Kell, nem kell a káposzta

Éppen Misi tanította Marcellát, a lányka sokkal jobban szerette, mint Berindánnét. Misi, ha rosszalkodtak, megszidta, esetleg sarokba állította őket. A fenyítőpálcát csak olyankor használta, ha valaki más is bent volt az osztályban, és elkerülhetetlenné vált. Ám Berindánné mindig úgy bevadult a semmin, hogy naponta forgácsokra vert szét valakin egy-egy „móresbotot". Ez rá nem vonatkozott, ha megmozdulási tilalom lépett érvénybe, még a haja szála sem moccant. Mások kevésbé bírták, tán nem is akarták bírni, tehát megkapták az adagjukat.

A tanítás reggeltől estig tartott, ebédszünettel. Olyankor a gyerekek hazamentek, megebédeltek, és egy óra múlva visszamentek késő estig.

Misi egészen más volt, mint a tantestület többi tagja, igaz, összesen ketten voltak, tehát ő képviselte az ötven százalékot, a tantestület jobbik, kedveltebb alakját. Gyökeresen különbözött az oktatás a maitól, az órákon mozdulni sem volt szabad, és a fenyítő pálca nem használata roppant felelőtlenségnek minősült.  Berindánné, a másik ötven százalék, a hideg borsózást okozó, szétfrászult idegállapotba bilincselte diákjait.

Az osztályokat rendes körülmények között évente cserélték, de a „kivétel szentesíti a szabályt” elve ránehezedett minden palatáblás padkoptatóra.

Hosszú padokban ültek egymás mellett öten, és a tanítás reggeltől estig folyt – ha már viszonylag kevés évig járnak, akkor minél többet tanuljanak alapon –, ki tudhatja, milyen más logika szerint. Egyórás ebédszünet után estig folyt a tanítás.

Misi, pedagógus társaira szégyent hozva, szinte soha nem használta a fenyítő pálcát, amit nem a szabályzat, de a szokás alapján naponta megjavíthatatlanná kellett volna tennie és lecseréltetni. Még azt is eltűrte, hogy a padban megmozduljanak, sőt, ha valaki valamit odasúgott padtársának, úgy tett, mintha nem venné észre. Mindössze akkor suhogtatott néhány – inkább csiklandozó – legyintést a tenyerekbe, ha buzgó kolléganője osztályt látogatott.

Marcella még így is azt gondolta, hogy az összes gyerek az iskolát szereti a legjobban, és a tanulásnál semmi szebbet nem tudnak elképzelni, akárcsak ő. Alig várta az ebédszünetet, le kellett rohannia a nem bányász bányavárosba, hogy behajtsa a nekik járót, különben biztos, hogy egy hónapig nem látnak fizetséget, mert a férfiak – még aznap, ahogy megkapják – egész egyszerűen megisszák. A legnagyobb sietséggel is ott volt a veszedelem, hogy üres kézzel, egy peták nélkül megy haza, és ez a család költségvetését igen érzékenyen érintette volna. Végiggondolta! Ha megállás nélkül fut lefelé is, felfelé is, s egyik háztól a másikig, akkor lehetetlen időben vissza nem érnie. Az ilyen mértékű kihágás, mint a késés, számára a teljesen elképzelhetetlen tartományába esett.

Közben ütemes, amolyan dobszólóra emlékeztető csattogás verte fel a csendet, ami a másik osztályból suhogott át. Berindánné dolgozott, ő naponta több pálcát is ezer örömmel szétpüfölt. Nála sóhajtani sem volt szabad, és minden, az élet okozta rákeseredettségét kivetítette – hogy is mondjam –, tanítványaira. Akik egy dolgot biztosan megtanultak tőle: rettegni.

Naponta többször piros pöttyös lett az arca, és a szokásos „nyugodt” izgágaságból egy pillanat alatt lomha hárpiává fejlődött fel, és suhogtatta a megnevelőt, nevelőhöz méltóan, amíg egy szilánknyi is maradt belőle.

Misi köhögött kettőt-hármat, a padlón nagyobb és erősebb léptekkel igyekezett – soha meg nem értett – oktatótársának csépelő ritmusát felvenni, hogy fedezze a szomszéd teremben zajló „tudásnövelést”. Úgy vibrált diáktól diákig a gondolat, mint akik összebeszéltek, hogy mekkora szerencse az, hogy éppen nem őket tanítja a drágalátos Berindán kisasszony.

Hirtelen váratlan dolog történt. Misi kijelentette, hogy elintéznivalója van, ezért a tanító nénire bízza az osztályt. Egyből alászállt minden lelkesedés, megették volna az összes krétát, talán még saját palatábláikat is, ha azzal marasztalni tudják, de kénytelenek voltak a megmásíthatatlant elfogadni.

Marcella már azon a lóbokrosodást követő berbécsmajszoláson is hosszú műballadákkal szórakoztatta a felnőtteket. Képes lett volna hibátlanul megtanulni a Toldit is az első szótól az utolsóig, bár tízen túl, már visszafelé is el tudta volna mondani.

Berindánné jó helyettes és lojális munkatárs módjára Marikát, osztálya rémét, Marcella húgát kinevezte felvigyázónak, majd bement hozzájuk.

Tulajdonképpen egy igazi harmonikus, már-már Misi nyugalomszintjét érintő órát tartott, egészen minimális „hülye banda, marha banda, bivalycsorda”-ordibálások közben, még a Tarantó Pista kimondhatatlan orcátlanságát – ami a pofátlanság határát túloldalról súrolta – is szinte szó nélkül tűrte. Ez az álnok gyerek képes volt megmozdulni, sőt fejmozgásából arra következtetett, hogy valószínűleg beszélt, magában, vagy csak úgy szája szögletéből jobb oldali padtársának sutyorogva valamit.

Megdorgálta, jól kiszámított távolságról, mintegy másfél-két méterről tarkón lökéssel kétszer-háromszor nekiszalasztotta a táblának. Máskor ennél sokkal kevesebbért jóval többet adott. De hát a Pista gyerek nagy, rendezetlen kukó csomókkal homlokán, végül egész komoly lelki nyugalommal bandukolt vissza padjába.

Ám ekkor, az óra befejezésének pillanatában valami történt. Berindánné nem kiáltott őrmesteri jelleggel „vigyázz”-t, hanem motyójával és a naplóval a hóna alatt elindult kifelé. A keze már a kilincsen volt és ki is nyitotta, amikor visszacsukta az ajtót. Visszalépkedett a katedrához, letette holmiját, és azon az egy napon, amikor tulajdonképpen iskolai szünnap volt – a gyerekek így élték meg, mert csütörtökön nem kellett délután visszamenni –, elkiáltotta magát:

– Kétdávid!

Senki nem mozdult. A nyolcadik kiáltáskor Dávid Dávid, akiben folyamatosan emelkedett a belső barométer szála, már a szétdurranás közelében volt, fogára harapott és eldöntötte, ha ott pusztítja el, akkor sem hagyja magát gúnyolni.

Ekkor az igen erős testalkatú vénkisasszony odalépett hozzá – szélen ült –, vállon ragadta és lábra rángatta.

– Kéreted magad, mint a kisasszonykák, Kétdávid?

– Tanító néni, kérem, az én nevem Dávid Dávid.

Négy darab, szimmetrikusan, szinte lóerőben mérhető pofon bevitele után, még egy darabig elvacakoltak Dávid nevével, aki a kétdávidságba semmiképp nem ment bele. Aztán Berindánné, úgy látszik, megunta.

Ezzel Marcellának is eszébe jutott, hogy talán nem is kell rohannia, hiszen temérdek idő áll rendelkezésére, nyugodtan kivárhat mindenhol minden férfit, munkából hazajövet. Ha estig isznak, akkor estig, csak fizessék ki a tejet.

Megkönnyebbült. A napi „vétkezel, büntetlek” – ha nem vétkezel, akkor is –, teljesen megszokottá vált. Aki képtelen volt megszokni, kis túlzással, nem élte túl. Az idegrendszere semmiképpen.

– Na, te híres Dávidok, figyelj! Egy nyelvtörőt kell utánam mondanod, nem túl nehéz, aztán hazamehettek. Ha azt mondanám, „Az ibafai papnak fapipája van, tehát az ibafai papi pipa, papi fapipa”, és nem tudnád elmondani, nem csodálkoznék. Azzal már nem is próbálkozom, hogy „Mit sütsz, kis szűcs, sós húst sütsz, kis szűcs”? Az ilyen élhetetlen kétnevűek, mit te, Kétdávid, az örök lecsúszottak sorába rendeltettek.

Kétdávid ezen elmorfondírozott, mert Ferencz János – Marcella édesapja – után nekik volt a legnagyobb birtokuk. Lecsúszottnak nem érezte magát, vaszinak sem, kokónak végképp nem. Már csak azért sem, mert a nyelve úgy forgott a szájában, hogy talán még idegen nyelveket is képes lett volna megtanulni! De minek… Ezt a „mit sütsz, kis szűcs, sós húst sütsz, kis szűcs” szöveget annyiszor végigdarálta otthon, hogy már sokszor megverődött, mert az apja nem tudta, még szótagolva sem végigmondani. Mégsem lehet vesztes fiával szemben semmilyen próbálkozásban…

Kíváncsian várt, közben fülelt, amint Marcellától gyökeresen különböző húga a szomszéd teremben, Berindánné legnagyobb gyönyörűségére üvöltött osztálytársaira. Ugyanúgy kikérdezte őket, mintha valódi tanítónő lett volna, és ha nem hibáztak, akkor is talált, mert aki keres, az mindig talál hibát.

Szabados Gyuszit éppen kizavarta egy új náspángért, mert a régit, a Berindánné után maradott, másnapra szántat apróra szabdalta, úgy megnyeste Csülefülemi Ödönt. Rendkívül élvezte a hatalmi helyzetet, és soha senki nem mert ellentmondani. Féltek, mert Berindánné előbb-utóbb százszorosan verte volna vissza rajtuk. ha a helyettesét akár egy csípős nézéssel zaklatták volna.

Berindánné végre kinyögte, hogy mit akar:

– Na, te kettős Kétdávid, mondd utánam! „Nem kell a kelkáposzta.”

Dávid Dávid elgondolkodott, ez nem nyelvtörő, ezt bárki ki tudja mondani, valami csel van mögötte, mert az egész mondatnak nincs értelme. Hosszas töprengésre nem maradhatott idő, már vágta is rá:

– Kell, nem kell a káposzta.

Háromszor egymás után. Ekkor Berindánné, Misi használatlan móresbotját felszámolta a következetesen Kétdávidnak nevezett Dávid Dávid hátán. Felírta a táblára is, szótagolva olvastatta az egész osztállyal. Ez ment is, ám bárkit felszólított, mindenki önvédelemből, a „kell, nem kell a káposzta”-változattal válaszolt. Közben az osztály falait majdnem szétlökte a „hülye banda, marha banda, bivalycsürhe” dicsérő mondatok lökete.

– No, Ferencz Marcella, mondd a mondatot!

– Nem kell a kelkáposzta…

– Rendben. Addig maradtok, amíg el nem tudjátok mondani, Marcella, te vagy a felelős!

Hóna alá vágta holmiját, „vigyázz”-t ordított, aztán tényleg elviharzott. Ám az osztályt nem mormogás, morajlás vagy felháborodás uralta el, hanem döbbent csend. Dávid megszólalt.

– Marcella, muszáj volt megalázkodnod, és egy értelmetlen mondatot kimondani? Hiszen azt is láthatod, egybeírta és egy „l”-lel, hogy kell káposzta… Az egész mondatnak így semmi értelme, mert hiszen vagy kell, vagy nem kell, ugyebár?

– Tudjátok, az a helyzet, hogy édesanyám Budapesten szolgált, és egy nagy csomó dologra megtanított. A Tolnai Világlap is jár nekünk.

– Ammeg mi a?

– Majd elmondom egyszer, de most talán a kelkáposztáról. Tudjátok, az olaszkáposztát sok helyen kelkáposztának nevezik, azt hiszem, majdnem mindenhol. Így nálunk a mondat így hangzana: nem kell az olaszkáposzta.

Teltek az órák, és meg kell adni, egy reggelivel, a gyomrok korgása egy idő után összehangzó zeneművet eredményezett. Általában fél, egy órát tartottak a szokásos ottmaradások, ha Berindánné volt a mindenes, akkor szinte minden csütörtökön, de most elfelejtett vagy nem akart visszamenni, ki tudja…

A gyerekek már harsogva kiabálták volna, „nem kell a kelkáposzta, nem kell a kelkáposzta, nem kell a kelkáposzta”, de Berindánné sehonnan nem került elő. A szomszéd osztályt, a sajátját is ott felejtette. Azok is egy idő után a világ legtávolabbi szakaszába, esetleg Földön kívülre kívánták felvigyázójukat, mert félóránként vert szét valakin egy náspángot.

Főleg akkor, amikor alamuszi Csele Jóska félhangosan kijelentette:

– Nem leszünk műk mindig iskolások, ebben a faluban maradásod nem lesz, előbb persze egyenként péppé verünk.

Amikor ettől begurulva Mária a következő botot rajta verte szét, nem is nyekkent, csak bikaszemekkel, szisszenés nélkül bámult a szemébe, mint aki mindjárt felökleli.

– Ha ezt holnap megmondom a tanító néninek, kicsapat az iskolából! Ugye, hallottátok, mit mondott?

Verset nem mondtak még egyszerre szebben kórusban, mint azt a választ! „Műk ugyan semmit! Csele Jóska meg sem szólalt, és ez volt a baj, mert nem tudott válaszolni a kérdésedre”, fejelte meg az egészet egy komor bikatekintettel harapós Balla Sanyi.

Közben a túloldalon Marcella sírdogált, ott nem hangosan, nem volt szokás nyavalyogni, csak szemeiből csurgott alá két oldalt a könny. Tudta, hogy egész hónapban szinte feleslegesen rohant reggelente. Bár természetesen, nem bújhatnak ki a fizetés alól, de az csak a következő hónapban lesz esedékes.

Este hét körül kezdtek bátortalanul belézengeni nagy csendben az anyukák, egy-egy oldaltarisznya uzsonnával, vagy ételhordónyi ebéddel. A gyerekek féltek, mert az iskolai kihágásokért otthon is megkapták a többletbüntetést. Akkor úgy gondolták, ez a helyes gyereknevelés. Hogy e miatt vagy másért, de sem idegösszeroppant, sem saját árnyékuktól rettegő gyámoltalanok nem jellemezték azt a nemzedéket. Tisztelet a kivételnek…

Az asszonyok nem csataráltak, csendben mindenki odaadta csemetéjének az étket, közben lassan szállingóztak a többiek is. Már este kilenc is elmúlt, amikor János, minden korábbi gátlását és tisztességét félretéve, előbb udvariasan, majd hangosabban, végül erőteljesen dörömbölve bekopogott Berindánné szállására. Az hagymányi szemekkel, ásítozva tántorgott az ajtóhoz, és ha lett volna egy mórespálca a keze ügyében, valószínűleg gondolkodás nélkül használta volna János felé.

– Maga mit akar itt, Ferencz? Hívatlanul sosem zavart még!

– Tanítónő, kérem, úgy gondolom, tizenhárom óra – már a tizennegyedik – kicsit sok a gyermeköknek, s nem ártana hazaengednie őket.

Berindánné szeméből kiszökött az álom, lerohant az iskolába, kivágta a két ajtót, és „önkritikát gyakorló”, nyárson sült nyers hangon rivallt be mind a két osztályba:

– Mars haza!

Másnaptól sem lett egy picikét sem szendébb, sem szerényebb, ugyanúgy suhogtak a bölcsességet osztó botok, csak a szülők szemében érezte egy picit eltúlzottnak az előző napi túlkapását.