Major helyén paprikafa

A dombtetőről, a major kopár oldaláról, egy zugszerű vájatba mélyült úton, amit a szekerek kerekei egyenetlenül csíkoztak végig, most is hallom azt a dobogást, amiről csak a hang ismerői tudták, hogy nem kisebb földrengés az. Ha jót akarnak maguknak, sürgősen kapaszkodjanak az út két oldalának egyikébe, lapuljanak hasra és várjanak, mert a csikók vágtatnak lefelé. Az egésznapos istállóban-álldogálást is le kellett váltani egy jó vágtával; az itatóvályú is a völgyben volt.

Lent, egymást ide-oda taszigálva keresték a mielőbbi lehetőséget. Valószínűleg nagyon szomjasak lehettek. Annyi patanyom egy bővizű kút mellett ritkaságszámba ment. Peti most ismét arra jár, keresi a lóistálló nyomát, és odébb a tehenekét.

Oldalt jókora disznókarámok és jó szálláshelyek között megannyi apró épület tarkállott. A tető legszélén, egymás mellett és után öblös, hatalmasnak is mondható kukoricatározók, “górék”. Hátrébb a besilózott takarmány savanykás szaga kavarta fel az állati, megszokott légfrissítőt, és az őszi, csuházatlan kukoricahegyeket csákányok nélkül kellett lebontani.

Szaporátlan csuházgatással, az úgynevezett “praktikán”, ami az összes tanév első néhány hetét jelentette, levetkőztették a bundába zártan leszedett csöveket. Az első napi munka minden évben tragikus lassúsággal ment, aztán ráerősítettek, mert Ferus bácsi nemcsak elméletben, gyakorlatban is komolyan vette a mezőgazdaságtant. Ilyen tantárgyat is tanultak akkor. Még a reggeli órákban eldöntötte, hogy legalább a Nagy Bihar méretű kukoricahegyet levetkőztetteti, és a kosarasokkal – ezúttal ne labdajátékra gondoljunk – behordatja, hogy teljen a górék kongón korgó hasa.

Egy idő után még a kicsi ajtók is nagyobbnak tűntek, mintha tátanák a szájukat a “tengeri”-nyelésre. Néhány nap múltán úgy ráállt a kezük, mintha szakosodott, többéves gyakorlatú, főcsuházó mesterek lennének.

Tehenek bőgtek, lovak dobogtak. Minden irányból apró termetű, korcs kutyák vakogtak, az elnyúló völgyet pedig ritkás juharerdőcske szépítette. Az egyiknek – talán nyárfa lehetett, mégsem juhar –, majdnem a tetejére mászott, pedig utálta a magasságot, de annál szebb kilátót, azon a helyen elképzelni sem tudott. Minden messzire látás kilátástalan maradhatott volna, egy komoly kilátó nélkül. Megszámlálhatatlan épület állt arra...

Peti, ez a vonatos, aki mesél és összevissza ugrándozik az időben, mert bár lineárisan szerette volna irányítani, de sehogyan sem adja be a derekát, most is megtekeredett. Ott, a Kisirtás elején, már valóban egy kisebb irtás van. Az egész domboldalt, völgyet, meg a tető egy részét is erdő fedi.

Keresgélt épületnyomokra, de ilyen kíméletlen az idő, egyetlen cserepet, téglát, vagy gerenda-, esetleg deszkadarabot sem talált, csak összefüggő. minden irányban terülő napraforgó- és kukoricatáblákat.

Jó gazdák megegyenesítették a földet, az egykori rengeteg veríték, valamint épületek, állatok és emberek nyoma is eltűnt.

Ködlőn, maradt a galagonya, amiből akkor bezzeg nem volt, és egy-egy gyönyörűséges hecsedlis, amiről érdemes lenne szüretelni a lekvárkedvelőknek, és az erdő, erdőcske minden jellemzője.

Az út szélén bogáncs és egy olyan paprikafa, ami cifrára mintázott, frissen égetett színű, gyöngyszerű füzér formájú, kovácsoltvas dísz benyomását keltette.

Mit ad az ég, a paprikaszín nem paprikát jelent!

Vigye kánya, s ugassa az eb, egy nagyra nőtt, felmagzott spenótról van szó, ami úgy döntött, hogy felveszi a versenyt az immáron jó másfél méter magas, ifjonc barackfával. Végül is, mind a ketten az idén debütáltak, a különbség mindössze annyi, hogy – kérem, ne mondják meg a paprikafára emlékeztető spenótszépségnek – a barackfa jó eséllyel túléli élete első évét, de a nekem azért is paprikafa, mert ahhoz hasonlít jobban, nem. Olyan, mint egy felmagzott, paprikaszínű lény, a kettévágott paprikák belső magházával elegyítve, bár azok nem ily bordók, de ettől tekintsünk el.

Attól kevésbé tudok eltekinteni, hogy az a nem öreg Peti egy lóistálló-látogatást olyan élménynek tekintett, amiért akár a mai paprikafában-gyönyörködésről is képes lenne lemondani.

Végigpaskolták a bokszfélékben álldogáló csikók és kancák farát. Csak az istálló legvégén álldogáló, fenséges, Puju nevű, erőtől duzzadó – és ezért idegesen rugdosó – csődör mögött iszkoltak ki a hátsó ajtón. Pedig fúrás nélkül betonba vert volna egy szeget patája rúgásával, és bár ezt nehezen kiszámítható tempóban csinálta, valahogy mégis megoldották, hogy a nem hátralendült láb érkezésekor fussanak ki. Úgy látszik, nem volt mindig szükség szolgálataikra, talán a vér hűtésére még egypár ifjabb csődört is odaraktak. Az volt az istálló rugdaló szakasza.

Ez már zavaró... Most megint kattant az idő, döcög. Itt áll a paprikafa, szegényke nem tudja, hogy spenót létére csúfolom-e, vagy becézem, és bársonyos, elnöki szőnyegek bolyhára hasonlító, nagy, kinyílt kalászvirágok köszönnek vissza, és egyben el tőle.

Termés ez a búzakalász jellegű virág. Alighanem potyog belőle a mag, ha másképp nem, legalább így élessze vissza magát a tél után. Még jó, hogy nem spekulálnak, különben egészen elszomorodna mindegyik.

“Paprika, só, szó, ami szó”, csak egyszer, egy pillanatra illanna még vissza az a fenti kép. Peti, egy csikóra nyerget dobva, ne csak fent lólötyögölhessen, nem engedtek neki mást. Ahogyan Kápolnáson tette, a kantárral plattyintson a farára, és szügyébe mártott sarkaival vágtathasson le az oldalon, végig az Alsó soron a Bráta-tanyáig. Majd egy, a kastély mögötti erdő utáni fordulóval, a Nagy-völgybe kiruccanva le a Rózsa utcán, fel a Köves-zugon, s vissza a Medve-zugban. Fel a Kutyáson, és onnan már nyílegyenesen – bár kicsit hullámzó nyílra asszociáljunk – vágta a tetőre, s kösse vissza a megfuttatottat. Fordítson hátat, pukkanjon szét a merengő kép, és ahogy szokta, quaddal zúduljon neki a völgynek.

Jut eszembe, azt hiszem, te is ott voltál, pont ott.