Kicsorbult, méla él...

Késnélküli az udvaráról nézte a megunhatatlan, sárgászöld, január végi füvet, ami nem volt hajlandó teljesen elpusztulni. Nyugatra, majd kelet felé tekintett, de a felhős égen nem látott csillagot, tehát a lenti nyirkosság felső közvetítői paplanszerűen egyesültek. Kedvenc almafája még mindig levéltelen, az egész korona olyan, mint egy nagy nyújtózkodó gyökér.

Szívott még néhányat a nyirkosan is tisztának nevezhető levegőből, meghallgatta, amint a szomszéd kutya üdvözletét küldi, és indult volna befelé. Akkor pillantotta meg a sarkon beforduló Vagdalkozót, aki mindig mindent és mindenben felvágott. Hogy a tisztességes ne csorbuljon, megvárta, hiszen abban az utcában máshova nem is lehetett menni.

Vagdalkozó belépett a nyitott kapun, úgy, mintha hazamenne.

– Üdvözöllek, így az éjszaka közepén, furcsa emberem. Nagyon szép az idő, alig nullafokos hűsség, üljünk ide az asztal köré! Átengedem a műanyagszéket, parancsolj, kérlek. Amúgy elmesélnéd, mitől vagy olyan, mint egy elfagyott hóember?

– Baj van, pajtás, nehezen bírom már a nyarak és telek viszontagságát, lassan belebetegszem…

– Te, akinek kis híján kacsalábon forgó palotája van?

– Folyamatos lelkiismeret-furdalásom élek a hobbim, vagy rossz szokásom miatt. Döntse el, aki akarja, mi is ez. Munkám végeztével kiülök egy sarokra valamelyik szegénynegyedben, és koldulok. Általában járdaszegélyekre, vagy lépcsőkre telepedem le. Már megszoktam, hogy a mínusz húsz fokban óvatosan keljek fel, mert feltépem a betont. Sosem szerettem a teátrális embereket, én hiteles hajléktalannak öltözöm, borzas, deres szakállt ragasztok, és egy minden nap sárba, porba taposott nagykabátot is veszek magamra. Azt a régi, széllelbélelt fajtát, amitől nyáron megfulladok a hőségben és csorog rajtam a mocskos veríték, télen pedig odaderesedek. A múltkor, abban a szép, mínusz húszfokos idilli időben, az összes kolléga melegedőre ment. A tulajdonok is általában visszavonultattak. Tudod, olyanok is vannak, akiket szigorúan ellenőriznek, és egy fityinget sem hagynak náluk, tulajdonképpen kényszerkoldulásban élik életüket. Ilyenkor a góré úgy gondolja, jobb, ha túléli azt az időt, s majd a mínusz tíz fokban, ami már szobából nézve kellemes is lehet, újra kezdi.

– Érdekes ember vagy, mesélj nyugodtan!

Késnélküli azt gondolta, az ilyenekre rá kell hagyni mindent. Mit mondhatna ennek a kreténnek, aki ennyire maga alá gyűri önmagát? Meg is érdemli! Vajon jól elsajnálgatja magát, másoknak is szokott panaszkodni? Talán aprólékosan részletezi, milyen pocsék dolog zsíros kalapot tartani a szándékosan remegtetett kézben, s közben azon szurkolni, pottyanjon már bele valami? Vajon ez is a közismert harácsolási vágyából táplálkozik? Szeretne még többet? Így pihen? Jót röhög másokon, s még némi pénzt is összeszed. Bár az a téli betonon üldögélés nem túl vonzó gondolat...

–  Nyílj meg nyugodtan, Vagdalkozó, s beszélj! Azért vagyunk barátok, nemde?

– Hiányzik az a jó, recsegő mínusz sok fok, amikor tartani sem kellett a kalapot, a kezem úgy fagyott „L” alakba, mint a pinty. De szép idő is volt… A gyerekek jobbról-balról seprűket nyomtak a hóba, mert tudod, hirtelen spontán iglum kerekedett. Méghogy nem lehet a hóban lélegezni! Én nagyon jól elvoltam alatta, bár az is lehet, hogy hibernálódtam… Mit tudom én… Egy kislány egy egész vödör szemetet borított a fejemre. Otthon, olvadás közben úgy éreztem, már ezért megérte! Késnélküli, miért nézel olyan bambán? Ha kiveszel egy adag húst a mélyhűtőből, te is kiolvasztod, nem? Csodálatos dolgok történnek ilyenkor, engem a köztisztasági vállalat dolgozói ki akartak állítani szobornak. Egészen a házam kapujáig szállítottak, onnan meg befújt a szél a fűtött teraszra. Másnap minilavinát akartak csinálni belőlem, de megint begurultam, egy kóbor kutya nyomkodott orrával előre. Nekem nem lehet bajom, ezek úgy szeretnek, és olyan dühösek, hogy csuda! Bizonyos Füligérő Jimmy – tudod, na, Rejtőtől – dobált állandóan visszatérő vízi hullákat a tengerbe. A fiúk azt képzelik rólam, én is egy ilyen menekülő szoborhógolyó vagyok. Már várom a nyarat, olyankor mindig jókat szenvedek. A legnagyobb gondom az, hogy a parókám alól ki ne csorduljon egy vödörnyi veríték. Télen nagyon jó sapka helyett, de nyáron túl melengető. Szeretem ezeket a holmikat, szégyellném magam, ha nem valódi koldusnak látszanék! Az egész szakma befogadott, még senki nem derítette ki rólam, hogy ez csupán a melléktevékenységem. Sírhatnékom van, ha erre gondolok…

– Nem baj, barátom, megyek, keresek egy gumikesztyűt, és megveregetem a vállad. Szólhattál volna, hogy ne fogjak veled kezet, nem vagy igazán steril. Eredj nyugodtan, holnap nehéz napod lesz!

– Nehezebb, mint a szokványos? Miért ijesztgetsz?

– Nem úgy értettem. Minden napnak megvan a maga harca, ettől marad a napoknak arcuk, és így emlékezhetünk rájuk, meg tudjuk őket különböztetni. Na, menj már végre, hajnalodik! Szerintem fürdés és jelmezkonzerválás után, akár egy fél órát is alhatsz még reggelig. Apropó, adnál reggelig  egyezer euróst? Jól elnézegetném, aztán majd visszaadom.

– Ez a legkevesebb, fogd és tartsd meg!

Nagy nehezen tuszkolta ki Vagdalkozót a kapun, majd azonnal visszavonult. Átgondolta következő napját, úgy döntött, déli tizenkettőkor fel is kel, és meglepi ezt a szerencsétlent, akiről azt szűrte le, hogy soha nem kap semmit. Nyugodtan fordult a fal felé, és megrengette a szobát horkolásával. Ennyi zajártalom jár neki, különben szomorkodna körülötte az a rengeteg fal, de már zenének veszi talán.

Időben felébredt, megreggelizett, megvacsorázott és meguzsonnázott. A terv többesélyes maradt, először úgy gondolta, saját maga hajtja végre a morális jó cselekedetet, de nem akarta megalázni ezt a bárgyú agyműködésű alakot.

Azt sem tudta, mennyi az ildomos összeg, mennyit szokás ilyen helyeken adni. Ő általában nem túlozta el, de nem is garasoskodott. Ennek az érdekes gondolkodású egyénnek, úgy gondolta, kitesz magáért, gáláns lesz. Odaintett egy szökdécselő kislányt, ügyelt, nehogy cukros bácsinak véljék. Adott neki egy nagy tölcsér fagylaltot, és a sarokról odamutatott:

– Tedd annak a bácsinak a kalapjába ezt a pénzt!

A kislány elfogadta a fagyit, úgy látszik, nem volt otthonról felvilágosítva, hogy az ilyesminek káros hatásai is lehetnek, nem minden bácsi jó szándékkal adományoz édességeket, vagy egyszerűen reális gondolkodású teremtmény volt, két lábbal állt a földön, és felismerte a jóindulatot. Vitte az ezer eurót és bedobta a kalapba. 

Késnélküli egy periszkóppal nézte a sarokról és megdöbbent, mert az illető elkezdett zokogni.

Telt-múlt az idő, már úgy érezte, soha nem hagyja abba, fájtak a lábai. Haza kéne menni, de hogyan, ha nem tudja meg a lényeget? Késnélküli nem bírta tovább, egy picivel éjfél előtt kilépett rejteke mögül és odaintett.

– Hahó, Vagdalkozó! Már nincs itt senki, mehetünk!

Az előbb meg sem mozdult, majd elkezdett himbálózni, mint a drogosok, és valami kéregető éneket nyöszörgött. Késnélküli visszalépett, gondolta, később megbeszélik. Úgy látszik, a teljes átélés megköveteli az inkognitó fel nem fedését.

Két és fél évig nem találkoztak. Akkor egy hóvirágneveldében sorukra várva gabalyodott össze a tekintetük. Késnélküli átintett, Vagdalkozó leszegte a fejét, aztán olyannyira elfordította, hogy ha a nyakcsigolyái engedik, hátrafelé nézett volna.

Megtörtént a hóvirágosítás, s mert ilyen csekélyke idő után tudni szerette volna, mitől durcás, korábban megnyílt nemvirág-barátja, Késnélküli megvárta az ajtó előtt. Kezet nyújtott, de nem fogadta.

– Szervusz!

– Szervusz!

– Mi újság, tán csak nem haragszol?

– Visszaéltél a bizalmammal, kicsináltál. Azóta pellengérre állítottnak érzem magam, megalázott kövér disznónak. Egy egész borravalónyit a kalapomba rakattál, pedig én még soha senkitől nem kaptam sem azelőtt, sem azóta. Alászolgálja, nekem ez így jobb!

Késnélküli életlen lett. Véletlen ott helyben kicsorbult, azóta is fenegeti magát. Már a hóvirágok is elfonnyadtak, de nem jött rá, merre is mozdulhattak el a kettőjük agytekervényeit össze nem kötő fura gondolatok.