb csak csendesen kesergő fantáziálásokat, aztán egy este úgy döntöttek, másnap reggel nem Béla lesz az első a gyülekezési helyen. Ezt egyetlen alkalomra is nehéz volt megoldani, mert a mindig energia dús Béla, bő félórával, kötelességtudóan mindenki előtt megjelent, hiába érkeztek a többiek is a rendes idő előtt, már kezdődött is az aznapi "lustadisznózás", néhány kellemetlenül fület csengető hajnali pofon kíséretében.
Balambér és Samu összekapták magukat, fél háromkor felkeltek és felszerelkeztek. Féltek! Nem akartak semmi egyebet, csak egy igazi mórest, olyan észhez térítő meglepetést adni, az önmagát lassan falu rémévé kinőtt Bélának.
A dűlőn, egy rövid erdős szakaszon várakoztak, jó messze mindentől és mindenkitől  szőlőkarókkal a kezükben. Az emberek még az igazak álmát aludták. Béla megjelent. Nem lehetett összetéveszteni, olyan széles volt. Alacsonyságát ellensúlyozva, peckesen, kihúzottan járt, mikor senki nem látta, akkor is. Tekintélyét nem pazarló, elbízott, hetyke léptekkel közeledett. Az eredeti terv szerint jobbról, balról oldalba simították volna két-három csapással, aztán a bátrak fegyverét, a gyávákéra cserélve elfutnak.
Béla nagyon ijesztő volt, a még nem is hajnalodó éjszakában is.
- Te Samu, ez megesz minket! Ha felismer, apró darabokra szed...
- Rosszabb is van annál, el is költözhetünk azonnal... Egy életre nem lesz nyugtunk a nap egyetlen pillanatában sem.
- Rendben, nem ismerhet fel! Várj, épp itt jön, csendesedj! Állj a fa mögött, mert még az árnyékot is észreveszi ez a bivaly. Most!
Kiléptek mind a ketten és mikor Béla már háttal volt nekik sújtottak. Úgy terült el, mint egy ledobott homokzsák. Meg sem mozdult többet. A két fiatal visszaállt a fa mögé és egy kicsit vártak.
- Ez nem mozdul. Miért nem kel fel?
Odaléptek, megfordították. Kemény, nyugodt tekintettel, nyitott szemekkel nézett rájuk a halott Béla.
- Ez meghótt!
- Meg. Tűnjünk el, de gyorsan!
Eldobták a karókat és futottak az életükért, vagy maguk sem tudták már miért. A szőlőhegyen, egy pincében húzták meg magukat, délutánra előkerültek.
Nem sokat tudtak az ujjlenyomat vételről, sem más ilyesmiről, de olyan egyértelmű volt minden anélkül is, hiszen ők ketten párologtak el, mindenki más megvolt.
Búvóhelyektől bár hemzsegett a környék, de nem sokat veszítettek avval, hogy hamar megtalálták őket.
Vallottak. Nagyjából azonos büntetést kaptak, ennek ellenére az egyik nagyságrenddel kevesebbet töltött, mint a másik, aki rosszul viselte a fogság első szakaszát és oda nem illő szavakkal ordítozott a bíróra. Nem kellett volna, akkor neki is harmadolnak, negyedelnek, amnesztiáznak.

Nagy temetés volt, senki nem maradt otthon.Nem nagyon sajnálták, sokan csak azért mentek, hogy lássák őt holtában. Meg aztán a faluban fél évre a hétköznapi unalmat az eseten való csámcsogás váltotta ki. Kubikosék dolgoztak tovább, mintha mi sem történt volna. Vagy mégis? Egy ember tragikus halála árán egy kicsit nyugodtabb munkakörülményekre leltek.