Felkelelőnap

Lelőna kiválóan alkalmazkodott skandináv hangzású nevéhez. Szerette ropni. Csujjogatás helyett inkább pörgött, forgott, de a neki nem unalmas legénycsizma-verdeső szakokban, az enyhén monoton, buzdító sikongatásokban sem hagyta el magát. 

Ez a néptáncot nem kedvelőket szorgosan lelövő lányka – természetesen csak elméleti síkon, bár néha szívesen tette volna valóban is –, egy füzetbe jegyzetelt. Már a 4612., eszmei magaslatokba röppentő csujjogató szöveget legénylipityta össze. Ilyen szavak ismerete nélkül nem lehet az egyesek által háttérdekorációnak leminősített produkciókiemelőt művelni. 

Az egyik szövege nagy hirtelen eszembe is jutott, csak azért mondom, hogy – ha néptánc-nem-kedvelő vagy – mielőtt Lelőna lelőne, még meggondolhasd magad. „Egy csizma feszeng, izma is ma, párta párba szalag sírna.” Ezen persze még változtatni, csiszolni szándékozik.

A buszmegállóban ide-oda toporgott. Néha magában, máskor félhangosan, de gyakorta teli tüdőből csujjogatott és táncolt. A néptánc életforma, s mint minden, amit szeretve csinálunk, csak akkor lesz jobb, ha gyakoroljuk. Itt sem igaz az, hogy néha keveset, de jót, mert csak a gyakori csőbenéző lát igazán rutinosan. Most éppen ez a művészeti ág jutott eszembe, bár mondhatnék mást is, de a bármi más bármimásolója is csak akkor fog jól bármimásolni, ha sokszor bármimásol, egyébként az alulteljesítők, másod-, harmad- vagy negyedosztályú amatőr seregét duzzasztja. 

Lelőna – ne tessenek állandóan megijedni a nevétől – olyan jó szívű volt, mint kevesek. Egyrészt senkit nem lőtt le, aki történetesen népdalon és néptáncon kívüli volt, egyszerűen a ráhatás eszközével, szép szemeinek melengető tekintetével és minden más női fegyvernemmel és fegyver-igennel igyekezett jobb belátásra téríteni a tévelygőket.

Nem volt túlságosan gazdag, albérletben éldegélt, ami egy szobabérletet jelentett. Valahol úgy döntött, hogy amikor saját lakása és saját kocsija lesz, mindenkit vendégül lát, és az összes autóstopost – még azokat is, akik nem stopolnak – ingyen szállítja oda, ahová menni akarnak.

A lakással kapcsolatos, hirtelen felindult kifakadását visszavonta, de a kocsira elkötelezte magát. „Talpraesett, vidám, fürge, a leányok legszebb gyöngye.” Ezt még el kellett csujjogatnia, s mert az élet néha nem olyan visszafogott, mint gondolnánk, elérkezett a kocsivásárlás pillanata.

Nem luxuskategóriában, csupán valahol a Trabanton túli tartományban ihaj-csuhajt. Megnyerte egy néptánc-fesztivál egyéni első díját. Képzeljék, ez is olyan, mint az olimpia bizonyos sportágai, vannak a csapatelsők és az egyéni elsők. Gondolták volna? Nekem ez teljesen újdonságszámba menőnek hatott. Egy nagy pohár víz segített, pezsgőtabletta kellemes ízével nyeltem le. Mégis jobb helyen van a számon túl. Nem?

A nyeremény egy képeslap volt, „vásárolj magadnak kocsit, ha tudsz és elég ügyes vagy” szöveggel. A néptánc-válogatottak szövetségének összes elnöke szívből gratulál. Az összeg 0,00 cent, pont arra volt elég, amiről beszéltem.

Lelőna szívében egyszerre zokogott fel a boldogság és a keserűség, mégiscsak kevésnek találta azt a 0,00-át, de nem akart nyílt színi raplit rendezni. Kettőt jobbra, egyet balra, majd kettőt balra, egyet jobbra, aztán előre-hátra lépegetett, és a mögötte állók zene nélkül, mint a próbákon, mikor a lépéseket gyakorolják, lábdobogásukkal tapsoltak neki.

A zsűri, pontosabban az elnökség nehéz helyzetbe került. Valahogy odaintették a leállt leányzót, és az összes zsűritag a a megfelelő pillanatban fülébe súgta: 

– Tragacsház út, 416. Ez a többletnyeremény. Reggel kilencre várják.

Lelőna meg is jelent az említett címen, és egy csodálatos gépjárműlerakattal találta magát szembe. Szebbnél szebb tragacsok sorakoztak egymás hegyén-hátán. Rámutatott egy neki megtetsző négykerekűre.

– Ezt megveszem!

– Nem, kislány, csak darabokban. Bontó vagyunk. Tudja, az előző húszat is igen nehezen vitték el… Állandóan lesnek. Na, most kiadtam magam. Igen, a járművek nagy része működőképes. Az ott, talán még negyvenezer kilométert sem futott, újnak tekintheti. Mekkora összeget tud felajánlani?

– 0,00 centet, a teljes nyereményemet.

Mikor észrevette, hogy a tulaj elkedvetlenedik, még felajánlott egy kis kenőpénzt.

– A magáé, kislány!

Lelőna beült, kilőtt, és a gyalogosok reflexével a járdán kezdett el vezetni. Csak a sikoltozások után, melyeket természetesen csujjogatásnak vélt először, vezetett le a jobb forgalmi sávba.

Nem kell többet zaklatóktól félnie, el is határozta, hogy még aznap este letrotyomobilozik a Kutykurutty-tóig. Amúgy nem mert volna egyedül odamenni éjnek idején, de ez a kivilágított reflektorfényű páncélautó mindentől megvédi. 

Leheveredett, és hallgatta a békakórusok népdalszerű előadását. Kutykorgott és brekecskedett, a vizet és nádat alig suhogtatta a lágy szellő. Gyönyörűséges volt minden, mígnem az autó reflektora abbahagyta a világítást. Felerősödött a szél, és az ajtók is becsapódtak, mint ahogy szegény Lelőna is egyszerre csapódott be és nyílt ki, mert bent hagyta a kulcsot, legalábbis úgy emlékezett. 

Remegő alsó és felső végtagokkal, kúszva csúszott a jármű irányába. Már érezte vesztét, amikor beletenyerelt valamibe. Felismerte! Az egyik tenyere alatt egy béka, a másik alatt a kulcscsomója, benne a slusszkulccsal meg minden egyébbel.

A stressz igencsak kikészíti a lányszíveket, ezért negyedórás kemény munkával megtette a három-négyméternyi távot. A leeresztett ablak négycentiméternyi szabad szegletén akart előbb bemászni, de végül megtalálta az ajtózárat. Már a vezetőülésben ült, mikor magára rántotta az ajtót, és egyszerre kezdett el mindent nyomkodni.

Végül a kocsi belseje megvilágosodott és a a fényszórók elbutulása is megszűnt. Ellenőrizte, nincs-e kocsija gengszterekkel telve, majd ralisokat megszégyenítő, árkon-bokron át vezetéssel visszatragacsírozott a 4782-es útra. 

Nem értette, miért akarja minden vele szemben jövő jármű telibe találni, hat éve vizsgázott, és ilyenre nem készítették fel. Egy kamion nem kerülte ki, mindketten fékeztek és egymástól négyujjnyi távolságra álltak meg. A sofőr kiszállt, odacammogott – talán nyugdíjas rendőr lehetett, mert tisztelgett –, intett, hogy nyissa ki az ajtót. Lelőnát átrakta az anyósülésre, beült, egy rutinos fordulóval átvitte a kocsit a jobb forgalmi sávba, majd kiszállt.

– Így egyszerűbb lesz, csókolom a kezeit. További jó vezetést!

Ismét szalutált, visszasétált nagydarab járművéhez, és felmászott a vezetőfülkébe.

Kistörpepici határában vett észre egy útszélen ballagót. Megállt, kinyitotta a jobboldali ajtót, intett az illetőnek, aki nem értette pontosan, mit akar, de egy határozott Lelőna-hívást nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni. Behajolt, a lány mosolyogva az anyósülésre mutatott, és a férfi beült.

– Tarackos Lelőna – nyújtotta a kezét.

– Lomha Elélő vagyok. Mit akar a kisasszony?

– Maga csak üljön nyugodtan, most az egyszer nem kell fölöslegesen fáradnia!

– Ezt tökéletesen eltalálta, már olyan fáradt vagyok, alig várom, hogy végignyújtózzak.

– Ehhez fogom hozzásegíteni.

– Ugye, nem arra gondol, hogy…

Lelőna csujjantott egy nagyot, amitől a férfi végképp megnyugodott, csak azt nem tudta, miért kell neki kocsikázni. Három településsel odébb bátortalanul érdeklődött, hogy hová is utaznak tulajdonképpen.

– Bocsásson meg, kedves Elélő! Elfelejtettem megkérdezni, hol lakik.

– Én kérem, tizenöt méterrel odébb, mint ahol felvett…

– Jaj, de jó! Akkor most tényleg hazavihetem, de a fuvarnak ára van!

Nagyon jelentőségteljesen bámult bele a férfi kettő darab szemébe, aki ismét megingott, már nem tudta, legalábbis nem volt benne biztos, hogy mit is akar ez a nő.

– Nincs pénzem…

– Nyugodjon meg, természetben fizethet. Ott megállunk. Elélő, most lépjen ki a kocsiból!

– Úgy. Az egyik kezét tegye csípőre, a másikat emelje magasra. Mutatom a lépést, csinálja utánam!

A férfi teljesen elbátortalanodva tipegett, topogott.

– Nem egy kimondott tehetség… Most figyeljen! Jobb láb fel, csizmán csapja magát…

– Nincsen csizmám, kezét csókolom…

– Nem kell kezet csókolnia, csak üsse a bokáját!

– Jaj, kérem, ha én ezt tudom! Na, hogy is van ez, mutassa?

– Így. Most a másik lábával tegye ugyanezt. Dobbantson egyet, és a hátralendített sarkainál, csapja még egyszer pofon azt a két fényesre vikszolt csizmát! Igen, igen, tudom, hogy nincs csizmája, de most teljesen olyan, mintha lenne!

Félórán át képezte, majd teljesen lehiggadtan, a KRESZ szabályaira már jól emlékezve megfordult, és hazaszállította.

– Ne köszönjön semmit, csak emlékezzen erre a csodálatos estére, amikor találkozott a kocsimmal, a néptánccal, és nem szeretnék túl nagyot állítani, talán mégis mondhatom, jóindulatommal.

Lelőna ekkor szokott rá az ilyen típusú fuvarozásokra. Felvett minden nemsemleges utast, férfit, nőt egyaránt. Vitte őket egy darabon, aztán egy jó kis kiképzés után hazaszállított mindenkit.

Az együttes tagjai egészen elszomorodtak, mert Lelőna hanyagolta a próbákat, és a táncházi estekre sem ment, csak hébe-hóba. Nem értettek, mit csinál ez a nő, hogy mégis egyre jobban táncol. Olyannyira, hogy a következő négy nagy verseny egyéni győzelmét is learatta. No, azokból már nem tudott egy-egy kocsit vásárolni, de a telepen, ahol már igen jól ismerték, újabb régi alkatrészekkel turbózta kocsiját. Az a mindenkori 0,00 cent sok mindenre elég!

Az egész turpisságra akkor derült fény, amikor elfelejtett megjelenni egy fellépésen. Társai már hazafelé utaztak a kisbuszon, amikor meglátták az útszélen táncot ropató Lelőnát. Megálltak, leszálltak, elzárták a forgalmat – ehhez minden csoportnak joga van, előzetes rendőri engedéllyel, anélkül spontán elzárásról beszélünk –, s majdnem reggelig előadást rendeztek. Mind a két forgalmi sáv, összes arra utazóját jól betanították. Csak akkor folytathatták útjukat, ha legalább egy félórás kiképzésen vettek részt és aláírták a „Szeretem az utcai néptáncot”-petíciót, amit az együttes vezetője a helyszínen vetett papírra.

Lám, mennyi alternatívát kínál egy jól használt nyeremény, valamint a szeretet és a másokra figyelés.

Lelőna ma is szobabérletében lakik, köztudott, hogy ő az éjféli mezőségi közúti kioktató. Erre a címére, amit saját együttesének vezetője adományozott neki azon a bizonyos éjszakán, az összes nyereményénél büszkébb. Havonta egyszer manapság is útelzárnak, mert a csizmaszár és rokolya, párta és lajbi útjai kiszámíthatatlanok.