Fúj a szél,
zenével ékeli alá a dallamot...
Szétfagyott göröngyök,
didergőn dermednek a
jégerő simítása alatt.
A langy idők emléke súg egy utolsót,
majd rögök középébe fagy a meleg.
Már trombitát harsan a tél.
Nem fél. Önmaga nem érzi
a tépett, báj nélküli hiányt.
A hőemlék tompa másnaposságban, dalolni vágyik.
Ekkorra már a nagyon hideg dúl,
felbátorodott bendőjének értetlensége sikít.
A földölön túlra meleg így sem juthat.
Ez nem olyan munka, ahol az együttérzés
duettdalnokká fogadható!
Különben sosem lenne jéggel bélelt tél,
amely egy napon akaratlanul felsír,
mert tavasz lett a tél(ből).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése