Türelem nélkül, nem megy

Megtöpörödött önmagában. A magány tonnás súllyal nehezedett rá. Úgy érezte, egyedülálló zanzásított lett, mint egy remete, aki önszántából zárja el magát valahová a világiasságától. Dünnyögött és dülöngélt, szerette volna szétdöngetni a fák lekopaszodását okozó, maga sem tudja mit. Hová lettek róluk azok a szép, zöld, bátorító, életerős levelek?

Mint a téli hóesés, hull a sokszínű levéltetem. Valamit tennie kell, mert maga alá temeti. Még jó, hogy egyik kezében állandóan hord magánál ásót, a másikban lapátot. Ő már csak ilyen… Bár nem Toldi kicsinyített mása, de elég jól elbírja a súlyt. Most kénytelen derekára kötni az egyik szerszámot, mert seprű nélkül lapátol... Lám, van ami az ő képzeletét is felülmúlja… A seprűre nem is gondolt korábban.

Az egyik nagy feldobott lapátnyi levél alatt, egy odakeményedett lábnyomot talál, ami mintha saját magának kereste volna a temetkezési helyet. Már fagyott.

Persze esze ágában sem volt, hiszen egy lábnyom, nem szokott túlzott intellektuális tevékenységbe fogni. Hevert, mint az összes többi földbe fagyott hasonmása.

Ez a vásott remete, aki most sepert, belül kölyök, kívül hosszú ruhájú, amit kis túlzással szintén vásottnak nevezhetnénk. A fogai is elvástak, mert utoljára valamikor régen evett, jó savanyút almát. Így hármas vásulásban kezdett tevékenységének folytatásába, mert bizony már jó hosszú ideje vacog, remeg, reszket. Hideg van, csókolom a kezeiket és üdvözlöm a nagymamát, nagypapát!

Az ilyen típus nem fél. Kizárja a levélbe fulladás lehetőségét, ám a dolgok kicsúsznak ellenőrzése alól, bármilyen szívós munkával dobálja jobbra, balra a lapátnyi leveleket. Mire visszanyúl, mindig terem kétszer annyi. Úgy érzi, már derékig avarban kajtat, ezt optimizmusa diktálja, mert valójában nyakig, sőt még feljebb.

Mint mondottam előrelátó, most jön el a csereeszköz ideje. Derekáról leakasztja az ásót és rátapos, bár feszítés közben majdnem meggörbül az egyre keményebb talaj felszínén. Felületesen azt gondolhatnánk, kutat vagy vermet ás, de az alagsorban – amennyiben a földfelszínt tekintjük földszintnek –, biztonságos alagutat ás magának, mint a fogolytáborokból menekülő rab, csak sokkal mélyebbre.

A pálya – amennyiben egy föld alatti utat hosszában pályának lehet nevezni – elején a felszín alatt látott egy közlekedési táblát, talán maga tette oda... Ilyenről még nem hallott, a "happiendek találkozása tilos". Furcsa egy hely… Ha a sok happiend számtalan irányból ugyanarra trappolna, kénytelenek lennének boldogtalanul tudomásul venni, hogy a többinek “coki” a neve. De vajon melyiknek nem a sok közül? Ez még tisztázatlan körülmény, maradt a körülményes gondolatgabalyítás az underground világában.

Fényt lát, azt hitte, a fold alatt nem a világosság uralkodik, de mégis. Egy csomó – lyukas homokzsákhordozókról mintázott –, egymástól függetlennek látszó egyed, mégis valamiféle egységben üldögél. Külön-külön homlokpántjukon ott áll a "T Tavasz”. Mi lehet ez? Tanulótavasz?

Megböki az egyiket, döngél* is neki valamit, az visszadöngél, mint egy méhkas. A többiek szájából egyszerre jön a válasz, tehát ezek egyek... Rájön, nem a tél előtt áll. Nem találkozhatott, csak a tartaléktavasszal, de az is jobb a semminél, mert szétfagy a föld. Belőlük fejlődik ki a valódi. Hozzájuk bújik és mégoly takarékra vett tartalék-melegükkel is átjárva egymást, egybegyűrődött didergő bázisban várják ki az igazivá válás idejét, amikor központi fűtéssel melegítik át a télhűtötte alvégeket.

Remeténk megnyugszik, s ebben a türelemmel bélelt védtelen végtelenségben, várakozó álláspontra helyezi magát. Türelem nélkül, nem megy!

*döngél - dünnyög