Honnan hová

Az erdőparányok tölgyei makkokkal, buzogánnyal* és cseregolyókkal olvadtak a rétbe. Ma már csupán néhány „utolsó mohikán” fa jelzi, hogy talán valamikor ott lehettek. A helyszín mögött jól kivehető a patakmeder. Nem tudhatom, csordogál-e benne valami, és a rét vagy legelő, tónak becézett, pocsolyás tócsájának szikkadt medre is beleolvadt a sárgászöld tehénpiknikhelybe. Átvette helyét a meghatározhatatlan épületféle. Távolról nem lehet eldönteni, mire is szolgál. A téli korcsolyaélek nyoma is elillant.

A síneken egészen ritkán jönnek-mennek, és ebből a perspektívából kisvasút játékszerelvényeinek tűnnek a vonatok. Az országút felzárkózott. Ugyan oda-vissza egy-egy sávos maradt, de a minősége már nem emlékszik az egykori salakútra, sőt elődjére, a minden nyáron megolvadó aszfaltútra sem.

Nagy épületegyüttes zöldellő oázisában piciny, piros tincspötty jelzi, az állomást még nem bontották le. A határ a tározótól nyugatra húzódik. Valahol Csokaly és Székelyhíd között az első falu tornya Létavértesé, balra Diószeg. Gondolom, egykoron sok lehetett a dió arrafelé.

Csend ural mindent, csak a távol szorgoskodó traktorok búgását vélem hallani. Valójában nem észlelek semmit, ahhoz túl messze vannak. Néha egy-egy kutya jelzi, hogy az adott területen ki az úr a háznál. Barát bácsikkal és nénikkel találkozva, mosolygón biccentettünk, és nem ismerjük meg egymást, csak némi bemutatkozás után.

Ritka aprólékosan, távolba élezett memóriával szinte mindenkire emlékszem, sőt arra is, hogy ki mikor, mit csinált, honnan hová költözött.

Negyven év távlatából apró, de egyáltalán nem jelentéktelen változásokat fedezek fel csupán. A nagy egész nem csak a szívemben maradt a régi. Jelképes esőcseppekben szemetelnek a frisset még jobban felfrissíteni. A nyugalom szétárad mind a két soron, a szívemhez közelebbi Felsőn, és engedtessék meg az Alsónak is kapni belőle.

A gyermek-bácsik már nem fociznak a legelőn, némelyik unokának gügyög, a néni-lányok is majdnem mind nagymamák. Hát nem természetes? Bükk és tölgyek nélkül is megvan az a legelő, és a falu is a kágyaiaké maradt.