Letrombitafülűztél!?

A parázs vitában egyik fél sem győzött. Az ötödik X táján menetelő férj és feleség, egymást győzködték.

– Te trombitafülű, nekem mondhatsz, amit akarsz, akkor is jobb volt az előző rendszerben!

– Letrombitafülűztél!? Tudd meg, ha újra lesz Singer varrógépem, végigfoltozom az egész lúdbőrödet. Én most befordulok a falnak, ne is szólj hozzám, megértetted! – hüppögte szegény letrombitázott Teonia.

Dandarab vállat vont, végighevert, még gondolkodott egy keveset azon, hogy mennyivel jobb volt az a sokkal jobb, amikor mindenkinek volt munkája, lakása, automatikusan járt az ingyenes közgyógyítás. A gyógyszereknek sem volt áruk. Megnyugtatta magát, hogy igaza van! Ez a trombita is holnapra kialussza magát… Elmosolyodott, el is döntötte, hogy másnaptól hárfának nevezi, az mégis femininebb zeneszerkentyű, és elaludt. 

Horkolt, de a horkolásgátló automatikusan elvonta a hang zöngéjét, így sem élete párja, sem ő nem ébredtek meg. Korábban gyakorta előfordult, hogy felzengte magát.

Alig telt el egy kevés idő, és a messzi múltból derengő, azonosíthatatlan hang recsegte teli a hálószobát. Teonia felült, átmászott Dandarabon, beletérdelt a semmibe, és egyenesen a ébresztőóra mellett, a szőnyegen landolt. Vaksötét volt, tapogatózva találta meg a zajforrást, és lenyomta.

– Hé, kelj fel, te!

– Mit akarsz hajnalban? Nem látok semmit. Egész idő alatt az oldalamba préselted a térdeidet!

– Igen, mert szét akartál lapítani a falon!

– Miket beszélsz? Kapcsold már fel a villanyt!

Teonia nekiállt keresgélni, egyszer majdnem felbotlott, aztán megtalálta a falat, azon hosszabb matatás után a kapcsolót.

– Nincs áram…

– Add már ide a mobiltelefonomat, hadd csináljak egy kis fényt. Gondolom, leesett a biztosíték.

– Nem találok semmit… Jé, egy doboz gyufa! Várj. De fura asztal, ez nem volt itt tegnap…

Fellobbantott egy szál gyújtófácskát, és megdöbbent.

– Nézz körül! Minden olyan, mint harminc éve. Azért nem tudtunk aludni egymástól, mert a száztíz centis, hajdani „kétszemélyes” ágyunkon, úgy látszik, már nem férünk el, pedig nem híztuk túl magunkat!  Ott, ilyen esetre, a préselt szekrény második dobozában tároltam a gyertyákat, aktiválok egyet.

– Miket beszélsz? Add már végre a mobilomat!

– Dandarab, nincs mobiltelefon, ez a legelső, úgynevezett másfél szobás, huszonkilenc négyzetméteres lakásunk! Gyere, nézz ki az ablakon! 

– Ne viccelj velem, Teonia, a hálószobánk akkora!

– Dandarab, most igen, de akkor nem.

– Hiába nézek ki az ablakon, mert mindenfelé sötétet látok. Úgy látszik, valami világválság van… Menjünk már ki a lépcsőházba, kérdezősködjünk egy cseppet a túlsó oldalon!

Kimentek, belebotlottak egy volt szomszédba, aki mit sem öregedett – közben kiderült, hogy ők is visszafiatalodtak –, de az ilyen események megszokásához hosszabb idő kell. Letegezték, és magázódást vártak.

– Mondd, fiam, mi van itt, valami krízishelyzet, elsötétítés, netán a távol-kelet még pangó komcsijai támadtak valamilyen fura fegyverrel?

A volt szomszéd megdermedt. Előbb a szája elé emelte az ujját, majd – talán önvédelemből – jó hangosan, hogy mindenki hallja, megjegyezte:

– Ha az elvtársak még egy szóval molesztálják a rendszert, Ceauşescu elvtársat és szövetségeseinket, azonnali hatállyal kénytelen leszek átadni önöket a megfelelő rehabilitációs szerveknek!

– Ez az ember nem komplett, gyere, nézzünk szét magunktól!

Még Teonia is elcsodálkozott a túloldali vaksötéten, aztán bementek.

– Éjjel van, miért csöröghetett az óra? Jaj, emlékszel, amikor még fiatalok voltunk, és abban a régi szép rendszerben a falra akasztós Ceauşescu-tartókat gyártottuk, ilyenkor kezdtünk. „Nagysemmi” gyárnak neveztük, mert hetven baniért árulták, amit nagyjából hatszáz lejből csinált meg egy egész brigád. Munkába indulás előtt kéne egy jó kávé, de se villany, se kávé, se gáz… Jut eszembe, kapd a palackot – a sarkon mindig vannak emberek –, vegyél egy előnyösebb helyet, talán még sikerül vásárolni egy telit.

– Teonia, ne játssz velem és az idegeimmel! Az általában egy hét alatt sikerült, a palackot is hétezerért vásároltuk, holott a kereskedelmi ára, azt hiszem, százötven lej volt, mint a húsé, amié harminc. Érdekes, egyiket sem lehetett kapni… Munkából hazajövet sokat gondolkodtam, vajon mit csinálnak a hentesüzletek szorgos dolgozói? Természetesen volt személyzetük, mert arra a három „húsosztó” alkalomra kellett. Jaj, te Teonia, most magamnak mondok ellent… Én tegnap azt mondtam, hogy jobb volt, de már elkezdtem emlékezni. Az élelmiszerüzlet mellett volt a húsos.

– Tényleg!

– Emlékszel, amikor olyan szép nagy csirkekörmök jelentek meg, és kétszáz méteres tömött sorokban vásároltuk az ínyencségeket? Döbbenet, ha valakik valahol valamire összegyűltek, akkor ott „osztottak”. Igaz, volt keresetünk, dolgoztunk a semmiért, jó sok semmit gyártottunk…

– Ahogy mondod! Na, ide figyelj, vedd ki a rozsdás kerékpárodat a gardróbszekrényből. Én gyalog megyek.

– Hová? Egyáltalán miket beszélsz?

– Hogyhogy hová? Nem veszed észre, hogy munkába kell indulni? Ezt már megbeszéltük!

– Ja, szóval visszaestünk a jobb vagy szebb világba, a kellemes, kedves, csodaszép életbe?

– Tényleg szép vol, Dandarabom, de csak azért, mert fiatalok voltunk. Más andalítóra nem emlékszem. Apropó, az osztásokról meséltél. Ma hazafelé jövet a kenyeresnél valószínűleg kenyeret fognak osztani. Vegyél egyet, legalább félretehetjük a kalapácsokat. 

– Nem fogod letörni a kedvemet! Akkor – akarom mondani, most, hogy visszaestünk – most volt/van jobb. Emlékezz, amikor Csikafül és Csikafüleszku összefogtak ellenem, én bevonultam hat hétre a kórházba, még elbetegszabadságoskodtam két hónapot is. Mire visszamentem, ezek a gáncsolók már másik vállalat fellendítésén dolgoztak, és engem kineveztek részlegvezetőnek. Igen, a diplomámat is így szereztem, nem mint ezek a szegény mai gyerekek, akik lufi felfújás, meg ehhez hasonló használhatatlan oktondiságokon járnak óriási tandíjért.

– Mondd, kérlek, Dandarabom, szerinted az a néhány banis falra akasztható csodatartó, vajon miért került olyan sokba?

– Most mondod, hogy néhány baniba került!

– Az üzletekben, annak, aki megvásárolta, de az előállítása? Emlékezz vissza, és ne dugd a fejed sem homokba, sem odvas fa méhkasába, mind a kettő kellemetlen és semmi jóra sem vezet. Tulajdonképpen egy drótkeret volt az egész… Miért beszélek múlt időben, hiszen visszapottyantunk a múltba? Mindegy, már megszokásból így folytatom. Négy hónapig tervezte egy harmincfős csoport. Talán túl jól akartak dolgozni, vagy nagyon alulképzettek voltak, esetleg féltek a termék üzenetértékétől… További másfél éven át javítgatták a terveket, hogy aztán végre belássák, ezt sokkal egyszerűbb kézi hajtogatással, mint egy papírhajót, megcsinálni. Ám így rengeteg időbe került az elkészítés és azt a nagyon sok munkást, akik naponta egy egész keretet létrehoztak – nem akarták túldolgozni magukat, miért tették volna – rendesen megfizették, hogy aztán legyen mire el nem költeni a pénzüket. Az egészségügyre mutogattál azzal, hogy kedved szerint jó három hónapot beteggé nyilváníthattad magad, ám ha egy valóban súlyos beteget az orvosi konzílium egészségessé nyilvánított, két lehetősége maradt. Ment a munkába, életét veszteni, vagy a börtön rácsos falai mögé. Tilos volt nem dolgozni. A munka szó persze jelképes, mert sok száz ember egy heti termelését egymagam meg tudtam volna csinálni félóra alatt.

– Ne ócsárold azt, ami jó! Juszt is veszek gázt és kenyeret, még húst is!

– Na, azt megnézem! Nekem olyan színkombinációs függő csontokat még verekedés árán se hozz!

– Milyeneket?

– Olyanokat, amelyekért négyszáz méter hosszú, egymást taposó embertömeg harcolt. Ma már nem fogyasztunk tejet, ahhoz másfél órával korábban kellett volna kelni, s mert a hűtő tök üres, majd nézz be az élelmiszerüzletbe, hozz egy paradicsomos halkonzervet. Mert valami leves is kell a második fogás előtt, egy nagy üveg kompótlét!

– Micsodát?

– Emlékezz, mert emlékezned kell! Ötliteres üvegben, három szem szilvára úgynevezett kompótlét öntöttek. No hát, az lesz ma a leves. Jelentkezz le a rendőrségen, mert ez a visszaváltozott lakcím katonai értelemben kötelez. Tudniuk kell a helyőrségen is, ha támad a vadvilág, honnan tudnak csatába állítani.

– Elment az eszed? Engem csatába?

– Ja, úgy emlékszem, alhadnagy vagy.

– Á, ne viccelj, azt a rendfokozatot minden egyetemet végzett megkapta, még a lányok is!

– Akkor őket is behívják, még jó, hogy én… Én is alhadnagy vagyok…

Végül is elindultak. A férfi drótszamarán. Tekerés közben Dandarab megsajnált egy mellette gyalogolót és felültette a csomagtartóra, majd félúton egy rettenetes állapotú, köhögő Dacia urát részesítették kegyelemben. Villanyoszlopnak támasztotta a kerékpárt és megtolták, mert nem indult. Így pöfögött különben az összes egyenjármű. Ha nem is túl sok, de azért volt belőlük.
Munka után egy csodálatos „míting”-meghívást kaptak. Kirúgási, és a rendszer ellenségének kikiáltó apró fenyegetések után vörösre csapdosták tenyereiket, és egyre vadabbul ordítozták a parancsjelszavakat.

Dandarab hazafelé megvette a kenyérnek álcázott kalapácsot és nyolc oldalon át olvashatta kedvenc vagy ki nem állt, egyetlen napilapjában a kondukátor bárgyú beszédét. Újból megtanult szlalomozni, asztallap méretű kátyúkat kerülgetett. A szembejövő forgalom türelmesen várta, amíg a biciklista is érvényesül. Ők maguk is több ízben átkényszerültek az ellentétes forgalmi sávba.

Szeretett volna lezuhanyozni, de nem volt víz, az áram valahová megint elszökött. Mikor Teonia hazajött, együtt ötölték ki, hogy útlevélkérelmet adnak be, és disszidálnak az NDK-ba. Igaz, nem örömkönnyekkel kényszerültek szembesülni a lehetetlenséggel.

Másnap reggelre, közkívánatra beütemeztek egy kommunista pártgyűlést, és a kedvenc gyárigazgató „kommunista vasárnapot” hirdetett meg. Az összes szombat „kommunista szombat” volt, mert errefelé nem járt szabad szombat, de már tudták, hogy ilyenkor semmit sem kell csinálni, egyszerűen tönkreteszik az ember egyetlen nyugalmas napját. Belődörögnek, álldogálnak, megnéznek néhány kereket, elmondanak egy pár viccet is, délben, mikor már úgyis a vízzel főzött szegény ebéd után már készülhettek a „kemény munkás” következő hétre, hazaballagnak.

Dandarab leült az ágy szélére, körülnézett. Teonia még aludt és megsimogatta a haját. A nő meglepődött.

– Na mi van, te, már nem vagyok trombita?

– Olyan rettenetes rosszat álmodtam az éjjel, hogy visszavonom, amit mondtam. Most is pocsék, és akkor is pocsék volt. Maradjunk annyiban, hogy azért mégis hurrá. Megkaphatnám a távirányítómat és a mobilomat?

– Javíthatatlan vagy Dandarab, neked ennyiből áll az élet… Rendszerek jönnek, rendszerek mennek, de van, ami sosem változik. Most az egyszer nem rád célzok!