Az a bizonyos ösvény...

Kőfej nagyon unta a kacskaringózást. Képtelenségnek tartotta, nem is nagyon értette, miért kell egy dzsungelben kanyargós utakat építeni, ahelyett, hogy céltól célig légvonalban irtanák a pályaszakaszt. Ránézett a térképre és rájött, hogy talán 2000 kilométeren kerül önkéntelen, csupán az útépítők szeszélye miatt.

Kiszállt a kocsiból, pontosan megjelölte a helyet papíron – mert néhány dologban maradinak számított – és az összes digitális bemérőn is.

Elővette bozótkését, iránytűvel bemérte a pontos szöget és nekiindult. Számítása szerint még gyalogszerrel is sokkal hamarabb érkezik célba, mintha körbe-karikába pocsékolná a benzint. Majd fel is jelenti az útépítő vállalatot, panaszt tesz minden lehetséges fórumon és jókora nyereségre tesz szert. A-tól Z pontig nagyon sok út létezhet ugyebár.

Szorgalmasan ritkított és nyesett. Tetszett neki a kaszabolás, ilyet még sosem csinált hosszú távon. Félórányi haladás után, mikor a veríték már patakokban ömlött homlokán, hátán és mindenhol, úgy gondolta, üsse kő, a bepanaszolást megteszi, de mégiscsak visszafordul, mert nem az ő dolga az egyszemélyes útépítés.

Ekkor rettent meg igazán, mert az őserdő, úgy látszik, gyorsabban nő, mint gondolta. Mögötte már kivehetetlen volt a visszavezető szakasz, s közben egy inda az iránytűt is kitépte kezéből. Észre sem vette… Nem gond, jól megjegyezte a szöget, és egy sík terepen, a Nap és a Hold állásából majdnem pontosan célba ért volna, ám itt nem látott fel az égig.

Megijedt és elkezdett vagdalkozni. Egy kisebb városnyi indát irtott ki, akár egy települést is odaépíthettek volna, de minden visszanőtt mögötte. Akkor jött rá, hogy ez nem a természetes dzsungelnövő sebesség, itt valami más történik. A-tól Z-ig ezek szerint tényleg csak egyetlen út vezet, aki magának akar készíteni egy különvágottat, az úgy jár, mint ő.

Nyelt egy nagyot. Végül is hogyan jár az? Nála a bozótvágókés, nem szokása durrbele feladni a helyzeteket. Vissza kell jutnia a kocsihoz, és kész! Elkezdett sötétedni. Egyszer látott egy filmet, ahol bár ijesztő, de zsákmányállatnak tekintették az erdőbe keveredettet. Egy fának lapult, és reggelig remegett.

Nagyon szerette volna látni a csillagokat, hogy legalább halvány fogalma legyen, merre kell visszamenni, de nem látta. Megúszta néhány pók- s pár tízezer szúnyogcsípéssel. A hasadás után, hajnalban a fenevadordítások is megszűntek. Megijedt, mert egészen biztosan emlékezett, hogy a fa körül nem volt annyira szoros a bozót.

Kardforma nyesegetőjét alig tudta elérni. Mozgatta, hosszú idő sok munkájával érte el, hogy ismét egy kevés teret vághasson magának.

Melyik oldalon mohásabb a fa? Hát az északin! Megörült. Lenyúlt, elkezdett keresni. Moha. Csodálatos! Vagdosott tovább, de a szemben lévő fa oldala is mohás volt… Járt a keze, mint a cséphadaró, körbevágta, és az a piszok fa körbemohásította magát, és az összes többi direkte, szándékosan el akarta tájolni.

Megvan! Emlékezett a reggeli világosság irányára. A sötétséget felváltó fény egy bizonyos irányból kezdett el derengeni, tehát arra van kelet! Csodálatos, megmenekült!

Kőfej kiejtette kezéből a bozótvágó kést, mert elfelejtette, hogy melyik irányból, egyáltalán milyen égtáj felől indult el egy, két, három napja, vagy órája…

A szélvédőnek koppant a feje. Különleges előrelátással olyan járművet vásárolt, amelyikben, ha a volánnál ülő elalszik, egy speciális érzékelő megállítja azt. Persze előzetes beállítás után, és nem az autópályán. Ott rosszabb helyzetbe is keveredhet a megállással, mint egy pár másodperces szundikálással.

„Hát erről próbáltak nekem olyan sokat tanítani! Az a bizonyos ösvény – na, jó, ebben a helyzetben út –, amelyiknek az elhagyása végzetes. Itt nem „a járt utat járatlanért el ne hagyd”, unalomig ismételt szállóigéről van szó, egészen más igéről. Akkor kezdett fűből fa, majd lassan, de egészen biztosan újra visszaemberfejedni.