Vastaps

Üres előadóteremben magyaráz a professzor. Annyiszor teleírta már a táblát, hogy úgy érzi leszakad a keze. Rosszul lát, de remek a memóriája, bekötött szemmel is felírja a képleteket, emlékszik, mit hová tett. Tudja, mikor merre mutasson.
A csend azt az érzetet kelti benne, már-már áhítattal figyelik hallgatói. Elsősorban azért hallgatók, hogy előadás közben hallgassanak, de ezt eddig még sosem tartották be.
Boldog. Leteszi a krétát, meghajol. Semmi... Megsüketült volna? Megrettent, gondolta megnézi szemüveggel is a tényállást.
A belső zsebéből ösztönszerűen kotorászta ki, és biggyesztette orrára a cvikkert.
- Ilyen láthatatlan hallgatókat még sosem láttam...
Gondolta, és még négyszer, ötször meghajolt a szerinte hangtalan vastapsban.