2015. február 27., péntek

"Miénk itt a tér, mert mi nőttünk itt fel."





Parázás egy LGT nóta margójára.

"Miénk itt a tér, mert mi nőttünk itt fel." Vagy mégsem a miénk? Az LGT tudja... Innen, az egykori "Crisul" cipőgyár bejáratától nézve, ez a megszélesített utca csonka lett levágott szélével. Nincs súlypontja. Nem egyszer láttam azokat a túloldali épületeket, amelyek majdnem belelógtak a Körösbe, amint szenes pincéikben - némelyek szuterén lakások voltak - hömpölygött ez a nem túl nagy folyó.
Elballagok az egykori mozi előtt és belebotlom egy frissen szántott veteményeskertbe. Megdörzsölöm szemeimet. Most Váradon járok, esetleg hallucinálok, ébren álmodom, vagy mi történik? Mintha egy tér heveredett volna itt nem is oly rég... Jó-jó, az más kérdés, hogy én több mint harminc éve nem láttam, csak futó pillantásokra, de akkor is! Közben ilyen mértékű törvénnyé alakult volna az intenzív gazdálkodás?
Hihetetlen! Tájékozódnom kellene, hol is vagyok tulajdonképpen, mert nagyon rosszul látok. Mi van, ha valójában a város széléről bámulok befelé, mondjuk a Szentmárton felé vezető útról vissza? Akkor még csak-csak elmenne a dolog, bár ott a magasfeszültségű vezetékek is suhognak a szélben, jókora acéloszlopokon. Meg hát, az már hellyel-közzel Várad...
Szóval veteményeskert lett a város közepe. Ötletnek nem rossz, de a villamosok - valamiért mindig ők jutnak előbb eszembe, pedig elnyomja őket az autók tömege, meg a szénmonoxid keltők - hol fognak közlekedni? Apropó, úgy emlékszem, emberek is laknak a városban. Rajtam kívül, talán többen is éltek ott...
A szántással rendben lennénk, de a veteményezés ideje még korai és a talajszint sem elég egyenletes. Vajon eldöntötték, hogy milyen növényeket szeretnének palántázni? Mert ha eldobunk három, négy magot - a növények közül  kapásból nem jut eszembe más, mint újságárus bódé -, nem biztos, hogy az fog kikelni belőle.
Őszintén szólva, nem tudom, meddig ér az addig... Egyáltalán, a villamossínek maradnak, megkerülik a teret, esetleg alábújnak? Megalakul a váradi metró? Szóval, az ezerszer felkelő és lemenő nap sugarait beszívó, esőt, havat, fagyot álló épületek tán csak nem mennek sehova, de az látszik valószínűnek, hogy némelyek letűnnek - teszem én hozzá. Akkor hogyan fogok eltalálni a Könyvtár-Görög katolikus Püspökségtől a Zöldfa utca sarkáig? Azt mesélik, már nincs is meg az utca abban a formában, amire emlékszem...
A meséknek nem sok az értelme. Az emberek néha szándékosan keltenek rémhíreket, meg összevissza beszélnek, ugyebár.
Még egyszer szemet dörzsölök, körbenézek. Mindenfelé ismerősnek tűnő épületeket látok, tehát a város belsejében vagyok. Nem is lehetek máshol, hiszen tudom honnan indultam, az egyoldalú lefelezett utcából. Ha most azt mondjátok, hogy sok ilyen van, elveszitek a kedvem! Hagyjatok emberek, ugyanis láttam én már a felismerhetetlen Ősit, bár jól ismertem, úgy, amint a hajdani Vitézből Decebállá lett utcát, vagy a Borsi utat. Szívfacsaróan nem jöttem rá, hol járunk egy-egy kocsikázáskor. Olyannyira nem, hogy azt sem tudtam a város melyik részén járunk! Egész jó a térbecslésem, gondoltam előtte, de idegenvezető nélkül eltévedtem volna. Csupán a Szent József kórházat és a Püspöki palota sarkát tudtam viszonyítási pontnak használni, máshol maradt a minden irányba nézegetés.
Abban az esetben, ha még egyszer belépnék erre a térre, nem lennék képes így elkínhumorizálni a dolgot, de sosem teszem. Ha bearanyozzák, akkor sem! Egy részt - nem politikai értelemben - konzervatív vagyok, másrészt a dédapám ott szivarozott, talán épp azon fák alatt, amelyeknek a nyomát is eltüntették. A nagyapám karonfogva sétált nagyanyámmal, szüleim is ott találtak - már velem is - mindenféle felüdülést.
Még emlékszem, amint az ágyúk - akkori jellegzetes emlékmű, de még mindig jobb, mint az egész tér lebontása - között rohangáltam és mindenáron napszemüveget akartam, mert egy hozzám hasonló korú gyereknek volt. Akkor csend uralta a teret... 
A templomok, úgy néz ki megmaradnak. Ha ebben sem lehetnék biztos, akkor tényleg torkon marna a keserűség. Némelyek nosztalgikus emléke miatt, talán a városháza sem kerül az elhagyottnak nevezett, kényszer-kiürített temető, vagy annak a megvásárolt strandparadicsomnak sorsára, ahol még a szűk, sarokba szorult holnaposok is megmártóztak. Tán szilvát is szedegettek..
Vasárnaponként majdnem kézen fogva mentünk nagyanyámtól, az Arany János utcából a Szent László templomba, amelynek szerencsére nem vehetik el a nevét. Nehezen törődtem bele a sörgyár és környékének elpárolgásába is, avval a pici temetővel. Ma majdnem addig nyúlik le a Rulikowszki... Az bezzeg kinőtte magát! A villamos remízt - ahogy itt nevezik depót -, nem tudom hányszor elköltöztették, a Nagy piac sem ott van, ahol szerintem lennie kellene. Az egész város felismerhetetlen... Azt hiszem, a Petőfi park összement, másképpen nem szélesedhetett volna meg az út...
A Pecét elbújtatták, mielőtt szégyenében elásta volna önmagát, pedig az az emblematikus patak a Körösnél is markánsabb városjelkép. Nem bírta tovább... Ötven évvel ezelőtt még fürdeni lehetett benne, aztán telegyömöszölték szeméttel, így magától komposzt- és mocsárkeltetővé vált. Nem tudott békákon kívül mást eltartani, a halak sehogyan sem akartak visszamenni. Ugye egyértelmű, hogy nehezebb valamit kitakarítani, mint kanálissá alakítani, hadd úszkáljanak benne a betonfödém alatt a patkányok.
A Kálvária domb úgy megszépült! Legyalulták! Gyors lesz arra a forgalom, ahol szépreményű reménytelenségek tömörülnek ismeretlen épületek fölé. A vár körül szívet deresítő betonrengeteg jött létre. Nem csak Szőlős, de Velence neve is lassan értelmezhetetlenné válik.
Épp most mélyül valahol egy garázs, majd meglátjuk hány épület bírja ki, mert minél mélyebb az alap, annál mélyebb a... Annyira közel lesz a Köröshöz, hogy esetleg vízi járművek is parkolhassanak ott. Ha az egykori házak pincéjébe befolydogált a víz, a garázs sem lehet kevesebb! Hú, de belegabalyodtam! Mindenesetre, jó lenne, ha alaptalanul tettem volna.
Nagy tiszteletlenség részemről, de még emlékszem arra, amikor a központ egyetlen részéből sem látszottak blokkok. Ma csodásan kacskaringósan épített, kedves elemesek nyúlnak és fekszenek, melyeket már nem is tudok azonosítani.
A Vénusz a divatház építésére még fölhördült a lakossága, mert városképbe nem illőnek érezték azt, a mai mércével pöttömke épületet. Az ifjúság ugyan hamar elfogadta, mert mozit is gyúrtak alá. A maiak is bele fognak törődni, mi mást tehetnének szegénykék a csipkézett Körös parton üldögélve, azokon a teraszos betonlépcsőcsodákon, vagy a csemetékkel teli hősszobor téren.
Igen, arról a felszántott rétről beszélek, ahol úgy látszik, még a veteményezés előtt kinőtt valami, de ezért nem lehet őt megróni. Fakó bronzlován, reményünk szerint, úgyis ellovagol majd, az Olaszi temető-parkba, vagy a neki méltányos ágyásba... Mindig az ügyesebb palánta nyer!
Ahogy a terveket elnézem, belépni tilos tábla díszeleg majd arrafelé. Bár bizonyos bódék, és szögletessé tett épületek arra engednek következtetni, hogy már semmire sem tudok következtetni. Ez nem túl jó nekem. Most beszerzem a tavaszi ültetni-, vetnivalót és társadalmi munkában beszántom a Fő utcát. Nem hagyhatunk mindent másra, legalább ennyit tegyünk meg magunkért, nem?



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése