Szétbonták...

- Forduljunk be itt, ez az a bizonyos kicsi utca. Még az a kutya is megkopott, látod? Hányszor zúdult ez ennek a patak a háznak... Amikor zuhog, szinte sosem történik semmi, aztán egy-egy kisebb eső után az egész alsó szintet elönti, a máskor csordogáló vizecske. Azt mesélik, amikor épült hozzáfogható sem létezett errefelé. A kisebbik nagynéni, önhatalmúlag majdnem erkélyt építtetett a terjedelmes felső nappalihoz. Ugyan soha nem nevezték így, alig használták, de kisebb táncterem méretű. Ferenc János akkor azt mondta a leánykának, hogy vonuljon vissza, és hagyja rá az építkezés terheit, hiszen még saját szénásszekere is beleakadna. Abban az időben nem volt nagy forgalom a faluban. Más nem, de a szekerek jöttek-mentek, és olyan jogosítvány nélküli bakon ülők hajtottak el egymás mellett őket, amikhez hasonlók ma nincsenek. Vagy az egyik, vagy a másik a patakban kötne ki.
- Maguk kit keresnek? Ebben a házban már nem lakik senki...
- Tudom.
Csordult le két könnycsepp a fiatalabbik hölgy orcáján.
- Még előttem van Rozáli néni, János bácsi arca.
- Maga rokonuk vala?
- Én nem, csak a férjem. Anyósom János bácsi nővére volt. Milyen jó ez a ház, nagy kár érte. Úgy hallottam szét fogják dobni.
- Kell a hely, Asszonyka. Meg aztán kicsi ez az udvar es. A házat annyi ártás érte már, hogy poshadnak a gerendák, gondolhatja. Láttam én ezt a kis semmi patakot a csűrben is hömpölyögni. Nem csak a házat, a kutat is szétmállasztotta a víz, már majdnem összerogy.
- Pedig a házon alig látom a külső romlás jeleit, de belül valójában nagyon érződik a patak öntörvényűsége. Szép az a felső üvegezett terasz! Ha belegondolok, az erkély ötlete sem lett volna teljes ostobaság, bár csak ide az udvar felől nyíló ablakra. Az út olyan keskeny, hogy már csak alvázakat lehet nézni azokból az ablakokból, amelyek valaha másfél méterrel az utca fölött nyíltak. Helytelenül töltötték fel, azzal a reménnyel, hogy majd a patak ott marad a helyén, ehelyett még acélosabban öntögetett ki.
- Olyan csend van itt, hogy vágni lehet.
- Látod, Ica, én még emlékszem a nyüzsgésre. Persze nem arra, amiről a párom mesélt, de János bácsi, Rozáli néni reggelente befogtak és a mező volt az irány. Tudod, errefelé a kaszálókig néha egy órát is kell zötykölődni. Aztán estefelé, a már házas gyerekek és unokák átjöttek. Apósom sokszor elmesélte azt, amikor a sógorpajtással felmentek a havasra egy tinóért, hogy szinte én is kívülről tudom, pedig inkább harmadkézből hallottam. A férjemnek mesélte, ő meg nekem. Akkor itt heten éltek, és mikor vendégségbe jöttek, egyből tízen lettek. A nyár közepén, ha mások is beállítottak, nagy élet járt erre. De ez a régi ház, már nem csak öregszik, meg is öregedett és körülötte minden. A kapun olvasom, nagy nehezen még sikerül: Állíttatta: Ferenc János és neje Lőrinc Rozália.
- Maga honnan tud ennyi mindent erről felől?
- Anyósom után egy kicsit én is kápolnási lettem, és már nekem is sír a szívem, mikor azt látom, hogy a városi szuterénlakásokhoz hasonló mélységből nyílik az alsó szint ablaka, a pincéé szinte ki sem látszik, s bizony feketére korhadt a kapu. De jókat vacsoráztunk itt a sütő melletti konyhában... Most olyan, mintha sosem laktak volna benne emberek. Nem tudom, tudja-e, de itt hátul nem volt befedve a - később gáternek nevezett - szín.
- Mit mondott, mikor is járt először nálunk felé?
- Nyolcvanegyben.
- Be rég volt, be rég! De a házat nem János bácsi építtette, ezt rosszul tudja.
- Persze hogy nem, nagyapósom. Ha úgy tetszik anyósom és János bácsi édesapja.
- Nahát, ezt es jól tudja. Emitt elől vágták régen a gerendát.
- Igen nyolcvanegyben még itt volt a két rönk és a kapcsok is. A párom mesélte, amint a két fiú, Laci és Pityu, olyan gerendákat csinált szekercével, mint manapság körfűrésszel.
- Be sokat temettek innen...
- Milyen elszomorító így üresen az udvar... A pajtát vajon hány esztendeje nem használták? A csűr kapuja is, ahol ki-bejárt a szekér, reggel az udvarra taszították, este a lovak szénával telten vissza. Hallottam ugyanattól, akiről eddig is beszélek, hogy amott, a bejárat mellett volt a fejhámok és az ostorok tartója..
- Maga Pétörkéről beszél-e?
- Azt hiszem, már kinőtte ezt a nevet, de talán ugyanarra az emberre gondolunk.
- Én es ismertem volt még legényke korából. Nagyon szerette az unokatestvéreit. Igen, jól mondja. Az első temetés koránra esett. Emlékszem János bácsira, még sírni sem bírt volt, annyira lesújtá, Rozáli néni es zokogás helyett minduntalan a nevét ismételgette...
- Bizony, ő volt a második nagyapósom után, aztán hosszabb szünet következett. Az utóbbi időben sajnos már szinte csak temetésekre járok fel. Az istálló is üres, hiába lenne állat, ki dajkálná? De szép az a régi fényképről megmaradt első falépcső, amit még az áradások előtt csináltak! No Icukám, gyere már, nézd itt a bejárati ajtón még ott a házszentelés krétájának nyoma. Ha jól látom, 2009. Gáspár, Menyhért, Boldozsár. Régen ezt úgy csinálták, 20 + Gáspár, Menyhért, Boldizsár + 09. 

A barátnők Váradon folytatták a beszélgetést. Egy adott pillanatban mindkettőjük orrát megcsapta a füst szaga.

- Mi ez a keserves nyikorgás, füsttel egybekevert illat?

- Kicsi faluszagot érzek, felhívom a sógornőmet. Szervusz Marika! Mi történt?

- Ne is kérdezd – mondta zokogva – szétbonták az öreg házat, és most a tűzifára vágott gerendák úgy mecseregnek a kályhában, mint a kisgyermekek, ha jön a foguk.