Éljen a jelen!

– Öhvendek, kedves jövevény.

– Szívélyes üdvözletem, uram, remélem, jó helyen járok.

– Jé, maga haccsol? Úgy látom, nem tudja kimondani az „eh” betűt, akár a szehteszóródott szomszédok.

– Elnézést kérek, ha jól sejtem, a Kárpát-medence Magyarország nevű országában járok… Nem tudom, mi történt, elaludtam.

– Igen hosszan aludhatott, kedves heménykedő. Tökéletes a gondolatmenete, nálunk a kihályságban a kedves idegen azonnali helyes köszöntése ildomos. Éppen most éhkeztem egy déli és nyugati kalandozásból.

– Bocsánatot kérek, mélyen tisztelt vendéglátóm, Magyarország ma királyság?

– Igen, mi lenne, dhága haccsolóm?

– Milyen évszámot írunk?

– 3047-et.

– Jé, ez a harmincadik század! Mondja, nem ismer véletlenül egy MZ/X nevű, debreceni illetőségű egyént? Valahol a toronyházas kerület egyik kupolájában lakik.

– Debhecen? Ilyen magyah bankoshól nem tudok. Talán Debhetsenus, a Bágyadthor mellől? Igen, az egy nagyobbacska cöheg, a maga másfél millió lakosával.

– Ma ilyen településnevek vannak, hogy cöheg?

– A kihályságban a cöheg a legnagyobb bankos. A második a pahen, úgy 150-200 ezeh közötti – ahogy maga mondta – település, helyesen alattva központ. Ám egy centény, az csupán páh tízezeh lakost számlál, valamint kopacek is léteznek, ezeket fel akahjuk számolni, alig egy-két ezhes háthamozdító helységek.

– Nagyon érdekes ez a tér, tele rönkökkel. Nem így képzeltem a harmincadik századot, a maga ruhája jobban emlékeztet 1848 márciusi ifjainak öltözékére, mint a jövő futurisztikus ábrándozásaira. Mivel közlekednek?

– Mivel közlekednénk, édes jó vendégem? Tehmészetesen lóval! Volt az a hégi közmondás, melynek éhtelmében egy nyeheggel egy ló használható – azt hiszem, egy kicsikét másként mondták –, mi megoldottuk a többszöhösen ikehnyergek bevezetésével. Meht dhága bahátaink, kik néha ellenségeink, mint például a kohábbi kalandozásom folytán, egészen másképp lovagolnak, kénytelenek voltunk hatszáz év szohgos munkájával kitenyészteni a kilövő lovat. Muszáj háfeküdni, különben lehepül hóla az embeh, mihe kötehig számol.

– Az mennyi, ha szabad érdeklődnöm?

– Háhomszoh annyi, mint amennyi az ujjainak az összege.

– Beleértve a lábujjaimat is?

– Miéht, azok nem ujjak?

– Tehát háromszor húsz, hatvan másodperc alatt mi történik?

– Eléhünk Frankhonig.

– Tényleg, kik a szomszédaink?

– Mikoh kik. Kalandozgatunk. Látja, ez itt a legfrissebb fejlesztésű nyílvessző.

– Hihetetlen, hogy a harmincadik században nyilaznak!

A vendéglátó méltóságteljes duzzogással, orrát összeszorítva jegyezte meg:

– Mi mást tehetnénk? Csak talán nem akahja, hogy kőműveléshe vetemedjünk?

– Milyen érdekes, most látom, hogy ezek a rönkök itt szerteszét, mind egy szálig kőfaragványok! Nem fából készültek…

– Bocsánat, mi az a fa? Na, nem baj, majd megnézem a Főség Pohvinái között. Megjegyzem, egész Euhópa csodájáha jáh. Méhhetetlen jóságában, szóbeli alattvalói engedéllyel báhki olvashatja őket.

– Nem lenne egyszerűbb az interneten?

– Ez máh a második éhthetetlen szó.

– Google vagy yahoo keresővel. A yahoon nem érdemes, mert az egy amerikai rendszer.

– Lesz mit kehesnem, nem tudom mi az az intehnet, google, yahoo és főleg Amehika. A kihályságban ilyen ostobaságokkal nem foglalkozunk. Válaszolnék, meht  úgy emlékszem, hogy kéhdezte, kik a szomszédaink. A múltkoh a csökömének, a finn ági mukhadénnál, az ökömények a Baltikumnál. Korábban még török opönhők, máskoh germánok, frankok, taljánok, szlávok.

– Megbocsásson, maga viccel? Visszarepült, már ki sem tudom számolni, talán jó kétezer évet, a honfoglalásig?

– A hatáhok plasztikusak, folyamatosan mozognak, kéhem. Jaj, de jó, látom, közeledik Töbhend ghóf, foglaljon helyet annál a hönknél! Mint minden egyes vendégnek, Önnek is kijáh a fővesztés.

– Milyen szépen mondja azt a fövegelés szót.

– Nem fövegelés, fővesztés! – ismételte kissé tagoltan, nyájas mosollyal a vendéglátó. – A ghóf úh nagyon szolgálatkész, hendesen végzi a dolgát.

– Pajtikám, elment az esze? Miért kellene engem helytelenül lefejteleníteni?

– Kéhem, beszéljen kissé éhthetőbben!

– Mi ez a rút illemtelenség harmincadik századbeli hazámban?

– Ne séhtegessen, meht aki engem séhteget, az a kihályt séhtegeti, és többszöhös fejelvétel jáh neki. Most eltekintek a szankciótól, kéhem, válasszon, pallos vagy báhd legyen!

Az időből odapottyant futni kezdett, ám az orra előtt vágódott be egy lándzsa, majd irányt változtatott, és ott egy kisebb nyílvesszőzápor sorakozott fel épp előtte.

– Nézze, kéhem, hendkívül jó céllövőink vannak, a következőket máh nem fogják szándékosan elvéteni. Legyen szíves vendégként viselkedni! Válasszon tehát!

– Nem választok.

– Igen méltányolandó, nemes gesztus, ezzel átengedte a ghóf úhnak a választás jogát.

– Micsoda világ! Azt hittem, legalább bárót csinálnak belőlem…

– Miért, szeretett volna a vendég-kegyosztó pengefohgatók közé tahtozni? Ez igen nemes dolog ám, de máh lehetetlen. Válasszon!

– Nem mehetnék inkább vissza oda, ahonnan jöttem?

– Ilyen kérés még sosem fohdult elő, de elgondolkodunk hajta.

– Mindenki más boldogan rakta kőre a fejét?

– Tehmészetesen, maga az első különcködő.

– Ez a fa, határok, járművek nélküli világ elég idegen nekem, lovagolni sem tudok, sajnos, még soha nem nyilaztam… Kalandozni szeretek, de csak módjával, a parkig meg vissza, néha a folyóig, vagy a legelső erdőig. Vissza szeretnék menni! Kérem!

– Megtáhgyalom a dolgot az illetékessel. Megtáhgyaltam.

– Ezt hogy csinálta, mégiscsak akad itt valami belső internet?

– Azéht is megkehesem a Pohvináknál az összes mahhaságot, amit mondott, báh nem biztos, hogy beléjük íhták, de most nem ahhól van szó. Én vagyok az illetékes, engedélyeztem. Csukja be a szemét.

– Nem kell sem pallosra, sem bárdra és semmi ilyesmire számítanom?

– Nem. Nyugodjon meg, ha hálátlan és a fejét a bahátság kedvééht sem hagyja veszni, akkoh mi kesehű szájízzel vesszük tudomásul, hogy hánk sem hedehint. Ghóf úh, jöjjön, a jövevény behunyta a szemeit!

A másik kettő elégedetten mosolygott. A „gróf” egy bivalynak is elég mennyiségű altatót döfött a megtévesztett csípője mögé. Intézkedtek, hogy egész más környezetben ébredjen, és majdcsak elmeséli, hogy a harmincadik század ezerszer rosszabb lesz, mint a huszonegyedik.

A korábban raccsoló a díszletet elhagyva beütötte az illetékes telefonszámot. Látják, még a telefonszámok sem egyformák, van illetéktelen is.

– Főnök, tökéletes! Pár száz vagy pár ezer hasonló „időutazást” kellene csinálnunk ahhoz, hogy mindenki megtudja, az élet most a legszebb. Igen, értem, főnök. Gróf úr! Jaj, bocsásson meg, visszaestem a szerepembe, jó, hogy nem raccsolok. Szóval, Döbrent, intézkedjen megfelelő díszletek és helyszínek létrehozásáról! Köszönöm, mára ennyi. Nagyon jól sikerült, legközelebb viszont kérném, hozzon a vállán egy bárdot, kezében pallost, nyájasan mosolyogjon az érkezőre, diskurálhat is vele, úgy, mintha a legnagyobb szolgálatot tenné neki. Azt hiszem, az még elrettentőbb lesz. Éljen a jelen!