Lődörgő mosógépben

Bámulja a nagy semmit. Úgy lóg mellette az üresség, mint egy jó nagy nehéz, rozsdás fémfüggöny. Meggörnyedt a háta. Azelőtt azt képzelte magáról, hogy minél nagyobb a füle és mennél többet vakarja, tépi a statisztikán ide-odamozgó tendenciákat, annál magasabbra emelkedik benne… No, azt ő sem tudja pontosan, hogy mi.

Kielégültnek érezte magát, aztán egy napon jobbra-balra nézett, és rájött, hogy kicsit lemaradva, egészen másképpen, de feszültség nélküli kiegyensúlyozottságban, mások is szántanak az ő földjén. Most kinyitja a nagy, önmagának cipzárolt tükörajtót, és külső szemlélőként magába bámul.

„Azt a kutya teringettét, itt valami egészen más ekeszántás történt, mint gondoltam!”

A koordináta rendszerben egyre feljebb tendáló jó közérzetét stoptábla, behajtani tilos és minden más, oda nem illő mezit izék, elvándorlásra bírják.

Hát hadd menjen, gondolta, vett egy nagyítót, olyan különlegeset, amivel nem porszemeket, vagy bolhákat, hanem emberbelsőket is nagyítani lehet. Valami megnőtt kongást érzett, szorult a torka és mellkasa. Rájött, hogy a terebélyes kék égen, amire napraforgó vidámságával bárgyult fel, már nem a Nap szikrázik, csak a füle mögül egy harmincötös égő. Érezte a hiányt.

Pörgött, pörgött, majd a nehezen kezelhető dimenziók világában, egy kijelzőről rájött, hogy ő egy belsőleg fonnyadt, sült tök.

A statisztikai görbék, egyenesek, növekvők és csökkenők világától kapott valamit, ami telítettségérzetet okozott, és ezt ő félreértette. Hol volt az a kiegyensúlyozottság?

Ha hagymák facsarodtak szemébe, akkor sem sírt. Most azok nélkül is patakokban árasztja könnyeit, és gőze sincs, mi lehet a baj.

Végre, egy halászhorog kiemeli a lényeget, a szeretet nevű – már nem emlékszik, valamikor kicsi gyerekkorában még tudta, mi az – hiányzik. El is csodálkozott, azelőtt nem foglalkozott ilyen szentimentális izékkel, bár dehogyisnem… Világéletében azt gondolta, hogy lambadázva és szambázva, a mellette elnyúlt statisztikai vackok belerecsegtették a szeretetet. Pedig csak kongó tojáshéj, szétszáradt mogyorókülső volt, amit kapott. Úgy látszik, elpárolgott minden…

Elmúlt az önámítás kora, most külszemével bámulja a belplafont. Talán még tangóharmonikázni is kész lenne egy mákszemnyi, pöttöm szeretetcsöpögtetésért, azért a sziruposnak gondolt „izéért”, ami egyáltalán nem az. Képtelenségében beugrik egy hirtelenségében hirtelen haragú, riszáló mosógépbe, ami természetesen egészen speciális szerkezet, csak ilyen körülmények között lődörög azon a folyamatosan keskenyedő, kavicsos úton, ami már inkább ösvény, pedig induláskor autópálya méretű volt. Jól kimosatja a szeretettelen mocsokkal megtelt kopár belsejét, majd csavarás, centrifugálás után, ha végre elegendő ideje és ereje marad, szerel magára egy csapot, zárhatatlant és egyirányút, ami csak befogad.

Ezzel a hirtelen történt változással, mint a magasugró, akinek tökéletesen, érintés nélkül sikerült a léc fölött átsuhanni, egy totálfordulattal megtanulta, a szeretetkiadást csappal nem lehet megoldani.

Nyissunk hát, kérem, mert vonatok és lekötözött csuklójú szeretetcsökök járnak erre azon az úton, aminek a nagyobbik vége mögötte van már. Teljesen fölösleges kilométer-ezreket hagyott kihasználatlanul.

Most megtett néhány alapvető lépést – minden grafikus ábrázolás nyeldeklő tömörsége nélkül –, haladni szeretne, és magába engedni mindazt, amit az addig észre sem vett szeretetteliek engednek.